Eger - hetilap, 1880
1880-10-28 / 44. szám
346 mint pl. a sok, állambiztositás mellett felépített vasút, nemcsak semmi hasznot nem hoznak, hanem azokra az állam évröl-évre többet (körülbelül 15—16 millió frtot) ráfizetni kénytelen. Pedig mi mindent lehetne ily összegekkel teremteni ? Mintán eddig anyagi viszonyaink szomorú állapotának felületes és általános vázolása által még csak a kép keretét adtuk, ügy hisszük, nem teszünk fölösleges dolgot, ha a képet is beillesztjük a keretbe, azaz, ha az egyes közgazdasági viszonyokat külön-kü- lön fogjuk fejtegetni, ismertetve mindegyiknek jelen állását, s rámutatva azon bajokra, melyeknek orvoslása első kézből és föltétlenül szükséges, hacsak anyagilag tönkre menni nem akarunk. Azért tüzetesen kívánunk legközelebb szólni: mezőgazdaságunk, állattenyésztésünk, szölöszetünk s borászatunk, erdészetünk s bányászatunk, iparunk, hitelünk, kereskedelmünk, közlekedési eszközeink és közoktatásunk viszonyairól, s ezt tesszük azon reményben, hogy t. olvasóink nem vesztik el türelmöket, midőn a lenni, vagy nem lenni kérdéséről van szó. (Folyt, köv.) A magyarországi jogtanodák kérdéséhez. Különös tekiutettel a fennálló jogakademiákra s a tervezett egyetemekre. (Folytatás.) A szerző az 5. szakaszban behatóan és elismerésre méltó tájékozottsággal foglalkozik azon kérdéssel, melyre a miniszter ur, a jogakademiák megszüntetése mellett felhozott indokok között, különös súlyt látszik fektetni: való-e hogy hazánkban a jogi pálya tetemes számú fiatal erőt von el egyéb fontos pályáktól, s hogy a jogi pálya sokkal több egyént vonz hazánkban magához, mint a mennyit tisztességesen ellátni képes ? Helyesen mondja a szerző, hogy ha e kérdésre felelni akarunk, szükséges a mai kor követelményeit és az ország specialis viszonyait szem előtt tartanunk, s e mellett|kormányaink és törvény- hozásunk helytelen intézkedéseit sem szabad elhallgatnunk. A t. szerző azon nézetből indul ki, hogy a mai államnak, ha feladatait meg akarja oldani, első sorban jogállamnak kell lennie, azaz olyannak, hogy abban a jog és erkölcs, s ne az önkény uralkodjék. Az alkotmányos államok többé-kevésbbé e feladat megoldására törekedvén, törvényhozásai, úgy szólván, permanensek, s több törvényt alkotnak most évenkint, mint régebben évtizedek, sőt századok alatt. A törvények s egyéb jogszabályok ezen nagy tömege igényli, hogy a jogi ismeretekre oly állomások betöltésénél is súly fektettessék, melyeknél erre régebben szükség nem volt. Ennélfogva, kiválólag hazánkban, hol a magán- és közjogi rendezkedés még mindig tart, kívánatos, hogy sokan válaszszák a jogi pályát s helyes, hogy a kormány a törvényhatósági s többrendbeli állam-tisztviselők alkalmazását is a jogi qualificatióhoz akarja kötni. Ily körülmények között a jogtanodák számának kevesbbitése s ezzel a jogtanodákhoz való hozzáférhetésnek megnehezítése éppen nem volna indokolható. Hogy a jogi pálya tetemes számú fiatal erőt von el egyéb fontos pályáktól, az oly állítás, mondja továbbá a szerző, mely hazánkra vonatkozólag csak akkor állana, ha be volna bizonyítva, hogy más pályára tehetséges fiatal emberek elégséges számmal nem lépnek. De mit látunk ? azt, hogy hazánkban más pályákon még csekélyebb jövője van a gymnasiumból kikerült ifjúnak, mint a jogi pályán. Nagyon jól tudhatják a vallás- és közoktatásügyi minisztériumnál, hogy hazánkban körülbelül 1872 óta a reál-iskolák s az egyetemi bölcsészeti karok hallgatói számra nézve jelentékenyen szaporodtak, a gymnasiumi tannlók pedig 7—8 ezerrel fogytak s ekkép igen sok ifjú el lett vonva a gymnasiumoktól, illetőleg a jogtanodáktól. S mégis mit látunk ? Azt, hogy körülbelül 200 egyén, kik az egyetemen középtanodai képesítést nyertek, állás nélkül van, s hogy a reáltanodából kikerülő ifjaknak, aránylag csekély számuk daczára, még annyi kilátásuk sincs valami biztos pályához mint a gymnasiumot végzett ifjaknak s illetőleg a joghallgatóknak; mert mialatt nálunk az ipar, kereskedelem s a műszaki ismeretágak terén pangás van, mely bajon hazánk sajátszerü viszonyai miatt nem is lehet egyhamar segíteni, s igy azok száma, kik az említett terek valamelyikén akarnak boldogulni, már is kelleténél nagyobb: addig a gymnasiumokból a felső tanodákra felkerülő ifjak, illetőleg a joghallgatók, mégis csak inkább bírnak kilátással valami tisztességes pályára, legalább addig, még állami reudezkedé- sünk ilyeneket igen nagy számmal kénytelen igénybe veuai. Nagyon helyesen jegyzi meg a szerző, hogy az alkotmányosságnak egyik sarkalatos elve, hogy a polgárok az igazságszolgáltatásra hivatott bíróságokat s a művelődési eszközöket nyújtó tanodákat a lehetőségig közelben találhasák fel; a midőn tehát tervben van, ezen elv szerint, a királyi ítélőtáblát decentralizálni, vagyis hozzá hasonló több másodfokú bíróságot állítani fel az országnak különböző részeiben, — ugyanakkor a tanügyet szükségtelenül centralisálni a felsőbb oktatás terén, szembeszökő ellenmondás volna. Még kevesbbé lehetne helyeselni azt, hogy a jogtanodák nagy részének megszüntetése által, az egyetemektől messze eső vidékek ifjúsága a szabad pályaválasztásban s ezzel a legszebb polgári alapjogok egyikében alkotmányos államunk által korlátoltassék. Hiszen módjában van a törvényhozásnak és a kormánynak, az egyes pályákra készülést s léphetést szigorú qualificatióhoz kötni, a tanrendszer szigorítása által pedig a hívatlanoknak az illető tanodákba tódulását akadályozni; de tovább menni, ellenkezik az alkotmányosságnak a pályaválasztási szabadságra vonatkozó alapelvével. *) (Vége. köv. Hevesmegye 1880. október 25-én tartott rendes bizottsági közgyűlése. A elnöklő főispán Beöthy Lajos úr a szép számban egy- begyült bizottsági tagokhoz intézett rövid üdvözlő beszéddel a gyűlést megnyitván, jelenté, hogy m. hó 19-én Hatvanban ö felségét a vezetése alatti megyei küldöttség élén hódoló tisztelettel üdvözölvén, ö felsége a hódolatot kegyelmesen fogadni s öt megbízni méltózta- tott, hogy fejedelmi köszönetét a megyebizottsággal közölje, mi hódoló tisztelettel tudomásul vétetett. Ezútán az alispán, megyei árvaszék s a pénztárnok évnegyedes jelentései olvastattak fel, melyek tudomásul vétettek. Több törvényczikk kihirdetése után a jövő közgyűlés az 1881. évi január hó 17-ik és következő napjaira tűzetett ki. A m. kir. belügyminiszter leiratának felolvasása után, melyben tudatja, hogy ö felsége a megye közönségének 50. születésnapja alkalmából nyiivánitott üdvkivánatait köszönettel tudomás- sul venni méltóztatott, Gáspárdy Géza bizottsági tag, szabály- szerüleg már előbb beadott s igy a bizottsági tagok előtt ismeretes, Lengyelország felszabadítását tárgyazó indítványa került napirendre, melyet az indítványozó a közgyűlés feszült figyelme mellett elmondott, előttünk több oldalról nyitvánitott kívánatra, egész terjedelemben közölt következő beszédben indokolt : Tisztelt bizottmány! Nagy azok száma, kik, ha megyei vagy városi képviselő-testületek európai horderejű kérdéseket tárgyalnak, csak gúnymosolylyal kisérik az efféle fejtegetéseket. Nincs igazságuk. Történt ugyan, még a múlt században is, hogy du Barry és Pompadour-féle, az útcza szemetjéből szedett szépségek is csináltak politikát; de a nagy forradalom óta Európa civilizált népei, csekély kivétellel, mind saját belügyi kérdéseikben szabadon nyilatkozhatnak, mind az őket érdeklő külügyi kérdésekben óhajaiknak kifejezést adhatnak. Igaz, gyakran sikertelenül, de nem mindig. Lám, az 1848- iki reform-banquettek feldöntötték Lajos Fülöp trónját, a legközelebbi múltban tartott atrocyti meetingek előidézték Anglia conser- vativ politicájának bukását és a keleti kérdésben újabb fordulatot eredményeztek. — Vagy ki ne emlékeznék ,a hála érzetével az ötvenes évek elején Angliában és az Egyesült-Államokban a leigá- zott magyar nemzet és annak hősei érdekében tartott meetingekre ? Ezek folytán Schwarzenberg, Bach visza nem léptek ugyan és e monarchiában a centraiisatio még egy évtizedig a kormányzás vezéreszraéje maradt, de e meetingek enunciatioi áldásos halzsam- cseppek valának az akkoron vérző honfikeblekre. Mi, kik kivételesen őseinktől öröklöttük az ily tárgybani felszólalás jogát, kik egy megyét képviselünk, annálinkább jogosítva, sőt kötelezve vagyunk e szabadságunkkal élni, azt gyakorolni; mert hivatásunk legszebb része a közvéleményt tolmácsolni felfelé, annak irányt adni lefelé. *) Ezen a szerző által érdekesen fejtegetett, közérdekű kérdésnél tovább időztünk mint akartunk, s azért, tekintettel a lap tartalmának változatosságára, az ismertetés befejezését a jövő számban fogjuk adni.
