Eger - hetilap, 1880
1880-10-07 / 41. szám
324 Hova lett a hirnév, a dics hova tűnt el, Mely erő vitt harczot érte nemzetünkkel ? — Pulya semmittevés karjába dűlt népünk, S igy szállott le napja régi dicsőségünk! Letűnt napunk ismét feljö-e az égen, Ragyogása lesz-e, mint volt réges-régen? Ragyogó nap kelte hajnal nyomán támad, Ki lesz ez a hajnal egén a hazának? Ki lenne a hajnal, a vigasz ki lenne ? — Te vagy az ifjúság, hazámnak reménye! Előtted egy élet, előtted a pálya, Bízva tekint rád a magyarok hazája. Föl magyar ifjúság, egy hon szeme rajtad! Küzdj, hogy megfelelhess a nagy bizalomnak; Szent jelszó gyanánt ird zászlódra, szivedbe: Életben, halálban csak a haza üdve! Poroszlai. A „végighosszig zsidó w lelke. — Életkép. — (.Vége.) Csak a zivatar felelgetett haragos zúgással a kétségbeesés szólitásaira, az az ájult lány nem halottá azt. Nyitva maradt, tive- gesedö szemei mereven bámultak anyjára s fagyos tagjai elnehezedve hevertek az ölelő karokban, csak keble emelkedett hosszú idő közökben lassú pibegéssel s véresre harapott picziny ajka vo- naglott idegesen. „Rozim, egyetlenem!“ — s zokogva ráborúlt újra, meg újra, kétségbeesetten tépte róla a drága ruhát s dörzsölte zsibbadt, reszkető kezeivel. Künn pedig megeredt a jeges zápor. A szél nekiverte az ablakoknak a mogyorónyi jégszemeket s azok kopogtak, pattogtak az üvegeken, mint a rostában a láng fölött a kukoricza. Harmatné nem törődött a zuhogó záporral, csak dörzsölte lánya hideg tagjait, 8 repeső örömmel dédelgette, mikor szempillái mozogni kezdettek és szederjes ajkai sóhajtva szétpattantak. Valaki erősen megzörgette az ablakot s beszólt édes hangon: „Nyiss ajtót, Harmat Rozi!“ Harmatné rohant a pitvarba, s kinyitotta az ajtót Darázs Ber- czinek. — Bérezi csuron-viz volt, czifra szűréről s legyűrt szélű darutollas kalapjáról csurgott a viz, lobogós ingújját csavarni lehetett. „Tüzet rakjon, Harmatné, merő viz vagyok, nem ülhet a lánya az ölembe.“ „Bizony, Bérezi nehezen ül az ma este az öledbe.“ „Ne feleseljen hát kelmed; tegye azt, amit mondtam. A többi a mi gondunk!“ „Eredj hát be hozzá, 8 még én tüzet szitok, dörzsöld a halántékát.“ Bérezi megütödve tekintett Harmatnéra, tekintete kérdezett s rosszat sejtett egyszerre. Harmatné pedig sírva fakadt, hangos zokogással feltárta Bérezi előtt az ajtót, odavezette a földön fekvő Rozihoz, s fuldokolva azt mondta neki: „Elszáradt a rózsád, Darázs Bérezi!“ Bérezi dermedten megállott, feje csüggedten lehullott mellére, zavarodott tekintettel végig-hosszig mérte az ájult lányt s megbor- zodva suttogta: „Él-e még? Harmatné csak egyet bólintott fejével a kérdésre s piszegve fölemelte Rozit, kinek arczán az élet elevensége lassankint kipirosodott, ziháló lélekzete erösbült s mozdulatlan tagjai melegülni kezdettek. Bérezi ledobta szűrét s kivette a Harmatné melengető karjaiból Rozit. „Adja ide, Harmatné, az én karomba a lányát,“ szólt nekimelegedve, „hadd fektetem szivem fölé a fejét. Szerető szív fölött könnyebben gyógyul a beteg!“ — S odaölelte a Rozi fejét domború mellére, forró csókkal rátapadt az ajkára, lobogós ingujjával törülgette a csergedezö vért fejéről s beszélt hozzá a szerelem édes hangján: „Harmat Rozi, itt van a szeretőd, tekints a szemébe. Te mondtad azt egyszer, hogy a halottas ágyról is nevetve kelnél föl, ha Darázs Bérezi szólítana. Vesd hát rám tekinteted.“ Rozi, mintha értette volna a beszédet, betegesen mosolygott; szempillái lassan, nehezen szétnyíltak, s Darázs Bérezi betekinthetett abba az öldöklő tekintetű szempárba, melyek csak ragyogni tudtak most, mint a nyári csillagos ég. „így, igy, édes Rózim. Ölelj is meg, hadd felejtem el. hogy kifáradtam a viharban.“ Az ájult lány, nagyot sóhajtva, fölemelte fejét, bal kezével meg8Ímitotta homlokát, s mereven nézte Berczit s könyezö anyját. Mikor meglátta a Bérezi véres ingújját: elfogta a reszketés két kezével befogta a szemeit s borzadva húzódott a Bérezi karjaiból. „Ne félj, Rozi, én vagyok, Darázs Bérezi.“ Rozi lekapta szemeiről reszkető kezeit, a tébolyodottak vad tokintetével bámult egy ideig a Bérezi arczába, azután két karjával hirtelen átfonta a nyakát s titkolózva suttogott hozzá: „Véres az inged, meg ne lássák. Vesd le, majd kimosom éjszaka, mikor senki sem látja .... Úgy-e bátor voltam ? Még sem akartál magaddal vinni.“ Bérezi kiküldötte Harmatnét, tüzét rakni a pitvarba, mire Rozi elkaczagta magát, pajkosan ráborúlt a Bérezi vállára 8 folytatta suttogását: „Okos ember vagy, Bérezi; ne tudjon felőle semmit anyám. Elveszett az ezüst gyűrűm, meg a kivarrott keszkenőm, visszamentem megkeresni, ügy fáztam, úgy, de azért csak kerestem, kerestem. Egyszer csak rábukkantam. Ott, ott a Boszorkány-hasadék- nál egy bokor mögött el volt bújva . . .!“ „Kicsoda?“ „De ne mondd meg senkinek: a „végighosszig zsidó.“ Ott reszketett a vén bolond, vaczogott a foga, nyöszörögve tépte, czi- bálta hosszú ősz szakállát. Elémbe állott, s rám fogta nagy igazán, hogy én is veletek voltam a rablásnál. Huh!“ „Te meg bevallottad?“ „Ni, nézd, csak, hogy tánczolnak a bokrok a Boszorkány- hasadékban! Nézd, nézd, hogy kalimpál lefelé az a bolond vén zsidó! Nevess hát!“ „Letaszítottad?“ „Még birkózott velem a vén görhes; de én erősebb voltam, gáncsot vetettem annak a csámpás lábának! Hogy hányta a buk- fenczet lefelé. Ha, ha, ha!“ „Mindenható isten, gyilkoltál!“ „Nem látta senki csak a sötét éjszaka. A „Kondás-nyergen“ felakadt, utána másztam s lerúgtam a fenékre! Úgy-e jól eltemettem ?“ „Jól, — mint a szerelmünket!“ „Azt nem, azt nem!“ — kiáltott Rozi tompa hangon, s gyors szökéssel kiugrott Bérezi karjaiból, va d kaczajjal körültánczolta az asztalt, azután hirtelen megállott, s hízelegve közeledett Berczihez. Odaállott egészen elébe, s beszélni kezdett: „Fehér volt a leány, fehérebb a hónál. Sugarakkal játszott s csillagba szeretett. Kijárt éjjelenkint messze az erdőbe, bolondgombát szedni. Ment, ment az erdőben, gyökérben megakadt, tövis ösz- szeszúrta s még az ág is húzta. Ment, ment. Bolondgomba helyett csak virágot talált, azt is összeszedte. Leült a tó partra, s dalolni kezdett. Beh, keserves nóta volt! Vele sirt a szikla, vele sirt az erdő, amikor dalolta. — De a csillag nem szerette a lányt. Leragyogott rája de mégsem szerette. Egyszer aztán hogy szedte rá a lány. Lejött a csillag az égről, leült a tó fenekére vizi liliomok közé, s onnan ragyogott a lányra. A fehér lány nézte, nézte. Egyszer elnevette magát, beleugrott a mély tóba, s odafeküdt ö is mellé .. . Sokára, nagyon sokára megölelte a szép csillag s kijöttek együtt a tóból. Szép legénynyé vált a csillag, a fehér lány meg piros lett. Hogy szerették aztán egymást! Lány a legényt ölelgette, dédelgette. Zugó szélben, vad viharban eljárt hozzá minden éjjel; eleintén mosolyogva, aztán sírva, pironkodva. Épen úgy volt, épen úgy volt: piros rózsa napsugárba szeretett s bimbaja lett forró csóktól, Hogy’ szégyelte, de hiába!“ „Rozi, Rozi! ne ölj meg!“ — könyörgött Bérezi összeborzadva „A bimbó csak eltűnt egyszer. Jere, Bérezi keressük meg, ne hagyjuk úgy siratatlan. Más is tudja, hová tetted, a vén zsidó ott botorkált, mikor nyirkos földbe ástad. Sirt-e szegény? Hisz fázhatott. Fenyegetett-e a sirból?“ „Ne tovább, ne tovább!“ „Mért hazudtál ? Kerestem és nem találtam. S kit találtam ? Azt a vén baglyot, a zsidót. Fenyegetett . . . Jere oda, sirassuk meg, tied is volt!“ Bérezi szótlanul, összegörnyedve hallgatta a Rozi beszédét, s nem mozdult a hívásra. A lány haragosan megkapta karját, vadul tekintett a szeme közé, s vonta magával. Bérezi, mint egy tehetetlen gyermek, hagyta magát vezettetni ki a házból a pitvarba, hol Harmatné száritgatta a czifra szűrt a lobogó lángok mellett.
