Eger - hetilap, 1880

1880-09-23 / 39. szám

308

19-röl érkezett táviratok szerint Freycinet lomondó levelet intézett a köztársasági elnökhöz, melyben constatálja a közte és minister- társai között való véleménykülönbséget és kéri lemondásának elfogadását. Az elnök el is fogadta azt, egyúttal Jules Ferryt bizván meg a cabinet ujjáalakitásával. A változás állítólag csak a belügyekre volna kihatással; de tartani lehet, hogy a külügyek- ben is fogja magát éreztetni. Már is hallani, hogy Franeziaor- szág Aglia- s Oroszország véleményét osztja a keleti kérdésben.

Olaszország magatartásáról a keleti kérdésben ellentétes hírek szállonganak ; némelyek szerint az eljárásra nézve teljesen egyetért Angliával, tehát hajlandó annak terveit közrehatásával támogatni; mások szerint Olaszország nem hogy háborús actio felé hajolna, hanem az ilyen megoldást határozottan perhorrescálja és e tekintetben tökéletesen egy et ér t A us z tr i a-M a gy ar o r- szággal és Németországgal, mi nevezetes fordulatot jelezne Olaszország politikájában.

IX? A C XX A iiAzt hittem, hogy néha-néha

............

A

zt hittem, hogy néha-néha Magányosabb óráidban,

Midőn kedvesidre gondolsz,

Emlékem is mindig ott van;

Azt hittem, hogy nevem hallva,

Szived sebesebben dobog,

S az arczodra szökő pírban Hő szerelmed lángja lobog;

Azt hittem, hogy kívülem mást Nem boldogít áldó kezed,

Melynek örök birhatása A legmagasb mennybe vezet —

O de lelkemnek egéről Szerelmed fényes reménye Mint hulló-csillag lefutott,

Bús könyeim tengerébe.

Kapácsy Dezső.

A „végighosszig zsidó “ lelke.

— Életkép. —

Haza járt az minden éjszaka. Koromfekete éjfélkor, mikor a lidérez a „Semerre“ keresztútra kitánczolt a pocsolyásból: a ba- rasztosi erdő felöl vihogva, nyögve elösuhant, előtte a forgószél keringett az összekavart száraz, csörgő harasztokkal, nyomában pedig zúgott az erdő, mintha zivatar tombolt volna benne. Hosszú fehér kisértet volt. Két kezét rákulcsolta fejére, 8 úgy nyargalt végig a keskeny szurdokon ; azután nekivágott az agyagos partnak s ugaron, tarlón Keresztül vágtatott a „Hazajáró“ csárda felé. Mikor odaért: megállóit egy darabig s azon álló helyében folytatta éktelen vihogását s vérfagyasztó üvöltését, átkozólag terjesztette ki hosz- szú kezeit s lehajitotta magát a földre. De csakhamar felugrott s eszeveszett forgással körülkalamajkázta a csárdát s azután eltűnt észrevétlenül, szétfoszlott, mint a köd. — A kakasok ilyenkor ku- koríkoltak éjfélre.

És ez így ment minden éjszaka. Legalább Harmatné, a csapiáros özvegye, megesküdnék a feszületre, hogy úgy látta azt a ki- sértetet. Úgy látta, úgy! Sőt még azt is hallotta, mikor a kisértet, azt üvöltötte siró hangon: „Koldússá tesztek! Hagyjatok meg valamit a szegény „végighosszig zsidónak!“ — Azután meg ott a világos bizonyság, fel van tánczolva virradóra a csárda körül a homok, mintha paripák nyargaltak volna köröskörül.

Legelőször az a Rozi leány látta meg a kisértetet s nem hitt a szavának. Rákövetkező éjszakán utána nézett önmaga a dolognak, s minden úgy volt, minden úgy történt, ahogy az a Rozi lány ijedségtől reszketve elbeszélte.

A kisértetlátás óta olyan az Rozi, mintha a lélek csak hálni járna már belé. Hervad, fonnyad szemlátomást. Nem gondol magával azóta semmit; nem fonja be véges-végig selyem pántlikával szőke göndör haját; nem nevet a tükörbe ragyogó pajkos arczczal; nem dalol azóta derűre s borúra. Ott hevernek azóta a tulipántos ládában a csipkés patyolat-ingváll, a végig gombos, arany zsinóros piros bársony lajbi s a sok suhogó selyem szoknya s kötény, nincs, aki felvegye, nincs, a ki czitrálkodjék velők. A falunak feléje sem tekint azóta, pedig máskor csak azért is beszaladt a boltba egy varrótűért, hogy végig sétálhasson az alvégen, a hol az a kényes Pap Julcsa lakik, hadd ölje az irigység; hadd lássa, hogy Harmat Rozinak széles e határon nincs szépségben párja. Most már ezt sem teszi.

Egész álló nap ott gubbaszkodik az ablak alatt a kis pad- bán. Fel-felkötözi piros rózsás guzsalyára a virágos kender tincsét, azután egyet gondol, s megint csak leoldozza. Beesett, lázasan égő kék szemeivel eltekint messze, messze nyugat felé, a hol a Mátra taréjos ormain a fáradt föllegek pihennek; nézi a züllö violaszín ködöt; bámulja, ahogy a balom oldalán az árnyék a ve- röfényt kergeti, s megcsodálja a láthatár szélén fel-felbukó ezüstfehér föllegeket. Közben-közben nagyokat sóhajt, majd hirtelen ösz- szerezzen ; halvány, élettelen arczára kiül a rémület csúfsága; nagy szemeit kimereszti; kitárt, remegő karjaival hajtja a levegőből azt a láthatatlan jelenést, vonagló picziny ajkaival suttogva kérleli, szitkozza.

Rémületéből csak anyja kiáltására tér magához. Ilyenkor hangosan elkaczagja magát s belekezd a nótázásba, dalolja a Darázs Bérezi nótáját: „Ha meghalok, megsirat-e valaki?“ Azután ezt dalolja egyre-másra, két szeméből a bus nóta bánatához szakad a könyü, s a hol nem győzi dalolással a nóta panaszát, ott elsírja, elzokogja. Harmatné pedig hallgatja nagy álmélkodással egyetlen lányának siralmát: „Hát majd virág terem-e a síromon?“, a többit aztán nem lehet érteni, a többi már szivszaggató zokogás. S nem tudja annak a lánynak senki a baját, nem használ annak semmiféle orvosság.

Pedig Harmatné okos asszony, ezt még a Kullancs kontrás felesége is elismeri, az pedig a falu javasasszonya. Itatott már Harmatné azzal a Rozi lánynyal gyöngyvirág-eczetet, czepegomba levét, sáfrányuyal kevert zsendiezét, jóféleborsos szilvalevet: egy se használt. Atugratta vele háromszor háromfelöl saját árnyékának hosszúságát, megfüstölte veres kukoriczával, ráolvasta a poloska-mondást, megdörgölte fekete macskabörrel, kigyóbört kötözött a nyakába s harmadnapos heverő tyúk alól kivett három tojás sárgájával megmosta a homlokát: ezek se használtak.

Ezek megpróbálása után Harmatné elhivatta a javasasszonyt, Kullancsáét. Kullancsné kikérdezte töviről hegyire a Rozi baját, s azt javasolta Harmatnénak, hogy mikor a kisértet megjelenik a csárda előtt: mondja el visszájáról a „Hiszekegyet“, s haelmondta, éleszszen tüzet, a kürtő alatt, keresztbe rakott fákkal, kétlábú serpenyőben melegítsen vizet s addig főzze abban a Rozi kapezáját, mig a kisértet el nem tűnik. Azután pedig sós vízzel oltsa el a tüzet; tim8Ós vízzel mossa meg a kezét s fogja fel a lapátot; féllábbal álljon a pitvar küszöbére; verje a lapáttal az eresz zsúpját 8 mondja el egymás után háromszor: „Vacsorára pecsényéje légy a fekete Belzebubnak!“ így aztán majd csak elkerüli a háznak még tájékát is a kisértet.

Kullancsné vasárnap reggel adta a tanácsot Harmatnénak, mikor Rozi még a sötét kamrában a hajnali álmok tarka világában vivődött gyötrő szenvedéseivel. Nem lett volna Harmatné okos asz- szony, ha lányának a javasasszony tanácsából csak egy kukkantást is elárult volna. Megtartotta a titkot magának, s olybá vette, mint egy gyógyító erejű imádságot; hajtogatta magában minden foglalkozásánál, hogy ki ne felejtsen belőle valamit.

Rozi nevető kedvvel pattant fel a bokros ágyból, imádkozás helyett víg nótába kezdett: „Kaszás csillag van az égen!“ Mórikál- ta magát a nótához kényesen, módosán, mig a kamrából a házba ért. Ott pedig szilaj tánezra fogta a dolgot, seregett-forgott, da- razskarcsú termete könnyen, csábosán hajlott, mint a liliom a hajnali iide szélben, rózsaszín szoknyája suhogott utána s kibontott szőke göndör haja libegett-lobogott, körülgyürüzve patyolat-fehér nyakát. Odaállott a tükör elé, csipöjére támasztotta egyik kezét, a másikkal pedig csettengetett, hadonászott s belekacsingatott villogó szemekkel a tükörbe, elnézte édesen, hogyan pirosodik ki az elölő gyönyör halvány két orczáján. Harmatné a küszöbről nézte lányát, s megszólította:

„Ugyan te, Rozi, mit bomlasz ilyen jókor reggel?“

„Hejh, széles az én kedvem, édes szülém, a szeretőmet várom!“ — s ezzel nekiesett anyjának és össze-visszacsókolta.

„Majd bizony, jön is most az a te szépségedért,“ ellenkezett vele Harmatné, „örül, hogy meghúzhatja magát a Bükkben. A borsodi pandúrok halálra keresik most öt.“

„Darázs Bérezi nem ijed meg hét vármegye pandúrjaitól sem,“ veté vissza daczosan Rozi, „a Harmat Rozi két kék szeméért pedig keresztülmenne a széles világon!“