Eger - hetilap, 1880

1880-09-02 / 36. szám

282

öt sújtja, tehát midőn barátai, szomszédjai boldogulnak, és csak ö maga, vagy pedig nehányad magával esik valamely csapás áldozatául és fo8ztatik meg keresményétől, még oly években is, melyek, mint mondani szokás, jól ütnek be. Ily locális okok lehetnek: az árvíz, jégeső, tűzvész, melyek a gazdát gyakran a bukás örvénye felé sodorják, s nem egyszer néhány pillanat alatt teszik semmivé mindazt, mit ő évek hosszú során át és csak nagy erömegfeszités- 8

el volt képes szerezni.

És igy a gazda, kinek összes reményei és félelmei az éghajlati viszonyok jó vagy rossz alakulatán forduloak meg, a vetéstől az aratásig, s még azután is annyi bajjal és veszélylyel kénytelen megküzdeni, hogy nem ok nélkül nevezik a mezei gazdászatot sorsjátéknak, mert csakugyan ternót csinál a gazda akkor, ha szerencsésen eltakarított termése jól fizet, ellenkező esetben még a betétet is elveszti.

Kérdjük már most, nem lehetne-e ezen bajoktól, ha nem is teljesen menekülni, de legalább azok iszonytató romboló hatását ellensúlyozni? Nem lehetne-e az aggodalmakat már eleve csökkenteni, nem-e a félelmeket, melyek a gazdát élete egész folyamán át kísérteties rémekként követik, csökkenteni?

Igen is lehet. Mert épen ezen esetleges baj rámutatott oly intézetek létesítésének szükségességére, melyek azt enyhíteni hivat- vák, minőkkel már a régibb időkben is birtak, s melyeket biztositó intézeteknek nevezünk.

Ezen a „vagyon és tőke-törzs megóvására czélzó" vállalatoknak lényege abban áll, hogy: „oly külső és el nem hárítható szerencsétlenségek vagy csapások, melyek a gazdaságot érhetik, a tettleg történt kár megtérítése által elviselhetökké tétetnek, olyképen, hogy minden egyes gazda évi jövedelmének bizonyos részét, a biztositó társulat némely tagjait tényleg érő kár helyrepótlására szánja s egy ez ügygyei foglalkozó intézetbe befizeti.“ — (Kautz: Nem- zetgazdaságtau).

A kár maga oly ijesztő rém, mely bár egyes gazdaságot szabálytalanul, ellenben a gazdaságok összegét bizonyos szabályszerűséggel szokta érni, tehát sokakat fenyeget egyszerre, a nélkül, hogy mindnyájukat érné.

És épen ezen esetleges kár megtérítését, tehát a baj elviselhetővé tételét czélozzák az említett biztositó intézetek.

De még más előnyt is nyújtanak, ugyanis az illető biztosítottak hitelére is jóhatással vannak, éspedig a személyi hitelre, mert a balesetek által netalán okozható rögtöni elszegényüléstöl megóvnak, „de még inkább a dologi hitelre, melynek zálogát, bármily romlandók legyenek is ezek alakjukra nézve, értékükben, az az gazdasági lényegükben megtartja“ (Koscher. A nemzetgazd. alapt.)

A díjtétel rendszerint oly kicsi, hogy azt vagyonához arány- lagosan mindenki elbírhatja, és ha az egyszer lefizettetett, jégeső, árvíz, vagy tűz esetében, — mely utolsó a gazda legfélelmesebb ellene, mert legtöbbnyire szokott az áldott terméssel megrakott birtokain keresztül rontani, megsemmisitve mindazt, mi útjában áll, — ellensúlyozza a csapás romboló hatását és kitűnő támaszul szolgál az anyagi bukás ellen; mig nembiztositás esetén teljesül azon szomorú catastropha, melyet Ács Károly a Polit. Ujd. egyik számában meginditólag ekképen fest:

„Életében a mit gyűjtött A munkás családapa,

Füstbe szállott, semmivé lett S ö hiába fárada.

Koldusbotra támaszkodva

Lézeng a sok bús alak

............

A férj sóhajt, s szól nejéhez „Szegény! miből tartalak.“

Késő bánat kínja gyötri Mindeniknek kebelét,

„Mért, oh! mért nem biztosított"

Jajveszékel szerteszét.

Ellenben a biztosítás sok gondtól, sok álmatlan éjtől szabadítja meg az illetőt, nem kell rettegnie, ha:

„Zug a szél, a ház kéménye

Bömböl, a tető remeg.“ U. o.

Verpelét és más leégett városok szomorú sorsa bizonyítja, hogy sokan pusztán a biztosítás elhanyagolásának tulajdoníthatják, hogy vagyonukból mit sem mentettek meg, hogy mijök sem maradt; pedig néhány forintból álló díjtétel lefizetésével vagyonuk állaga nem csorbult volna. — És hiába, régi közmondás: késő eső után a köpönyeg, ilyenkor aztán :

„Sem a jajszó, sem a bánat Nem segíthet a bajon,

De segít a biztosítás,

Hogyha kötvényünk vagyon. U. o.

Vannak jóhitelti, hazai, ismert ilynemű intézeteink, nem kell azért külföldi társulatokhoz folyamodnunk, melyek mint nem rég e lapban is említve volt, nem egyszer szédelgésen alapulnak; biztosítsunk azért hazai intézetnél, és kettős érdeknek fogunk eleget tenni: egyrészt magunk érdekének az esetleges károsodás ellen, más részt a nemzeti érdeknek, mert az által hazai vállalataink verseny- képességét emeljük a külföldiek ellen.

De ne tétovázzunk perczig sem, mert a tapasztalásból tudhatjuk, hogy hazánkban a nagyobb tüzesetek leginkább Őszszel, a takarítás idején és után, többnyire aljas boszú kifolyásaként, szoktak napirenden lenni, tehát oly időben, midőn a gazda nehezen szerzett jutalmát már-már élvezhetni véli. Mindenki még élénken emlékezhetik vissza a cs. k. katonai ruhatár kéményének julius hó 27-én történt kigyulladására, s arra, hogy bennünket akkor, az uralkodott iszonyú szélvész mellett, csak egy derék őrmester hősies bátorsága mentett meg a legnagyobb szerencsétlenségtől, ki a tüzet észrevevén, rögtön eloltotta, mit ha nem tesz, ki tudja, hová leszünk?

Pedig ki áll érte jót, hogy a mi egyszer megakadályoztatott, legközelebb nem fog-e ismétlődni? Azért:

„Rajta hát édes barátom Ne sajnáld krajczáridat,

Még ma menj el az ügynökhöz,

Biztosítsd j a v ai dat. U. o.

Levelezés.

Gleichenberg 1880. aug. 28.

T. Szerkesztő Ur!

Daczára annak, hogy a naptár szerint a fürdői idény (bocsánat, de a divatosabb „évad“ szóval nem tudok megbarátkozni) vége felé közéig, a „haute saison“ pedig már épen véget ért, a fürdő vendégek apadása itt alig észrevehető. A távozók helyébe újak jönnek 8 az u. n. kur-liszta naponkint 25—30 uj vendég érkeztét tünteti fel, min különben csodálkozni nem lehet, mert az igen szelíd éghajlat Gleichenberget a téli tartózkodásra is alkalmassá teszi, s dr. Höffinger Károly, fürdöorvos, „Gleichenbergi utmutató“-jában állítja, hogy a julius- és augusztusi forróságok után, föképen a szeptember és október alkalmasak a gyógyforrás használatára. A tél egész folyamán vannak itt vendégek, s most tervezik, hogy e gyógyhely téli használatra is minden igényt kielégitöleg miképen rendeztes- sék be.

Már múlt levelemben érintém, hogy a magyarok felette nagy számmal vannak itt képviselve, most pedig hozzá teszem, hogy bár ide jöttöm első pillanatában kellemesen hatott rám ezen körülmény, most lehangol s elszomorít, mert meggyőződtem ,mikép azok egyike sem passióból jött ide, hanem azért, mert rá van szorulva Glei- chenbergre, hol kizárólag minden csak a betegeknek, minden csak a betegekért van; hol a reggelig tartó táncz és zene, melyek a magyar fürdőhelyeket jellemzik, ismeretlenek, és bár minden intézkedés meg van téve, hogy a vendégek kellő szórakozást találjanak, az élvezeteknek az egészségi szempontok senki által át nem léphető határt szabnak, mely határt, a mellkopogtató kalapácscsal felfegyverkezett gondos fürdöorvosok lelkiismeretes pontosságai őrzik, s „ne tovább“-juk az egészségeseknek is szól, ne hogy ezek kihágása a betegek nyugalmát, kényelmét megzavarja. Mintegy figyelmeztetőül a fák lombjai között áll, mutató újját ajkán tartva, Harpokrates díszes szobra.

A szenvedőknek nyugalmat, kényelmet biztositó szigorú rendszabály mellett, ezen fiirdö-hely gyógyhatásában való bizalom az, mely a beteget ide vonzza, hol a lég folyton fenyöillattal van telve, mely élenydús levegő hatalmasan tágítja a tüdőt s beszivása valódi élvezet, nem lévén abban még csak szivarfüstöcske sem keveredve, mivel a fő sétányokon, nyilvános összejövetelre szánt helyeken, úgy az éttermekben is, a dohányzás szigorúan tiltva van, s a tilalom itt nem holt betű, mint nálunk szokott lenni, hol csak el kell tiltani valamit, ha azt akarjuk, hogy annál sűrűbben gyakoroltassák. Hja: „nitimur in vetitum.“ — 8 azt hiszem, ezen az emberi gyarlóságból eredő hiba itt is befészkelné magát, ha nem lenne szigorú és éber felvigyázat. Ez azonban ne riassza viszsza a pi-