Eger - hetilap, 1880
1880-08-19 / 34. szám
267 menekült a haláltól. Mindazáltal két napig beteg volt. Ezen esemény az örmény lakosságot borzasztó izgalomba hozta. T Á E C !Zi Megfogadtam . . . Megfogadtam már vagy százszor: Verset Írni nem fogok. Meg is álltam egyszer-másszor S pompásan ment a dolog. Már örültem : kiépültem Nyavalyámból igazán. Hisz’ én már a magam részét Verseimért kikapám. Semmi bajom a világon, Gyönyörűség életem ; Betelt minden kívánságom : Feleségem, gyermekem; Boldog béke vígan tért be S lett tanyája hajiokom, S összefűzve — gondot űzve — Csókol minket homlokon. Másokkal nem évelödve Végzem dolgom szaporán; A sorssal nem tépelődve Lel az est és a korány. Nagyravágyás, nagyralátás Engem bizony nem gyötör, Hír, dicsőség, ragyogásért Az én lelkem nem is tör. De az ihlet hatalmában Egészen átváltozom : Gyönyört nem lelek a mában, A jövőnek áldozom. Honfibánat reám támad S marczangolja szivemet, Hogy a lelkem gúnyban tör ki S eget földet kinevet. Rám zudul a gonosz fajzat, Hogy gúnyolni mertem őt, És szivemre nyilat ajzat Üldözvén a vakmerőt. Az önérdek, a tömérdek Alhazafi, álerény, Álszent előtt őszinte szóm Valamennyi mind merény . . . Megfogott az isten átka. Magam szerzém vesztemet. Moste fényes tündér mátka — Kit imádtam — úgy szeret: Mikor tőle nyakrafőre Szabadúlni óhajtók; Mikor forró csókjaitól Búsulok és sóhajtok. Káplánt) Géza. Somogyi Sándor. (Egy hányatott életrajza.) Irta: Szabó Ignáoz. A sors szeszélyes játéka sehol sem ötlik annyira szembe, mint mikor végigtekintünk azok során, kik valaha együtt jártak velünk iskolába. Az élénk gyermekkori emlékek, az ifjúkori barátság maradandó, mert eszményi s önzetlen köteléke gyakran elénk varázsolják a múltak kedves képeit, s fölidézik a kérdést: Hová lettek? Mi lett belölök ? Az egyik gyermek korában folyvást katonásdit szeretett játszani, s váltig hadi pályára készült. Lett belőle békés nyárs-polgár, fiskális, doktor vagy gazda. A másik örökké misézett. Mindenki azt hitte: pappá leszen. S most czifra egyenruhában, kardot csörtetve, vezényli a századot. Magam is gyakran elmerengek hajdani iskolatársaim érdekes során. Az utóbb lefolyt évtizedek viharai között fejlődtek emberekké, s igy nem csoda, ha a sors ugyancsak meghányta-vette, s szanaszét szórta őket a nagy világban. Annál meglepőbb, s kedvesebb aztán a találkozás, ha a sors évtizedek múlva véletlenül ösz- szehoz bennünket. Vannak köztök előkelő egyházi férfiak, jeles katonák, hírneves ügyvédek, orvosok, tanárok, tisztviselők, gazdászok, a kiknek némelyike hazai irodalmunk terén is díszes helyet foglal el. Az egyik igen jeles codifikátor. Egy másik nevezetes katonai iró. A harmadik egyike legkiválóbb beszélyiró inknak. A negyedik a gazdászati irodalomban tekintély. Jómagam la, szintén efféle seribler vagyok, polgári állásomnál fogva is arra törekvő, hogy a serdülő nemzedék elméjébe mind élő, mind Írott szavak kanóczával gyújtogassam a tudomány mécsesét. Az, akinek közülünk legjobban fölvitte az úristen a dolgát, ma honvédtábornok. A.kit pedig a sors legjobban kicsúfolt nem vitte többre a — csikósbojtárságnál. Kitűnő tanuló volt, 8 igen jeles zenecapacitás. Már gyerek korában pompásan fújta a pikulát. Pár év előtt állított be hozzám. Akkor került ki az e. . .i börtönből, hol lólopás miatt két évet ült. Rongyosabb volt, mintegy nápolyi laz- zaroni. Ócska gúnyát adtam rá. De csakis addig volt rajta, mig a legelső korcsmához ért. Ott beitta. Azóta nem tudom, hogy hová lett. De mindnyájunk közt legregényes-kalandosabb s egyszersmind legvégzetesebb sorsa volt Somogyi Sándornak. Ez egy bor- sodmegyei müveit családból származó fiúcska volt. Vékony gyönge testű, s rendkívül szelíd lelkületű, gyermeteg kedélyű teremtés. Megnyerő külsejéért, finom modoráért, gyöngéd ragaszkodásáért, s igen jó szivéért mindnyájan nagyon szerettük. Olyan jó gyerek volt, mint a harapás kenyér. Tanulás dolgában nem küzdötte föl ugyan magát az első eminensek sorába, de a magyar irodalomban messze kimagaslott fölöttünk annyira, hogy rhetorikai s poétikai dolgozatait magok a tanárok is megbámúlták. Az 1848-iki nagy események gymnásiumi pályánk végénél találtak bennünket. A tanévet már májusban befejeztük, s a szélrózsa minden irányában elszéledtünk. Én egy körutat tettem felső Magyarországon. Miskolczot is útba ejtettem s meglátogattam Somogyi Sándort. Az én kedves barátom már akkor honvéd volt. Igen szépen simult sugár termetéhez a barna atilla. Mikor elváltunk könyek tolúltak a szemébe. Nyakamba borúit. „Isten áldjon meg! — mondá. Ne csodáld, hogy elérzékenyü- lök. Nem foglak többé látni az életben. Nagyon jól érzem, hogy az elsők közt leszek, kik hazánkért elfogunk esni.“ S e szavakat oly megrenditő hangján mondta a meggyőződésnek, hogy soha se’ feledem azokat. Csoda-e tehát, ha a baráti érdeklődéshez az égő kíváncsiság izgalma is járult, megtudni: mi lett Sándorból? Az 184®/9-iki szabadságharcz egész folyamát, csaknem szaka- datlanúl az erdélyi hadjáratban töltvén el, ez idő alatt Somogyi Sándorról, ki a magyarországi hadseregek valamelyikénél szolgált, semmit sem hallottam. A szabadságharcz lezajlása után pedig, minden kutatásaim melleit sem bírtam jó ideig, valami bizonyosat, megtudni sorsáról, mig egyszer az 50-es évek egyikén, az alföldön egy besorozott, de időközben hazaboesátott honvéd-bajtársammal találkozván, ez a többek közt, azon kérdést is intézte hozzám: vájjon emlékszem-e még Somogyi Sándorra ? — Hol van? Mi lett belőle? — Kérdém mohón a legmagasabbra fokozott kiváncsisággal. — Besorozták, — viszonzá barátom. Most a huszároknál van Bécsben. A leghíresebb lovas, de egyszersmind a legnagyobb káromkodó, a legvakmeröbb ficzkó, s a legjavithatlanabb korhely az egész ezredben. Már kétszer degradálták e miatt altiszti rangjáról közlegénynek. De a tisztek nagyon szeretik, mert az egész equi- tatióban a legjelesebb tanító. Most megint kezelő őrmester. Midőn találkoztunk vele régi pajtásai, mindnyájunkat megvendégelt. „Igyatok fiúk; az árgyélussát! — kiáltá — van még pénze a life- ránsnak!“ — Ez lehetetlen! — kiáltám, s nem voltam képes elhinni, hogy egy vézna fiatal ember kinek, hogy a szél el ne fújja, talán ólmot kell vala saraiban hordania, mint Philotás grammatikusnak, — hogy egy szelid lelkületű, egy jámbor, gyermeteg kedélyű s egy ily végtelenül finom gyöngéd szellem ily rendk iviili meta- morphosison legyen képes keresztül menni. Ez psychologiai képtelenség ! Ez volt az első, hihetetlen hír, mit Sándorról nyertem a szabadságharcz után. Azóta engemet is sokfelé hányt-vetett a sors és *
