Eger - hetilap, 1880
1880-07-01 / 27. szám
212 két az olvasott elbeszélésekből s megtörténik az is, bogy azokat | egymással összezavarom. i E férczmütörténetecskék nebányát ép annyira becsülöm, mint ' a kitűnő szerzők legismertebb elbeszéléseit. Ez épen ízlés dolga, néba bevégezek egy elbeszélést, melyet valahol olvastam, saját módom szerint, s némelykor alig vagyok képes emlékezni, mi az én sajátom és mi az idegen szerző müve. Sok esetben reggel, ba a várost elhagyom, elfeledem mit az előtte való estén olvastam. Mégis, ha valamelyik elbeszélés megnyeri tetszésemet, úgy azt újra és újra elmondom magamban, midőn tovább utazom, időről-időre úgy emlékezem arra, mintha oly események volnának, melyeket egykor én éltem át vagy magam találtam ki. A következő történet ezen osztályba tartozik; nem emlékezem ugyan arra, hol olvastam azt először, sem arra, vájjon úgy volt-e az megírva, mint én azt most újból elbeszélni fogom. A gondolat nem sajátom. Azt hiszem, hogy valamely franczia folyóiratban találtam; de ez már jó rég lehetett, mert párizsi barátaim, kik pedig minden időszakonként megjelenő iratot végig olvasnak, szintén nem emlékeznek többé arra. Ha azonban a szerző jogát egykor érvényesítené, úgy azt köszönettel elismerem. Itt van tehát az elbeszélés úgy, mint az fejemben lassanként alakot öltött. * * * B. grófné vendégei kültilbelöl 11 óra tájban vonultak vissza s éjfél körül már csak a család legmeghittebb barátai voltak együtt a társalgó teremben. A szép Pamela végérvényes Ítéletet mondott a mai estély megjegyzésre méltó öltözékeiről. Réné a legutóbbi versenyfutásról beszélt, — a legutóbbi társasági botrány is a szokott jóindulat- és kedvvel tétetett a fejtegetés tárgyává, mig végre a társalgás, ez estén először bágyadni kezdett. A grófné szomszédjához, Gastonhoz fordult. „Ma ön barátom, ismét lármásabb, mint közönségesen szokott lenni, egy fél óra óta nyitott szemekkel látszik aludni.“ Azon úr, kihez e szavak intézve voltak, a tűz közelében alacsony széken ült és a kandalló lángjaival párbeszédben elmélyedve látszott lenni. Lassan megfordult s igy szólt: „Első szerelmemre gondoltam.“ „A hála ép úgy becsületére válik a háladónak, mint a jótevőnek,“ felelt a grófné; „mondja el nekünk első szerelmének történetét, mely még ma is oly gondolkodóvá teszi.“ Gaston hosszú, keskeny kezeit egymáshoz dörzsölvén, következően kezdé elbeszélését: „Ha én az első szerelemről beszélek, a boldogító fájdalmak s fájó örömök azon idejét értem alatta, mikép azokat akkoron átéltem. Ha most rá gondolok, úgy tetszik nekem, mintha e történet másé és nem az enyém volna. Körülbelül 12 éves valék. 0 Jakab barátom testvére volt. Legelőször iskolánk játszó-helyén pillantottam meg, hová egy napon anyjával jött, bátyját meglátogatni. Ez télen volt, a föld hóval volt borítva s a gyermekek között két párt alakult, melyek heves golyó-harczra keltek egymással. Ugyanazon pillanatban, midőn a játszó-tér bemeneténél megjelent, oly gyöngédtelenül találá homlokomat egy keménynyé gyúrt hólabda, hogy eszméletlenül rogytam le. Midőn ismét magamhoz tértem, a portás lakásán nyugágyon találtam magamat, és mindkét nő, barátom anyja és testvére, oldalamnál állottak s aggódva tekintettek arczomra. A legközelebbi reggel hogylétem felöl tudakozódtak s a következő vasárnap, Jakab barátommal, lakásukon tiszteletemet tettem. Nem volt bátorságom öt megszólitani, még csak rá föltekinteni sem; de tűz és vizen keresztülmentem volna, hogy még egyszer lássam e szép leány aggódó, résztvevő tekintetét rajtam nyugodni. Este midőn útban valék az iskolába, a bátorság bámulatot keltő tetteit találtam ki, melyeket véghez vinni akartam, hogy öt meghóditsam magamnak s csodálkozásra keltsem magam iránt. Nem vártam, nem óhajtottam semmi egyebet. A szerelemnek öntudatlan fellobbanása az ifjú szívben, minden sajátszerűségével egyedül a gyermekkoré. Az ifjú szív esztelenül buzgó, könnyen kielégíthető s nagy mértékben önző és hiú. Még nem képes szerelemre, de szerettetni és csodáitatni vágy; nem törekszik még arra, hogy másokat boldogítson, hanem egyedüli boldogsága, melyet ismer: az az édes zavarodottság; egyedüli óhaja: szerelmet Dyerni, a nélkül, hogy azt viszonozni kellene. A későbbi években szeretünk a nélkül, hogy viszont szerettetnénk és ez sem gyönyörködtető. Mégis minden a világon jóra szolgál, mivel vannak emberek, kik csak az ajándékozásban találják örömüket, mig másokat az elfogadás boldogítja. Mégis, mily kéjes, de rövid időszak az, midőn az ember ad s elfogad, midőn szeret és szerettetik! — Én is ismertem e gyönyörű kort — de ö, ki akkor oly kimondbatatlanúl boldoggá tett, azóta elhagyott! Mily szép volt a világ, midőn azt ö vele együtt láthattam! Mily kék az ég, mily balzsamos a lég! Egymás kezét | fogva siettünk egyik helyről a másikra 8 a hová csak jutottunk mosolyogva köszöntött bennünket az öröm s a kedv, és a vágy mulatni szólított. Tovább mentünk énekelve, enyelegve, egymással, mindennek örvendve s mindenütt bizonyosak valánk boldogságunkban ; örömünk túlsága olykor-olykor bámulatba ejtett egy-egy figyelmes öreg embert, kinek szigorú tekintete azonban nyájasabb lett, ha az nehány pillanatig rajtunk nyugodott. „Fiatalok ők, hadd élvezzék az örömöt!“ mondá s bánatos mosoly- lyal tovább ment.“ „Oly kedvesen nehezedett karomra, oly gyöngéden simúlt oldalamhoz, hogy azt hittem, soha el nem veszíthetem öt! A gondolat, hogy ez megváltozhatnék, sohasem jutott eszembe és boldogságomnak egy pillanatát sem homályositá el. Hetek, hónapok, évek múltak el s mi nem vettük észre.“ „Egy este, miután a napot kedélyesebben és boldogabban töltöttük volna el, mint máskor, egyszerre hidegnek s levertnek tűnt fel előttem. Hirtelen aggodalom fogott el, fagyos borzadás futott végig tagjaimon. „El akar hagyni!“ mondám magamnak „és bizonyosan el fog hagyni!“ „Most gondoltam először arra, mily kevéssé becsültem öt, s mily erős próbára tevém hűségét és engedelmességét! Ah! talán nagyon sokat!“ „Először érezém bizalmamat megrendülni, s aggódva keresém tekintetét; de tekintetete nem adott választ; szemeit elforditá tőlem. Nyugalmamnak vége volt, életem megváltozott! Olykor még vad szenvedéllyel akart szivéhez ölelni, de csókja édességét már elvesztette. Máskor meg bosszúsan eltávolított magától, s kimondhatatlan fájdalmamra éreztem, hogy szerelmem terhére van!“ „Egy este, későn érkezém haza, szobám setét, hideg volt s azt magányosan, üresen találtam. — 0, az én boldogságom, szerelmem, világosságom, az én mindenem, elhagyott engem!“ „Most nyomorúlt életet kezdettem. A veszteség, mely ért, szivemre hatott; a világ előtt azonban eltitkolni igyekeztem fájdalmamat, vidám arczot törekedtem mutatni, fiatal, kedélyes emberek társaságát kerestem fel, s több gondot fordítottam öltözékemre. Barátaim még azt is mondották, hogy arczom halványságát mesterséges eszközökkel ügyekszem fölfrissiteni.“ „Ez nem igaz, de beismerem, hogy mindenféle festéket és vizet használtam, hogy hajam öszülését és kihullását megakadályozzam. — De ez a komédia nem lartott sokáig. — Végre elfáradtam a képmutatásban és nem törődtem többé azzal, mit a világ beszélt és gondolt. Csak azt tudom, hogy ö, kit legjobban szerettem, elhagyott, hogy nem tér többé vissza, és mindenki tudhatja mennyit szenvedtem! Azonban már csak titkon sírok érte.“ „Bárhol vagyok, hiányzik nekem, szívesen oda adnám mindazt, mivel birok, minden örömet és boldogságot, mely részemre még fentartva van, ha csak még egyszer átélhetném azon szép napokat, melyek egyedül valának képesek engemet boldogítani!“ Gaston elhallgatott, a kihaló parázsba bámult s keskeny kezeit dörzsölé. „És ki volt e csodálatos lény?“ kérdé a grófné. „Ifjúságom!“ feleié Gaston, a nélkül, hogy a tűzről föl- tekintett volna. Angolból: Trisztán. HIEPtTZÉE. — Lapunk e hónappal uj félévi folyamba lépvén, azon tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetése a m. hó végével lejárt, felkérjük, hogy további megrendeléseiket mielőbb megtenni szíveskedjenek, nehogy a lap pontos szétküldése fennakadást szenvedjen. — Érsek ur ő exja a jászberényi fogymnasium javára 1200 frtot, az építés alatt levő jászfénszarui rk. iskolára pedig lOOOfrtot adományozott. — Személyzeti. Keszler Bertalan mezőkövesdi káplán, Ágoston Száz Coburg Gothai herczeg ö fenségének kegyúri bemutatására, edelényi lelkészszé kineveztetett; Atlasz János kótaji lelkész, Gávára, —Pataki János, hevesbaktai 1. Kótajba, — s Farkas Imre, góvai 1. Heves-Baktára lelkészi minőségben áthelyeztettek. * Az egri „vörös kereszt“ czimíí jótékony egylet elnökévé: özv. Nánásy Mihályné úrnőnek e tisztségröli leköszönése a folyó évi júniushó 20-án tartott közgyűlés által elfogadtatván. még ugyan ezen közgyűlésben, az alapszabályszerüleg megtartott titkos szavazás utján egyhangúlag dr. Úry Józsefné,
