Eger - hetilap, 1880
1880-06-24 / 26. szám
204 — Hogyan ? A vendégfogadóban keresnek szállást ? Hisz az a nyomorult fészek csak közönséges kocsma; ott csak nem fog maradni a fiatal leány. Küldöm azonnal szolgámat érte; nem, magam megyek s meghívom öt vendégül. Kérem, tanácsos ur, egy szót se; önök mindhárman szívesen látott vendégeim. A báró kezébe vette kalapját s Werrnan sem tehetett mást, mint hogy követte példáját, mire mindketten a szegényes faluba mentek. Egyenesen egy szalmával fedett emeletes ház felé tartottak, melynek falát egy kék alapra festett fehér angyal ékesítette, iszonyú kontár helyesírással hívogatva a fáradt utasokat pihenésre. A téglával kirakott sötét, alacsony szobában volt a felügyelő és a fiatal leány. A báró az utóbbihoz lépett; a leány ránézett s mindketten elpirultak . — Kisasszony, szabad kegyedet tiszteletteljesen felkérnem arra, hogy kastélyomba szálljon. — Köszönöm uram, én csak itt maradok, — volt a gyors felelet. A báró ajkaiba harapott. — Mért nem fogadod el a szives meghívást, Elza ? — kérdé a tanássos? A báró arczát most az öröm kifejezése borította el. — Kegyedet Elzának hiják, kisasszony? — kérdé mosolyogva. Ez igen szép név 8 kivált Thüringiában nagyon használják. — Igen , unokahúgom szintén onnan való , — mondá Wer- man. — De hát mit akarsz, Elza, jösz-e velünk vagy nem? — Nagybácsi, én itt maradok. —- Akkor hát ne késedelmezziink, báró ur, hanem végezzük dolgainkat. A báró mit sem adott erre a sürgetésre. Még mindig Elza előtt állott s komolyan rá nézve, csöndesen mondá; — Ne vonakodjék, kérem; kegyed oly szép hölgygyé lett Elza, hogy ki vagyok mentve, a miért nem ismertem fel kegyedet, azonnal. Engedjen meg, de én nem hagyhatom, nem akarom itt hagyni kegyedet. — A báró ezt oly meleg, oly lágy hangon mondta, hogy szinte észrevehető volt benső zavara. Elza küzdött a helyzet okozta benyomással; keble pihegett s ajkai remegtek : — Bocsásson meg báró ur, de nem megyek kastélyába; itt maradok a hol vagyok. A báró összevonta szemöldökét, homloka elkomorult. — Ez ugyanaz a daczos hang, melyen egykor a gyermek beszélt. Lássa, Elza kisasszony, ez már nem illik többé kegyedhez. Szépen kérem, ne kényszeritsen engem ismét a régihez hasonló szélsőségre, mert én nem hagyom itt kegyedet, habár karjaimban viszem is házamhoz. Elza komolyan nézett a báróra s nyomatékosan mondá : — Bizony nem ez lenne első bizonyítéka erőszakoskodó aka- rátának irányomban. De mint már mondám, köszönöm a lovagias meghívást, azonban nem fogadhatom el, mert félek a báró úrtól s épen nem akarom véleményemet a báró úré alá rendelni. — Ennek szintén nem első bizonyítékát látom én is. Nekem kegyed irányában azonban csupán jóindulatú kérésem van. Elza ép ez által érezte magát megfogva és lekötelezve ; nem tudta, mit tegyen; a fölajánlott vendégszeretetet illetlenség lett volna végkép visszautasítania s magaviseletéért miként számolt volna be nagybátyjának, ki a gyermekkori bohó történetről mit sem tudott? — Jól van báró ur, elmegyek, de csak egy föltétel alatt. —■ S mi legyen az? — Hogy mig hajlékában időzöm, egyetlen szót, egyetlen hangot sem fog hozzám intézni. — Kegyed mégis csak kegyetlenül ragaszkodik következetességeihez, — jegyzé meg a báró — de legyen úgy. A fiatal birtokos elül ment s öt követték a többiek. A nagybácsi nem kissé csudálkozott a báró és unokahúga sajátságos magavisel étén. * Az éj elmúlt. A fölkelő nap arany színben fürösztötte a park vén fáit. A halastó csöndesen rezgő habfodrai ezüst fénynyel csillogtak s rajtok büszkén úszkáltak körül a hatyúk. Elza kinézett az ablakon s elragadtatva szemlélte az üde reggeli fényben pompázó kertet. A hattyúk észrevették öt az ablakban 8 nyakukat hajtogatva úsztak a parthoz. De a várt csemegék elmaradtak, nagy kedvetlenségére az elkényeztetett állatoknak. Elza nevetett zúgolódó ma- gukviseletén s azt mondta nekik, hogy mindjárt le fog menni hozzájok. Nemsokára azután a tó partján állott; a kertész hozzá ment s kórtéré kenyérdarabokat hozott neki, melyeket ö a hattyúkuak dobált. Azután egy ritka, déli növényekből álló ligethez követte a kertészt, ki szerfelett megtiszteltetve érezte magát a fiatal hölgy érdeklődése által, virágait illetőleg. Itt helyet foglalt egy pádon s elkezdett csevegni az öreg emberrel. Ekkor hirtelen léptek hallatszottak. A fiatal báró mintegy a földből kinőve állott előtte. A kertész eltávozott. Elza közönyösen kezdett a kezében levő nehány virágszállal játszani; azután hátravetette fejét s elfogulatlan arczczal nézett egy százados tölgyfára. E közben haja hátraomlott s egy kinyúló galyba akadt. A báró észrevette igyekezetét, a mint haját kiakarta szabadítani 8 mosolyogva törte le az ágacskát. Elza oly hevesen tépte ki azt hajából, hogy néhány szál áldozatul esett. A báró gondosan leszedte a galyról a finom barna hajszálakat. Elza felugrott s távozott, hogy nagybátyját a kastélyban felkeresse. Az étterembe érve épen hallotta, amint egy kocsi tovarobogott. Kinyitotta az ablakot s nagybátyját látta a felügyelővel távozni. Gondolta, hogy sürgős, fontos ügyben kellett ily korán táozniok s a nélkül, hogy utánok kérdezősködött volna leült a díszesen fölkészített reggelihez, de alig érintett valamit. Ekkor bejött a báró s szótlanul ült le vele szemben. így ültek csendesen jó darab ideig. Elzát nyugtalanítani kezdte elhagya- tottsága, kezei remegtek a felindulás miatt, amint ruhájának szalagcsokrát igazgatta. Végre felemelte fejét s hátra simította haját homlokáról. — Hova ment bátyám s mikor jön vissza ? — kérdé hevesen. Semmi felelet a báró részéről, de a néma vallomás jelenté, hogy a kérdést hallotta. A fiatal leány arcza idegesen rángatódzott. Még szólni akart, de visszatartóztatta magát; azután fölkelt s elhagyta a termet. A báró hiába várt visszatértére. Nyugtalanulanul járkált föl s alá. Végre kiment, fölsietett a lépcsőn s kopogtatott az Elza szobájának ajtaján. Semmi felelet. Benyitotta az ajtót. A szobában nem volt senki. Különös sejtelemtől inditattva lesietett s nehány pillanat múlva már az országúton volt. A vele szembejövő emberektől kérdezősködött s azok azt mondták, hogy egy úri kisasszonynyal találkoztak, ki tölök a legközelebbi posta-állomást tudakozta. A báró sietve kanyarodott le egy gyalog ösvényen, hogy a réten keresztül megelőzze Elzát. Midőn az országutat elérte mindjárt megpillantotta Elza kalapjának kék fátyolát. A fiatal leány ugyancsak gyorsan haladt előre. A mint Elza meglátta az elébekerülö bárót, mintegy félelem s ijedségtől Uldöz- tetve, átugrott a töltés árkán s futott a mezőn keresztül. Félt újra szemben lenni azon férfiúval, ki azóta hogy egymást viszontlátták, va- rázsbatalommal foglalta el minden gondolatát s érzelmét. Futott mint üldözött, pedig a menekülés hasztalan volt, a báró csakhamar elérte s mint egykor karjaiba fogta öt. A báró fölemelte a kék fátyolos kalapot s szemébe nézett a remegő leánynak; a szép szemek könyeztek. Az ifjú lehajlott s csókot nyomott a bíbor ajakra. Elza nem ellenkezett. — Itt már nem az én hajlékomban vagyunk, hanem semleges földön, — szabad beszélnem, Elza? Elza fejével igent intett. — Tudod-e, mit mondtam egyszer neked, mint gyermekleánynak? Akarsz-e nőm lenni? — Tudom. — S szabad megcsókolnom téged mindig, a mikor akarlak? — Természetesen. — Ugy-e hogy természetes az? Négy éve már annak, mikor engem magadtól eltaszitottál, legnagyobb gyűlöletednek vigasztalan bizonyítékával s azzal a nyilatkozattal, hogy soha sem bocsátasz meg nekem és soha sem leszesz hozzám jó. Akkor úgy kellett azt vennem, hogy igazat beszélsz, bár hihetetlennek látszott is előttem. Én reméltem azonban, hogy érzelmeid meg fognak változni s már két évvel ezelőtt lehetőnek hittem ezt az átalakúlást. Elutaztam Thüringiába, de az erdészházban új lakókat találtam. Megtudtam, hogy atyád elhalt s az én kedves vad leányom elment, senki sem tudta, hova. Nagyatyád tegnap este beszélte el nekem hozzá való áttelepedésedet. Sokat beszélt gyermekkorodról, a nélkül, hogy sejtené, mennyire érdekel az engem s hogy annak némi részletével magam is ismerős vagyok. Bátyád ma reggel az én kívánságomra szomszédaim egyikéhez rándult át, hogy némi gazdaszati újításokat megtekintsen, s mikor pár óra múlva visszajön, nem kissé fog el
