Eger - hetilap, 1880
1880-04-15 / 16. szám
124 mii a legnagyobb finomsággal s művészettel készülvén el, Casag- rande megbivatott ö nagyméltósága által, bogy az egri székesegyházat néhány szoborral diszesitse. Pártfogója Gera úr eugedelmével tehát elment, s Magyarország lett azon tér, melyen hirt, nevet és dicsőséget szerzett. E szerint az egri székesegyházban számtalan müvei léteznek Casagrandénak. Az elsők : 5 szobor, melyek a the- ologiai erényeket állítják szem elé, s két angyal, melyek egyike az igazságot, másika az Isten szeretetét ábrázolja. Ezután a kemény köböl vésett alakok kétszeres nagyságban, melyek az egyház előtt vannak. Ezen alakok mozdúlata, hajtása és kifejezése, leginkább pedig a szeretet csoportozata, mindenha bámulatba ejtik a szemlélőt s annak idejében ezekről a magyar és bécsi lapok sok dicséretet Írtak. Az előtér csarnoka alatt van tőle egy 9 méternyi hosszú dombormű gránitban, s ugyanabból két más oldalt. Az első azon jelenetet ábrázolja, midőn Krisztus Urunk a templomból kiűzi a megszentségtelenitöket, korbácsot emelvén föl ellenök, vannak itt kereskedők, uzsorások s megzavarodva szaladó nők, kiknek arczvonásai és érzelem-kifejezései igen változatosak. A jobboldali dombormű a kis Jézus vitatkozását tünteti elő a tudósokkal; a baloldali pedig a holt Jézust a fájdalmas Szűz ölében. Az ezen nagyszerű föegyházba vezető két lépcsözet oldalain négy nagy szobor van elhelyezve, ugyancsak Casagrandétól, melyek szent Pétert és Pált, magyarországi sz. Istvánt és Lászlót ábrázolják. A négy oldalcsarnok alatt az egyház hajójában négy nagy dombormüvet vésett Casagrande, melyeken összesen több mint 60 alak van ábrázolva. Ezek tárgyai: a jeruzsálemi ünnepi bevonulás; a kisdedeket dédelgető Jézus; Lázár feltámadása; és a há- zasságtörö nő felmentése. Más két 5 méter hosszú dombormű az apostolok lábait mosó Jézust és a mennyország kulcsait Péternek átadó Jézust tünteti elő. Ezen művek művészi kivitele megfelel a tárgyak nagyszerűségének. Van még ezentúl Casagrandétól ezen egyházban 18, a méretekben kisebb, de értékben nem alább álló dombormű, melyek különböző részeken vannak elhelyezve, valamint az 5 méternyi dombormű a szószék fölött sem áll alább a művészi kivitel tekintetében. Közli Szabó Imre. (Vége köv.) A fehér rózsa. Beszélyke. Kora reggel volt még, a nap épen akkor tűnt elő a hegyek mögül. A madarak vigan daliák első éneküket, mig köröskörül néma csend honolt. Azon az úton, mely X. városától a temetőig vezetett, egy meglehetősen idős nő haladott, korához mért egyszerű, de választékos és finomabb szövetből készült öltözetben. Bal karján csinos kis kosárkát vitt, melyben a legszebb s legfinomabb piros rózsák pompáztak. E nő gyakran meg-meg állott, tekintetével a réteken keresztül a vigan csergedezö patakcsáig, a patakcsától a magas hegyekig, melyeken még a reggeli ezüstös köd csillogott, messze-messze elszárnyalt, de csakhamar a rózsákra tévedt ismét tekintete, melyek kosarában oly csábítólag pompáztak; bizonyos gyöngédséggel nézte ezeket, s ha az egyik rózsa kissé lejebb sü- lyedt kosarában, vigyázva tette vissza helyére s úgy látszott, hogy a virágokat gyakran árasztá el csókjainak gyöngéd lehelletével. Midőn a nő a temető bejárata felé közeledett, sietteté lépteit; szemei ragyogtak s észrevehető volt rajta, hogy czéljához közel van. A temető bejáratának közelében egy gondosan ápolt sirdomb emelkedett, melyre egy szomorú fűz lehajló ágai veték árnyékukat. Itt megállott, . . . áhítattal nézdelé a sirt s a hozott rózsákat szép rendben a zöld pázsit közé a halomra helyezé el, azután a sírkő talapzatára ült s kezeit ölében összekulcsolá. Nem lehetett megtudni, vájjon gondolatai s érzelmei nyernek-e kifejezést imájában, vagy pedig imája volt-e csak egy gondolat? . . . Bizonyos nyugodtság volt egész alakján észrevehető; az ember csaknem azt hiheté, hogy az élet kiköltözött belőle; csak az, ki figyelemmel tekintett arczába láthatta azon bánatteljes vonásokat, melyek zárt ajkai körül mindinkább fájdalmasbakká lettek. Úgy látszék, mintha láthatatlan kéz mind mélyebbre vésné azokat. Gondolatai- és fájdalmas emlékezeteiben elmerülve, nem vévé észre, hogy egy fiatal leányka, ki a temető ellenkező oldaláról jött, feléje közeledők s öt hosszabb ideig szánalommal vizsgálja. „Mily szerencsétlen lehet e szegény nő!“ rebegék piros ajkai. „Meg- szólitom, hátha feledtethetem vele még fájdalmát." „Jó reggelt“, szólt azután fenhangon egészen hozzá lépve, „úgy látom, kegyed igen szomorú. Én is sirtam már ma és föléke- sitettem egy sírt is. Szabad lesz nekem,“ folytatá, „ezen fehér rózsát, mely a többiből megmaradt, virágai közzé tennem ?“ S e szavak után a fiatal leányka az eddig kezébeu tartott rózsát piros testvérei koszorújában elhelyező. A leányka első szavaira a nő felnézett, de észrevehető volt- rajta, hogy nem érté meg azonnal, a mit mondott. Végig simitá kezeivel homlokát, mintha álmából ébredt volna fel. De azután megpillantá a fehér rózsát s ekkor mintegy varázsütésre, az erőtlen, idős nőből egy erős, felindúlt asszony lett. Az elszörnyedés hangját hallatva, felugrott, felragadá a fehér rózsát s oly erővel hajította el magától, hogy az egy síremlékhez Utödve, széthullott. Ezután fölegyenesedett. Szemei égtek a dühtől, ajkai görcsösen vonaglottak, mintha összes fájdalmát, mely belsejében dúlt, rágalmazó szavakban akarná nyilvánitani. De ereje megtörött, kezei, melyeket görcsösen szorított össze, lehanyatlottak. Alakja összeros- kadt 8 előbbi ülésére visszarogyott, mig szemeiből visszatartózhat- lanúl omlottak alá könyei. Az ifjú leányka, ki előbb az ijedtségtől nem tudá, maradjon-e vagy fusson, ismét szánalomra gerjedt iránta. „Én kegyednek akaratlanéi fájdalmat okoztam“, mondá szelíden, „megbocsát-e nekem azért?“ „Mit tud ön az én fájdalmimról ?“ mondá a nő mélyen megindulva, „mit tud vétkemről, mit bánatomról? Szerencsétlenségemnek magam vagyok az oka, s hogy mily nagy volt az, abból is láthatja, hogy én, idős nő, nem tudok érzelmeimen uralkodni, midőn az emlékezet, mint most is, felujult emlékezetemben.“ S e szavakra újból visszaesett álmodozásaiba. A leányka nem tudá, zavarja-e jelenléte vagy sem, de mégis jobbnak tartá, ha távozik. Mert igen nehéz oly fájdalom tanújának lenni, melyet nem ismerünk. Hí nehány vigasztaló szót mondanánk, kezeinket esi 11a- pitólag tennök a sajgó sebekre, nem tudjuk, vájjon egyetlen szavunk által nem lesz-e nagyobb a fájdalom, nem tépünk-e föl egy már heggedő sebet? A nő azonban kevés vártáivá megszólalt. „Nemde, megijesztém indulatosságommal? De ne féljen, most már egésszen magamhoz jöttem. Könyeim megvigasztaltak. Csak pár pillanatig tartott, mig a régi fájdalmakat úgy érzém, mint a jelenlegieket. Mondja csak el“, folytatá gyöngéd hangon, „kinek sírját látogatta ön meg? Azután majd én is elbeszélem önnek jelen és régi sorsomat.“ „Még öt éves gyermek valék,“ kezdé a leányka, „midőn szülőimet elvesztőm s ők itt nyugosznak. Környezzen bú avagy öröm, mindenkor ide jövök szüleim sírjához imádkozni. Ma azon férfiúval, kivel már régóta egyet érez szivem, leszek eljegyezve; s én ez órában szüleim áldásáért rebegtem imát az éghez." „És meg is nyeri azt," válaszold a nö ünnepélyes hangon, „de ön magának is az után kell törekednie, s ha megnyeri, úgy iparkodjék azt minden körülmény között megtartani. Soha ne játszók a szerencsével! Én tevém, csupán túlzott pajzánság- ból és ime — örök időkre szerencsétlenné, boldogtalanná tett.“ A leányka kérdöleg s részvevöleg tekintett a nőre, ez maga mellé voná, kezeit az övébe fogta s igy kezdé sorsának elbeszélését : „Negyven év előtt még fiatal leányka valék, mint kegyed. Nem hiszem, hogy akkor nálamnál szerencsésebb lány lőhetett volna, azt hivém, hogy azért van az egész világ oly nagyszerűen és pompásan teremtve, hogy csak engem örvendeztethessen meg. Szüleim igen jól birták magokat s minden óhajomat teljesiték. Testvéreim (nötestvéreim nem válának) büszkék voltak reám. Mindig én voltam a közbenjáró azok s szüleim között, bár ez mindenha kellemetlenségekkel volt összekötve; de én mégis örvendettem; mert jól esett azon tudat, hogy fitestvéreim reám szóróinak. Egyszóval minden örömet s gyönyört szerzett nekem, igen; de sőt mások szegénysége is; mert én örömest adakoztam, még pedig teli marokkal, nem annyira azért, hogy a nyomoron enyhítsek, hanem inkább azért, hogy a mások örömén, szerencséjén s boldogságán magam is örvendjek. Minden óhajom teljesülvén, nem valék tehát hozzá szokva a nélkülözésekhez. Az Istent gyermekies, félő érzelemmel szeretőm, hisz’ ő alkotá mind azon szépet, mi körülem s rajtam volt. Midőn 18 éves levék, szabad volt az első tánezviga- lomban részt vennem; ez okozta nekem az első bút, mert e mulatságok oly rövidek voltak. Kezdetben minden tánezosomat egyformán becsültem; hiszen mindegyikkel oly jól tudtam tánczolni; mindegyikkel egyformán tudtam csevegni s tréfálózni. Ez azonban rövid ideig tartott. Egy alkalommal egy fiatal emberrel ismerkedtem meg, ki kitüntetett s a többi nőnél többre látszott becsülni. E pillanattól fogva minden gondolatomat, minden figyelmemet csak neki szentelém. E fiatal ember hadnagy volt, jó s derék férfiú, kit mindenki , ki csak ismerte, szeretett és becsült. A mennyire én gondatlan s virgoncz valék, annyira volt ö szelíd és komoly. De
