Eger - hetilap, 1879
1879-02-06 / 6. szám
43 hiány 30,800.274 fit, feltéve, hogy tavaszszal a Balkánfélszigeten j nem gyűlik meg a bajunk, mi az onnan érkező hirek szerint, nem lehetetlen! T -A. ZES C Z Oh kedves, boldog gyermek-évek! .... Oh kedves, boldog gyermek-évek! Hol a lélek még Istené, Hol szennynek, bűnnek tartanék, ha Szivünk a föld érintené .... Ti magas, tiszta szellem-évek ! — Öröklétűnk szép gyermeki — Hazátok : a hit fény-honából Ragyogjatok utamra ki! Mióta engem elhagyatok Sötét ború volt életem, S a sorsnak átkos balkezéből Örök-harcz lett Ítéletem — Világotoknál megtalálom Szivem vesztett reményeit, És csüggedt lelkem elfelejti Kiállott szenvedéseit, — Kihamvadt keblem lángra-lobban Büv'-fényetek ha rálövel, S szerelmem napja hö sugárral Minden kis füszált átölel .... Bizalmam újra minden arczon Isten képét találja fel, S hogy többször rútul megcsalának, Tibennetek felejtem el............. Jövel, jövel jobb éveimnek Varázs-világa, óh jövel! Nyújts új erőt a küzdelemhez, Nem bir már szüm, gyötrelmivel ............ H item, reményem visszahozva, Gyújtsd újra föl szerelmemet, S e három szóba rejtett kincsesei: Add vissza lelki-éltemet! Kcipácsy Dezső. A tiszafüredvidéki ős agyagedénv-ipar fejlődése a kőkortól a vaskorig. Előadta „A tiszafüredvidéki régészeti egylet“ közgyűlésén 1878. oct. 13-án Taricaky Endre egyleti titkár. I. Midőn egyletünk, a kormány által megerösított alapszabályok folytán, e napon s ily ünnepélyesen eddigi magán jellegéből nyilvános, régészeti társulattá alakulna, e nap nekünk örömnap lévén, kössünk ez alkalomra tiszavidéki régészeti ismereteink s tapasztalataink gyűjteményéből csokrot; mutassuk fel a tiszavidéki ős agya- gedény-iparát, auuak kezdetleges alakját, továbbfejlődését a kőkoriéi a vaskorig. Ennek szemlélésére, illustrálására vau most elénk helyezve e tárlat, mintegy nyitott könyv, melyben különféle változatos idomú s ékítményül ösagyagedény példányokat láthatunk, kicsinytől nagyig, amint azokat az emberi szükséglet, élvezet, kényelem, a fény utáni vágy betöltése, s a czélszerüség szerint az előállitó müképessége kisebb-nagyobb tökélylyel s fokozatos elöh dadással megteremtette. Egyletünk múzeumából valók ezek mind, s e Tiszavidék ős agyagedény-ipara szülöttjei, vagy legalább itt elhasznált e nemű termékek. Vannak itt gyermekjátékul szolgált edénykék, tindsák. poharak, serlegfélék, kannák, kancsók, hamu-edények. Fémolvasztó talpas, vastag, csöalakú agyaöblöny két példányban is. Kezdetleges agyag müeszközök s fényűzés! sgyagezikkek. Mindezek idő szerint lehető csoportosítással, egymástól különböző korszakokat s átmeneteket jeleznek. Vannak itt a korszakokat egymástól megkülönböztető jelvények is. Ilyenek a csiszolt kövésük, kökalapácsok, kovapengék, kovanyilhegyek és kömagvak, fekete, szü rke és sárgás kovakövekből. Ezeknek kora a régészet nyelvén új-, vagy csiszolt kök óinak neveztetik. Noha az is való, hogy ezeknek használata a következő korokba is átment. Új kökornak azért neveztetik, mert megelőzte azt még egy régibb öskökor is, melyben „az ember együtt birtokolta Európát a mammúttal, barlangi medvével, s a gyapjasszörü orrszarvassal, s több más nemű kiveszett állatfajjal“ (Lubbock. Első kötet. 3 lap.). Melyben „az ember durva, vagy csak nagyjából kidolgozott kő, fa és csonteszközökkel élt.“ (Századok 8. füzet. 1878. 13 lap. A magyar mtttörténeti műemlékek tanulmánya. Ipolyi Arnold). E korból azonban a mi Tíszavidékünk egy példány müeszközt sem tud felmutatni. De azért bir múzeumunk kiveszett ős állati maradváuyrészekkel, melyek a Tisza medréből, annak partomlásaiból kerültek ki. A csiszolt kőkor után következett a bronzkor, mely némely müeszközeit rézből ónnal vegyítve készítette. Bírtunk már e korból is több példánynyal, s itt e tárlatban e kort egy kisded, kezdetleges bronz sarló (a bronzkor elejéről) képviseli. — Aporháti 1876-iki lelet. Megjegyzendő azonban, hogy Magyarhon területén a bronzkort megelőzte a veres rézkor, mely termés-rézből verte mű- eszközeit, vagy, ha felolvasztotta is, de nem vegyitette azok anyagát másféle fémmel. És eme kort e tárlatban már több darab női hajtü-maradvány, s két darab termés-veresréz göröny képviseli az Ásott-halomból. A bronzkor útán következik a vaskor. Jelvényei ennek itt több darab rozsdaette vasfémnem ü müeszköz-töredék. Már ami az itt jelenlévő agyagedény példányokat illeti: ezek a felemlitett egyik-másik korszakból erednek, melyeknek e nemű bélyegéi a hozzáértő tapasztalt régész könnyen fölismeri. Ezek némán állanak ugyan itt most előttünk, de azért igy is érthetöleg beszélnek hozzánk. Beszélnek az időről, korról, melyben keletkeztek, az emberről, kinek használatára szolgáltak, annak műveltségi állapotáról s az agyagmiive8röl, ki őket alkotta. (Folyt, köv.) Az örök-ifjú Ninon. A kandallóban vidáman lobog a tűz egy a tizennyolezadik század minden kényelmével s elegantiájával ellátott boudoirban, művészi faragásokkal ellátott, rococo Íróasztal előtt egy érdekes, értelmes, kifejezésteljes arczú nő iil az Írásban egészen elmerülve. Az ajtót fedő nehez kék bársony-függöny óvatosan, félénken hátra, húzatott, s egy öreg, bizalmat gerjesztő, hűséges arczkifejezésü szolga jelenik meg a küszöbön, tétovázva, vájjon megmerje-e szó- litaui elmélyedt úrnőjét, Sévigné asszonyt. Nehány pereznyi várakozás után, — az ily esetekben a legjobb segitöhöz — a köhögéshez folyamodik, mely művelet most is megteszi hatását, mert az Írónő fölveti nagy okos szemeit, s kissé türelmetlenül kérdi: „Mi az Vincent?“ „Scarron úr, óhajt asszonyomnál tisztelkedni,“ felel a szolga félénken. „Bocsássa be,“ mond Sévigné asszony nyájasan, előbb oly komoly arcza egyszerre felvidúl, eldobja tollát, fölugrik s nehány lépést tesz az ajtó felé, melyen a szolga távozta után nehány perezre, egy kis vézna, sánta, sápadt, élénk tekintetű, gunyoros arczkifejezésü férfiú lép be. „Zavarom, asszonyom? Bocsánat, nem tudtam, hogy még az elfogadó-órákban is a múzsákkal foglalkozik“, mond könnyedén meghajolva s hanyagúl egy karos-székbe dobva magát. „Csupán társaság hiányában, édes Scarron. Bocsásson meg, hogy Vincent megvárakoztatta, de ez ember bizonyos babonával viseltetik az irás iránt, azt tartja, hogy ha akkor szólít meg, midőn dolgozom, a géniusz — miként ö nevezi — megharagszik, elszáll s nem tér egy hamar vissza, s én sokáig nem fogok írni tudni. De hol volt ön oly sokáig? na, na már egészen elhanyagolja régi barátnőjét“, monda neheztelést tetetve s tréfásan megfenyegetve a hires iróf. „Ninonnál. asszonyom, most ott szoktam estéimet tölteni“ vi- szonzá Scarron, kémlelve a hatást, mit szavai tesznek. „Ninon de Lenclos kisasszonynál?“ sziszegé a finom delnő, alig tudva elrejteni fölgerjedését. „Igen, a daczára hajlott korának még mindig szép, bájos, elragadó Ninonnál“, ruondá a költő kíméletlenül. „De mondja csak asz*
