Eger - hetilap, 1879
1879-11-20 / 47. szám
372 Heti szemle. A hét nevezetesebb politikai eseményei sorában első helyen az orosz trónörökös látogatását Bécsben kell felemlítenünk, melynek jelentőségét a politikával foglalkozó körök rendkívüli szorgalommal igyekeztek magyarázni. A félhivatalos lapok, a kiadott jelszó szerint, tagadják, hogy a czarevics látogatásának politikai czélja lett volna, hanem — finom distinctióval — csak politikai jelentőséget tulajdonítanak annak. Szerintök e látogatásból csak azt lehet következtetni, hogy „az irányadó orosz köröket azon vágy lelkesíti, monarchiánkkal a legbarátságosabb viszonyban, élni“; a németországi lapok pedig a trónörökös utazását akkép értelmezik, hogy Oroszország elhatározta megmásíthatlan tény gyanánt elfogadni az osztrák-magyar-német szövetséget. Ezeknél több figyelmet érdemelnek a „Corr. Hongrois“ következő sorai: „Gr. Zichy Fereucz követ, Budapesten létekor, azt beszélte barátjainak, bogy az ö nézete szerint Oroszország igyekezni fog helyre állítani előbbi viszonyát Németországhoz, de az osztrák-magyar-német megállapodások után ezt csak úgy érheti el, ha előbb Ausztria-Magyaror- szággal fog megegyezni a keleti dolgokat illetőleg. így valószínű — hogy a pourparler-k, melyeket Oroszország Bécsben kezdeményez, arra czélozvák, hogy helyreállittassék a három császár-szövetség.“ Az orosz-török viszály mindinkább élesebb jelleget ölt. Layard, az angol nagykövet, erélyesen sürgeti a reformok életbe léptetését, Abdul Hamid szultán pedig mindent igér, de időt kíván. Londonban jól tudják, mit várhatnak, ha még tovább is türelmet tanúsítanak a konstantinápolyi kormány iránt, s azért bizonyos, hogy a Britt kormány a Szultán kívánságának nem fog megfelelni, any- nyivalinkább; mert Oroszország nem szűnik meg Törökországot egy orosz-török szövetség előnyeivel kecsegtetni, sőt, egy jólértesült bécsi lap szerint, az orosztörök szövetség már az aláíratás stádiumáig jutott volna. Nem csekély feltűnést keltett egy bécsi lap azon jelentése, hogy Montenegro, Bolgárország és Szerbország képviselői n o v. 6-á n áláirták a véd-és daczszövetséget; a szerződés 24 czikkböl áll, háború esetén Szerbország 120,000 Bolgárország 90,000 Montenegro 26,000 embert állít síkra, ez utóbbi ország a másik kettőtől pénzsegélyt kap. Risztics sietett ugyan e hírt megczáfolni s azt állítja, hogy ez irányban még tárgyalások sem folytak ; de czáfolata kevés hitelre talál. Kalkuttai hírek szerint most már alig szenved kétséget, hogy Jakub khán áruló volt. Kinyomozták ugyanis, hogy mialatt Kabul előtt Roberts tábornok táborában volt, a charasalbi csata éjjelén Naib Mohamed, az ellenséges csapatok vezére meglátogatta öt, s hogy meg akart szökni, de terve meghiúsult. Most már bizonyos az is, hogy Kabulban Oroszország keze működött, s azért az angol kormány el van határozva Közép-Azsiában is a legerélyesebben folytatni az oroszellenes politikát. T Á E CZ Midőn mindenki elitéit ................. M időn mindenki elitéit, Elhagyott és elfelejtett — Mi lett azon részvét-könyböl, Mit szép szemed értem ejtett?............ É letkedvem virágának, — Mely egészen elhervadott — Fölüditő harmata lett, 8 annak új életet adott. Midőn mindenik tekintet Hideg gúny-nyilat lövelt rám, Mi lett forró pillantásod, Mely irt hozott hő sugarán?............ L elkem-védö fényes paizs, Mely nem hagyott megsebezni, S véde alatt csüggedt lelkem Újra kezdett éledezni. Midőn minden rózsa-ajkon Rágalom-tövis foganzott, Mi lett azon vigasz-szóból, Mely mézajkadról hangzott?............ R eményem végsohajának Édes rezgésü viszhangja, S alvó bizalmam fölébredt Ezen édes-kedves hangra. Midőn mások minden szava Mélyen bántott, vérig sértett, Mi lett mély sóhajtásodból, Melyet lelkem úgy megértett? .... Lelkesítő szónoklat, mely Fájdalmimhoz erőt nyújtott, S az aléltságból fölrázva, Önérzetre, tettre gyújtott. Midőn minden kéz közönye Messze intett el magától, Mi lett áldó, kis kezecskéd Forró kézszoritásából?............ A szerelem rózsa-láncza, Mely örökre hozzád fűzött, S áldom a bántó világot, Hogy ily fogságra száműzött! h’n/tfíctty D(jz#ö. Egy szegény leány. (Folyt, és vége.) A mily kevéssé voltak hajlandók hinni ezelőtt a kardalnoknö meghódíthatlauságát, annál fedhetlenebb jelleműnek tartották most s nem is akadt többé senki, a ki Wimpole ur és társai sorsában osztozni akart volna. A szép Lettice erénye annyira fokozta az érdeklődést, hogy ezentúl az előkelő férfivilág még jobban özönlött a színházba s Wimpole ur épen elmaradhatlan volt. És ez igy tartott volna még valameddig, ha egy este Lettice el nem marad a karból s helye a következő előadásra már mással nem pótoltatik. Wimpole ur feltiinöleg halvány kedvencze nélkülözésére; emlékei nem engedték meg, hogy még egyszer felkeresse a Nyugotindia- utczát, de azért a dolgot csak nem hagyta feledésbe menni, hanem pénzzel s szépszerivel megkérdezte a többi karénekesuöket Lettice sorsáról. E tudakozódás következtében, nehány nap múlva, lélekszakadva rohant Wimpole ur irodánkba s már messziről kiabált: „Meg van, tudok mindent . . . szegény Lettice! Miután teljes lélekzethez jutott, mély megindulással folytatá: — Tudják-e önök, uraim, hol van a szép Lettice? Oh szegény leány . . . Fogságban van ! Mindnyájan meglepetve bámultunk el e hírre s kezdetben azt hittük, hogy az egész csak mende-monda. De biz’ ez valóság volt s csakhamar mindenfelé arról beszéltek, hogy a fiatal kardalnoknö kedvesét vitriollal megvakitotta. A félhomály, mely e történeten feküdt, nem említve a részvétet, melyet oly sokan éreztek a szép vádlott iránt, mindenkit a törvényterembe csalt, hol felvilágosítást remélhettek. A tárgyalásra kitűzött napon már kora reggel látni lehetett egy urat, kezében látcsövei, föl s alá járni a fogház előtt, hogy a törvényszéki terem megnyíltakor alkalmas helyet foglalhasson el. Ez senki más nem volt, mint Wimpole ur, ki aztán gyors léptekkel sietett fel a lépcsőn s szorongva várta a vádlott beléptél. A karzatok a szorongásig megteltek kiváncsi közönséggel, melynek nagy részét a színházi személyzet tette, — az igazgatótól le a függönyhuzóig. Végre eljött a várva várt pillanat; a szép Lettice belépett egyszerű, szegényes, de csinos, ízletes öltözékében, elválasztott hajjal, halványan, veresre kisírt szemekkel s látszólag megindulva. Miután kedvesének atyja — mint vádló — megva- kitott fiával, egy szép deli ifjúval, a vádlottal szemben helyet foglalt, a vádirat felolvastatott. — Marwell asztalosmester, fia nevében, azzal vádolta Torkern Letticét, hogy fiát Henriket rossz akaratból vitriollal megvakitotta. A szép Lettice aztán felszólittatott, hogy mentségére mit tud felhozni e vád ellen ? A leány lesütött szemekkel csak annyit felelt, hogy a tettet nem rossz akaratból követte el. A biró folytatá: „Az ifjú kegyednek talán jegyese s mint ilyennel nagy ok nélkül lehetetlen volt ily kegyetlenül bánnia. Vagy talán kényszeritették kegyedet, hajlama ellen, vele házasságra lépni?“ Lettice „nem“-mel felelt. Mire a biró mintegy csudálkozva mondá: „Tehát kegyed szereti öt?“ „Igen“, lön a remegő felelet. Könnyen érthető, hogy ezen feltiinöleg ellentétes tények csak fokozták a közönség részvétét és kíváncsiságát s a biró felszólította a szép kar- dalnoknöt, hogy beszélje el nyíltan, elfogulatlanul a dolog történe
