Eger - hetilap, 1879
1879-05-29 / 22. szám
171 A vörös zászlónak minden lebbenéje Egy-egy hivó intés a hon hfi fiának, K'k megértve a vészt e szellem-beszédből „önk én te s“ - h a rez os i lesznek a hazának ............ S Magyarország egén fölpirúl a hajnal, Vér rózsái nyílnak a honszerelemnek, S a szabadság áldó, éltető napjától A hervadtak helyén nj bimbók teremnek, — S virágzik a haza, virít a szabadság, Koszorússá lesz a magyar-nemzet tőle, S meddig dicsősége fénysugara elhat, Főhajtva beszélnek mindenütt felőle............. Minden porszem melyre e hősök rálépnek Ér dem csillaga lesz a honvédelemnek, S a sok apró csillag, egy fényes ,, tejút“ lett, Ragyogó ntejút“-ja a nagy győzelemnek............ M int a zsarnokságnak hoszuló ostori, Mindenütt a zsoldos-had nyomában vannak, — Es neveli harezuk a világ csodáit, Melyekhez e hősök egvgyel többet adnak............ H ull a bilincs szerte a magyar kezéről, Csengésében fájó hattyú dalát zengi. Minden kard-vágásra egy lánczszem esik szét, De a hősök közül nem pihen még senki — „Nem szabad még hazánk!“ „ne kíméld a véred!“ „Csak előre!“ náluk mindig a szent jelszó, S fényes viadalról fényes diadalra, Röpül velők a szép szabadsági zászló............ H ideget, éht, szomjat, oly békésen tűrnek. El vérzenek, csakhogy hónuk szabad legyen — Hideg ellen nekik van jó köpönyegig, Egy piros köpenyük: a hő hon szerelem; — Éhüket, szomjukat a győzelem oltja, S a szabadság, melyért annyit szenvedőnek — Áldjátok meg Kossuth lánglelke szikráit, S ismerjétek el, hogy: azok e honvédek! Kapacs)) Dezső. A szerencséről. Velenczében egy fiatal leány történetét hallottam elbeszélni, kit bámulatos következetességgel üldözött a sors utolsó leheletéig. A szerencsétlenség e gyermeke, kit Natalinának hívtak, vagyonos szülőktől származott; szép vidám jövőt lehetett e fiatal hölgynek jósolni. De anyja meghalt gyermekágyban s atyjának azon napon, midőn leánykája született egy hajója sülyedt el a tengeren s ez által tönkre ment, E szerencsétlen hír hallatára szélhüdés érte s gyermeke árván maradt. Egy koros, gazdag nőrokona vette a leánykát magához, megszerette, a legjobb nevelésben részesítette s végre általános örökösének nevezte ki. De midőn az úrnő meghalt s a végrend'letet felbontották, formahibát találtak abban, mely miatt érvénytelennek nyilvánították. Natalina egészen elhagyatva s vagyontalanul állt a világban. Szolgálatba kellett állnia. Egy fiatal ember, gazdag szülök gyermeke, szerelmes lett bele. Midőn a leány templomba ment, kísérőül szegődött hozzá, szerelmet vallott neki s megnyerte viszonszerelmét. De a szegény Natalina számára nem virult a szerencse; minden reményét meghiúsította azon fölfedezés, bogy jegyese mózes-vallású, s igy sohasem lehet nejévé. Kétségbeesett szemrehányásokat telt a fiatal embernek azon csalás miatt, melyet rajta elkövetett. Ez újólag biztosítja gyöngéd változhatlan szerelméről s át akar térni a keresztény vallásra agg atyja halála után. Nemsokára atyja betegágyához hívják egy távoli városba; de Natalina kinteljes várakozásban még hónapokat tölt. Végre meghal az aggastyány. A fiatal ember kereszténynvé lesz, s siet kedveséhez, hogy az oltárhoz vezesse. De menyasszonya nehány nappal megérkezése előtt súlyosan megbetegedett; a halál a boldogság küszöbén ragadta el, s vőlegénye megérkezése előtt egy órával tették sírba. A fiatal ember egészen átadja magát végtelen fájdalmának, kétségbeesésének; még egyszer látni akarja Natáliát s fölnyitatja a sírboltot. Ekkor szerencsétlen menyasszonyát más helyzetben ar- czán fekve találja, úgy mint ki borzasztó kínok között ide-oda bányta-vetette magát — a szegény leány mint tetszhalott lett eltemetve s csak a sírboltban halt meg. . . . Ez az egyszerű történet megmaradt emlékemben, s gyakran eszembe jut, ha a fölött elmélkedem, amit szerencsének, sorsnak, végzetnek neveznek. I Legjobb barátunk, a józan ész, ugyan azt mondja nekünk, | hogy azt, mit mi az alatt értünk mikor mondjuk: ez az ember szerencsés, amaz meg szerencsétlen, — csupán a véletlennek kell tulajdonítani s nevetséges azt hinni, hogy elövégzet, vagy oly hatalom van, melynek befolyása alatt a kedvező vagy kedvezőtlen sors úgyszólván valakinek sarkához tapad; mégis, bármennyire felvilágosodottak vagyunk s mentek az előítéletektől, az életben azt tapasztaljuk, hogy a szerencse es szerencsétlenség uem üres szavak. Nézzünk csak végig egy kártyajátszmát s tapasztalni fogjuk, hogy a legjobb, legfigyelmesebb játékost néha egész estvén át oly makacsul üldözi a szerencsétlenség, hogy végre is türelmét veszti, mig a legegyügyübb ficzkó hulomszámra söpri be a bankjegyet, mivel folyton neki jár a legjobb kártya. Montaigne-oál nehány valóban csudálatos szerencse-esetet olvashatunk. Egy város ostroma alkalmával egy aláaknázott, fal a levegőbe röpittetett, de oly pontosan esett ismét vissza mél) edésébe, hogy ott éppen oly erősen állott meg mint ezelőtt. Vagy: Ütközetben történt meg egy nemessel, hogy daganatába, melyben hosszú idő óta szenvedett, nyíl fúródott, minek következtében az kiürült s meggyógyúlt. Hányszor történik meg, hogy valaki nehány másod- perczczel előbb hagyja el a házat, mint az összeomlik, vagy oly hídon halad át, mely utána azonnal leszakad sat. Ezek véletlenségek — de vannak emberek, kiknek életük egész sora az ily szerencsés véletleneknek. Ellenkezőleg vannak ismét olyanok, kiknek Fortuna forgó korongja, miként a hold a föld lakóinak, mindig ugyanazon oldalt mutatja, még pedig a sivár, komor, visszás oldalt. Ezrek meg ezrek szomorú mosolylyal állítják, hogy: nemcsak vak, kénye-kedve szerint uralkodó véletlen van, hanem titokteljes rendeltetés is, melyet szerencsének vagy szerencsétlenségnek neveznek, s vannak a világban szerencse-gyermekek valamint u. n. „szurokmadarak“ is, kiknek semmi sem sikerű*, bár mihez fogjanak. A balsors- vagy végzetben való hitet minden időben s nemzetnél föl lehet találni, s a mindenféle hit s hitetlenség között az emberi kebelből ez a legnehezebben kiirtható. Oly egyének, kik gúnyosan mosolyognak a vallási dogmák felett, töSbé-kevesbbé a Fatalismus eszméjének vagy legalább a fatalistikus ösztönnek hódolnak. Gyakran halljuk, hogy „Az ember a kovácsa saját szerencséjének“ — „Kinek szerencséje van, az szél és víz nélkül is őröl“ s megfordítva „Kinek a szerencse nem kedvez, a fiiben is megbotlik, hátára esik s mégis orrát töri be“ sat, S ez sok esetben, így is van; mert mily gyakran űzi tova szerencsénket — mely, mint mondják, mindenki ablakán bekopogtat egyszer — egy elbir- telenkedett tett, vagy meggondolatlan lépés, sokszor egy szó. . . Számtalan esetben az ember jellemében, kedélyhajlamaiban gyökerez annak szerencséje vagy szerencsétlensége. De nem miudig! Miről meggyőződhetünk, ha az emberi sors azon részét tekintjük, mely független valamely megbatározott személyiség lényétől, független azon tulajdonoktól, melyek látszólag az ember sorsára befolyással vannak. Ha valamely nő elveszti a játszmát, udvarias szomszédja rendesen azzal vigasztalja: „Ki szereucsétleu a játékban szerencsés a szerelemben“; mi nem jelent talán többet, mint azon átalános igazságot, bogy a szeszélyes Fortuna istenasszony ritkán ad valamely halandónak többet mint csak egy bizonyos nemét a szerencsének. Tagadhatatlan, hogy szerencse kell mindenhez. Mi lenne pl. a legderekabb s leglángesziibb államférfiúból, ha a szerencse uem mosolyogna rá? Nézzük csak Bismarckot. Ha az ily állású férfiúnak szabad s lehetséges volna az öt magasztaló tömeghez úgy beszélni amint gondolkozik, valószínűleg azt mondauá: „Ti jó lelkek, kik engemet egekig emeltek s minden eredményemben a hi- bázhatatlanúl számitani tudó bölcsesség következményét látjátok, nem tudjátok, hogy mennyit köszönhetek eme vagy ama szerencsés véletlennek, — nem tudjátok, hogy hányszor haladtam szédülve a végzet örvényének szélén, mily gyakran voltam közelébb a mély- séghrz, mint a csúcshoz, — nem tudjátok, hányszor játsztam va- banque-ot bekötött szemmel!“ — Az orvosok hírneve a „szerencsés“ gyógyításon alapszik. Ha valamely beteg gyógyszert rendeltet magának s beveszi , vagy javúl állapota, vagy úgy marad a mint volt, vagy rosszabra fordúl. Éppen ez történik, ba nem veszi be az orvosságot, vagy ha nem rendeltet az ember magának semmit. De miután a beteg a javulást rendesen a bevett gyógyszernek tulajdonítja, tehát látható, hogy a szerencsének mily nagy játéktér van adva az orvosi pályán. Mondjunk valamit a szerencséről a szerelemben! Szabad-e tulajdonkép a szerelemben szerencséről vagy szerencsétlenségről beszélni? Nem magától értetik-e, hogy a szép felé dobog minden szív, a csúnyáktól pedig elfordúl? Ezt kérdezik az emberek s a mellett
