Eger - hetilap, 1878

1878-01-31 / 5. szám

34

A mult szombaton, f. hó 26-án délben nyújtotta át a több, mint 100 tagból álló diszküldöttség érsekünk ö exjának az időközben elkészült díszpolgári oklevelet, melynek művészi kivitele általános elismerésben részesült. Érsek ő exja szembetűnő öröm- s szívességgel fogadta Eger városa diszküldöttségének ez ismételt tisztelgését, s polgárnagyunknak az oklevél átnyujtását kísérő rövid, de érzéstelt hódolati szavaira adott megnyerő válaszában újból hangsúlyozta ö exja, hogy e megtiszteltetés kedves zálogul íog szolgálni a jövőre nézve, hogy városunk elöhaladásának, emelkedésének érdekeit, mint e város polgára, mindenkor szivén hordozza.

A ritka ünnepélyt megható jelenet koronázta be: az estalkonyon , az ünnepelt főpásztor ö nmlga tiszteletére rendezett nagyszerű fáklyásmenet, melyhez méltót nem látott Eger 1849 óta, midőn K o 8 s u t h Lajos nagy hazánkfiát hasonló fáklyásmenettel tisztelte meg. Már a délutáni órákban ágyúdörgések [hirdették az esti ünnepélyre való sorakozást. Délesti 4—5 ó. közt kezdődött a hálaérzettöl lelkesített földművelők csoportosulása, az „ Arany szőlő“ vendéglő előtt, honnét mintegy 1700 földműves, 400 fáklya világánál, hangos örömrivalgások közt vonult le Back Leo városunk ügybuzgó számvevője vezetése mellett a piac-térre, hol a polgárság többi részével s a testületekkel imposáns tömeggé alakult az ott helyet foglalt Viktor-Lajos ezred zenekara körül. Majd az önk. tűzoltó testület is, KempelenB. jelenlegi tevékeny főparancsnokának vezérlete alatt, ünnepies díszben megjelenvén, e derék testület elölépése mellett, az időközben pár ezer főre csoportúit nép. mint a hullám, száz meg száz fáklya fényétől bevilágítva, lelkes éljenzések között, a katonai zenekar indulóinak fölharsogása mellett, nyugodt méltósággal indult meg az érseki palota elé, melynek parkjában a fáklyás menetet már egy összesereglett tömeg várta.

A bevonulás megható, elragadó volt. A residentia erkélye előtt a tűzoltók katonai diszrendben, az ezredi zenekar, a számos zászlók, s a fáklyások festői csoportozatban sorakozván, — miután a zenekar egy potpourri! eljátszott, — a gyöngélkedő polgármester helyett, ez úttal — városunk derék főjegyzője, D u- s á r d y József, a keresetlen őszinteség s igaz érzés meleg hangján tartott következő beszéddel üdvözlé az erkélyen megjelenő ünnepelt főpapot:

„Nmlgú Érsek, Kegyelmes ur! Midőn ezelőtt négy évvel Nmlgod az egri érseki széket elfoglalni méltóztatott, városunk közönségét,

a valódi örömérzet lepte meg, azon öntudatban, hogy Nmlgod személyében egy oly főpapot nyert, ki városunk érdekét szivén hordva, annak jóléte s boldogsága előmozdításán fáradozni meg nem szíj nik. — Közönségünk ezen feltevésésében nem csalódott. Mert alig hogy Nmlgod székvárosában megjelent, legfőbb gondjául tűzte ki az árvák könnyeit letörölni, ezreket adományozván, hogy azok nyomorain, kik az 1873. évi járvány folytán árvák lettek, némileg enyhítve legyen. — így történt ez a város által a közel múltban létesített dologház fentartása körül is. Ott is Nmlgod áldást nyújtó kezével találkozunk, midőn évenként százakra menő összeggel já- rúl az ott elhelyezett egyének élelmezésének költségeihez, megkímélvén ez által városunk lakosságát, az e címen kivetendő újabbi kiadásoktól. — Ezt követte a megyei székhely kérdése, kapcsolatban a kir. tszék hol leendő elhelyezésével. Itt ismét Nmlgodat láttuk vezérként elölmenni s mindent elkövetni, hogy ezen kérdés városunkra kedvező megoldást nyerjen; és hogy ily megoldást nyert, erős azon meggyőződésünk : hogy azt legnagyobb részbeu, Nmlgod nagy nevének, tudományos tekintélyének, s befolyásának köszönhetjük. De még itt sem állapodott meg Nmlgod, egy lépéssel tovább ment. s hogy városunkban a kir. tszéket jövőre biztosítsa, nem kevés akadályok leküzdésével kieszközölte azt, hogy az egri érsekség tulajdonát képező „Oroszlán'^ épület, e célra, átengedtessék, sőt ezen épület s telekért felsőbb helyen megállapított, s több ezrekre menő vételárt, városunk helyett sajátjából kifizetni méltóztatott. — Ezek, s ezekhez hasonló számtalan jótékonyságé tettek azok, melyek városunk közönségét ide hozták, hogy Nmlgod irányában tartozó tiszteletének s köszönetének kifejezést adhassou. Fogadja Nmlgod ezeu kifejezést szeretetünk s ragaszkodásunk zá- logáúl azon kérésünk kapcsában, hogy Nmlgod városunkat jövőre is föpásztori fogyhatlan jóindulatában s szeretetében megtartani kegyeskedjék!“

Ez üdvözlő beszédre érsek ö exja, messzcható, erőteljes, ét ces szónoki hang- és dictióval — gyors jegyzeteink szerint körülbelül — következőleg válaszolt:

„A tisztelt szónok szívélyes szavaiból megértem önök ez ünnepélyes megjelenésének indokát, mely, minthogy kegyeletes érzelmekben leli forrását, nem kevésbbé nemes, mint tiszteletre méltó. De megértőm egyszersmind azt is, hogy midőn o város szellemi 6e> anyagi jólétének védelme, biztosítása és emelése körül érseki székem elfoglalásának első percétől tanúsított csekély törekvéseimet, s ezek közt különösen e város iránti fogyhatatlan szeretetem legújabb-*§ T Ä.' R G -A. §£A veszélyes próbáiét.

(Vége.)

— És most, francia uram, — mond a nagyherceg — védje magát, különben felnyársalom, mint egy békát.

E szavakkal felpattant a lóra, mely sarkantyú-nyomásai alatt ugyancsak ágaskodott és szökdécselt, míg a lovag eszeveszetten forgatta körül a lándsát. A nagyherceg a legügyesebb, legmerészebb lovasok egyike volt az orosz hadseregben, s úgy látszott, mintha a jelenlevő lovastisztek előtt produkálni akarta volna magát.

Majd a franciához ugratott s nyers hangon kérdé:

— Készen vagyunk?

— Igen , fenség, — felelt a vivómester — mire Konstantin meg8arkantynzta lovát s nyilsebesen nyargalt az udvar másik szélére.

— Azt. hiszem, —• mondá ez alatt a francia a nagyherceg hadsegédének — gondolom , az egész csak színpadi párviadal lesz.

— Épen nem. — viszonzá a hadsegéd — ö vagy ledöfi önt, vagy ha elhibázza, akkor kegyébe veszi. Ha ön győz, úgy herce- gileg lesz jutalmazva. Azonban minden esetre úgy védelmezze ön magát, mintha csak csatatéren állna.

— Hát ha ö fenségén valami sérelmet ejtek ? Hisz a kard, melyet ön nekem adott, igen éles.

— Ép azért nem akartam én önnek átadni, de a nagyherceg úgy parancsolta, ö pedig ellenmondást nem igen tűr.

A dolog csakugyan veszélyesebb fordulatot vehetett, mint Fontain eleinte képzelte. Ha szabadságában áll valla a viadalban csapást csapással viszonozni: akkor aggodalom nélkül lépett volna síkra. De nagyon le volt kötve ellenfelével szemben, midőn éles kardját csak nagyon vigyázva használhatta, míg ö egy vakmerő,

büszke hercegi ellenfél dsidájának ki volt téve. Nagyon valószínűnek látta, hogy a rövidebbet ö fogja húzni, de most már nem léphetett vissza a merénytöl, mert ilyes nyilatkozatára Konstantin talán halálos lándsadöféssel felelt volna.

Ily nehéz helyzetben összeszedte a vivómester minden hideg- vérüségét, s készen várta a nagyherceg támadását, ki a tér másik végén lovát megfordulásra csöndesítette.

A paripa most sebes vágtatva, tüszkölve rohant előre, míg lovagja egészen nyakára hajlott úgy, hogy a repülő serény csaknem egészen eltakará. A dsidát lejtősen tartotta kezében s hegyével oly magasan, hogy emberét épen találhatta.

Midőn ellenfelét elérte, oly hatalmas lökést irányzott annak mellére, hogy a jelenlevők a vivómestert rnenteu elveszettnek iat- tották. De abban a pillanatban, melyben a lándsabegy már majd célját érte, a francia a döfést a kardlappal oly erőteljesen csapta el, hogy a dsida mint könnyű toll repült a levegőbe. Egyidejűleg maga oldalt ugrott, úgy, hogy a ló és lovag tova iramlott mellette a nélkül, hogy öt érintette volna.

— Derék, nagyon jól van, — kiáltott Konstantin. Na még egyszer!

S a nélkül, hogy a franciának ellenmondásra vagy valami megjegyzés tételére időt engedett volna, újra elvágtatott. Az ndv&t végén meg sem csendesítette lovát, hanem sebes karéjban fordult meg 8 megújította a támadást, még pedig oly böszült rohamms.l. hogy a körülállók minden pillanatban azt hitték, miként ló és lo - vág mindjárt össze fog szakadni.

A vivómester éles szemekkel nézte eszeveszetten reá rohanó ellenfelét, s feszült figyelemmel kisérte annak minden mozdulatát Még egy perc s a döfés találja.

De ebben az elhatározó pillanatban páratlan ügyességgel bá-