Eger - hetilap, 1878

1878-07-25 / 30. szám

234

gosúltságáí, bár nem osztja, hogy többet is tehetett volna, erélyesebben léphetett volna fel Oroszország túlterjeszkedése ellen. „De bármennyire ne legyen valaki megelégedve ezen congressus eljárásával, azon nagy erkölcsi diadalát nem lehet tagadni, mely szerint a győző hatalom, bár kicsikarta a béke feltételeit a legyözöttöl, mégis, legalább tetemes részét annak, a mit kicsikart, Európa akarata folytán visszaengedni kényszerült.“ Áttérvén Bosznia és Herczegovina megszállására, meg nem foghatja, hogy lehet ebben Oroszországgal való kiegyezést látni; holott ez azért történik, mert Európa nem hiszi, hogy a török hatalom ott a rendet visszaállíthatná, s Montenegro és Szerbia őrködése alá bízni a panszla- vismus fészkét, honnan 1875-ben a bonyodalom kiütött, nem lehetett. Megengedi, hogy mint minden politikai ténykedésből, úgy ebből is származhatnak bonyodalmak; de ha úgy áll a dolog, hogy vagy el kell nézni, hogy ama tartományokban a panszlavismus forrasztó kemenczéje létesüljön, vagy hogy e kemencze felépítését meg kell, európai mandátum alapján, gátolni; akkor azt hiszi, hogy a teendők fölött többé kétkednünk nem lehet; mert „egy eshetöle- ges bonyodalomtól való félelem a biztos veszély megalakulásának elnézésére nem birhat.“

Mi pedig az átalános helyzetet illeti, ezt kormányelnökünk is komolynak tartja de nem aggasztónak.

Szerettük volna e nagy fontosságú cnmciatió némely állítására vonatkozólag nézetünket elmondani; de ezt, a hely sziike miatt jövőre vagyunk kénytelenek magunknak fentartaní.

A magyar ipar a párisi világkiállításon.

Hogy hazánk ipara nem áll azon a színvonalon, melyen — tekintve annak fontosságát, mclylyel mint nemzeti és állami létünk

egyik fötéuyezöje bír — állnia kellene, ezt, fájdalom, mindnyájan tudjuk és érezzük. Nem lehet tagadni, hogy ez irányban nem egy mulasztást pótoltunk már helyre; de az is bizonyos, hogy még sokkal többet kell helyre hoznunk. Azonban vigasztaljuk magunkat azzal, hogy minden kezdet nehéz, kivált az oly nemzetnél, mely nem régen új ösvényekre lépett és új élet czélokkal — úgy szólván — új élethez fogott. De a kezdet megvan, 8 ha az idő rövidségét tekintjük, az eddig elért eredmény megnyugtathat bennünket, és így nem aggódhatunk a folytatás és a czél elérése miatt sem. De — mint mondók — még igen sok utáDpótolni való van s azért munkálkodjunk szorgalommal, kitartással és mindig nagyobb körben. Kövessük ezen tekintetben azon dicső nemzetet, melynek most vendégei vagyunk, mely munkássága által hazáját a munka hazájává és magát a munkások nemzetévé tévé. Ez ország, e nemzet méltó bámulatunk és utánzásunk tárgya lehet; mert semmit sem becsül jobban a munkánál; s azért sem csodálkozhatik azon senki sem, hogy e nemzet mulatni is szeret s hogy sehol a világon nem lehet úgy mulatni s szórakozni mint ott, mert rajta beteljesedik azon közmondás, hogy a munka után édes a nyugalom. Ha valahol úgy a francziáknál tapasztaljuk, hogy a munka mennyire képes valamely állam gaz- dászati jólétét megalapítani és emelni, és ez viszont mennyire hálás azok irányában, kik azt szorgalmok- és takarékosságukkal létrehozták.

(Folytatjuk.)

Postaügy.

A nagym. m. kir.^keresk. minisztérium f. évi junius 24-én 14,444 szám alatt kelt magas rendeletével az egri kir. állami postahivatalt a nagyobb összegű pénzutalványok és utánvételek közvetítésére felhatalmazta.

E felhatalmazás folytán az egri kir. postahivatal az alább közzétett postahivatalokhoz f. évi julius 22-töl kezdve 1000 írtig terjedő közönséges utalványokat és 500 írtig terjedő távirati utalvá-«J T Á R G A. §#A kőmezőu.

(Egyszerű történet a Kárpátokból.)

(Folytatás.)

„Jól tettem e, hogy hívásodra kijötttem hozzád kedvesem?'1

„Miért nem, nem vagyok-e jegyesed J Apám nem azért vette-e nekem anyai örökömből az alsó kolbachvölgyi kis gazdaságot, hogy téged feleségül elvehesselek ? Ej menj, senki sem láthat abban rosz- szat, ha mi most együtt vagyunk; aztán nem is tudja meg senki.“

„Hiszek neked, Józskám, de nézd, éjjel, szülőim háta mögött tán mégsem illik ez; hiszen nappal eleget láthatjuk egymást s beszélgethetünk együtt.“

„Ha nincs kedvedre,“ szólt Józska haragosan „hát menj vissza ágyadba. Látom már unalmadra vagyok, más legényt szeretnél, — menj hát, menj,1 és megfordult, hogy visszatérjen az erdőbe.

„Józska!“ kiáltá a leány.

„Mit akarsz hát?“ szólt ö.

„Azért lopództam ki hozzád, hogy most haraggal válj el tőlem?! Megérdemeltem-e ezt tőled?'1

Józska megállóit.

„Mégis csak bánod, hogy hozzám kijöttél, “válaszolá.

„Bánom-e? Nem kedvesem. Mit érted teszek, Józska, azt nem bánom meg soha; csak azt hittem, hogy mégsem egészen jól cselekedtem.“

„Jól cselekedtél isten és ember előtt, Marinkám!“ szólt a legény s keblére ölelte a lányt, ki boldogan mosolygva engedett ölelésének.

De hogyan is lehetsz oly indulatos, Józskám,11 duzzogott — fejecskéjét kedvesére emelve, „ugy-e nem leszesz olyan, ha feleségül elvettél?“

„Bocsáss meg, kedvesem, nem tehetek heves véremről. Mindig az a gondolat bánt, hogy elveszithetlek, s ha rá gondolok, oly forrongást érzek keblemben, hogy a világot zúzhatnám szét!“

„Nem fogsz elvesziteni, Józskám,“ mondá a leány s mintegy szavainak igazolásaúl még szorosabban simult kedveséhez. Ez pedig

hevesen szoritá karjaiba s lassan leereszkedének az erdő mohos lágy földjére.

A legközelebbi reggelen, mikor Miska az erdőkerülő, fiával, Feróék háza mellett elhaladt, hogy a schlagendorfi csúcsra felmenjenek, Marina állott az ajtó előtt.

„Jó reggelt, anyám!“ Udvözlé öt Józska.

„Jó reggelt, Marina!“ szólt az erdöcsösz.

„Köszönöm,“ viszonzá az öreg asszony: „A csúcsra mennek kendtek. Sok szerencsét a vadászathoz.“

„Köszönjük,“ válaszolt Józska. „Üdvözölje Marínkát, este meglátogatom a kigyelmetek házát.“

„Marinka alszik még,“ mondá anyja, „ma nem akar az ágyból kikelni“ . . .

Midőn este a vadászok visszatértek s megint Feróék gunyhója mellett haladtak el, az ajtó előtt Marinka mellet az alsó kolbachvölgyi kisbiró állott. A leány sirt.

„Ugyan mi bajod van, Marinka ?“ szólt már messziről Józska.

Erre könnyeinek árja újra megeredt. Feléje futott, karjait nyaka körül foná, mintha örökre, vissza akarta volna tartani s keservesen sirt: „Édes Józskám, háború van, megint el akarnak vinni.“ —

Úgy is volt. Józskának megint az ezredhez kellett menni.

Hirtelen tört ki a porosz háború s Józska még csak egy éjt tölthetett a hegyek közöttt.

„Édes Józskám,“ kérte Marinka bucsúzáskor, légy jó és csendes; énmiattam ne aggódjál, én hü maradok hozzád a halálig! Kerüld a rósz pajtásokat, különben elveszitelek s szüntelen gondolj rám és hegyeinkre. Megteszed-e, édes Józskám?

Józska megígérte, valamint azt is, hogy irni fog.

Meg is tartotta szavát. Több levél érkezett Csehországból, arról a helyről, a hol Józska ezredje éppen tartózkodott. Az utósó a königgräci posta-bélyeggel jött s egy szinlap hátulsó oldalára volt irónnal Írva. Józska azt irta, hogy csata előestéjén állnak s hogy Marinka imádkozzék érte, hogy ahból sértetlenül kerüljön vissza.