Eger - hetilap, 1878
1878-05-30 / 22. szám
172 sére megjelent megyei papokat s több részint helybeli, részint vidéki honoratiorokat fogadá, — szívélyes modorával mindenkit meg- nyeröleg egy rövid félérát töltött, — melynek elteltével az öt újra üdvözlő népre áldását osztva, ennek legöszintébb , legjobb kivána- tai között az előbb leirt ünnepélyességgel kisérve községünkből eltávozott. Egy jelen volt. Heti szemle. A héten a politikai világban ismét a békés hirek kerekedtek fölül. Suwalof gr. londoni orosz követ, ki az angol-orosz ellenségeskedések békés kiegyenlítésére vállalkozott, Szentpétervárról Oroszország válaszával az angol követelésekre, Londonba érkezett, s bár az angol minisztertanács azonnal tárgyalás alá vette a választ, annak tartalma mindez ideig ismeretlen. Csak annyit tudunk, hogy az oroszok engedékenysége lehetővé látszik tenni a békés megoldást; Oroszország belé nyugodott, hogy a s.-stefanói béke egész terjedelmében az európai congressus bírálata alá bocsáttassák, e szerint a lapok nagy hangon hirdetik, hogy a congressus csakugyan létre fog jöni; helyéül Berlint, megnyitása napjául jun. 11-ét emlegetik; a congressust Bismark fogja összehívni; Andrássy személyesen fog azon megjelenni, sőt már azon tisztvise-. löknek is kiadták a rendeletet, hogy útra készüljenek, kik ktiltt- gyérünket a congressusra fogják követni! Ez alatt pedig a hadikészületek úgy Anglia, mint Oroszország részéröl egyre folynak. Sőt monarchiánk is. bár egész csöndben, mindinkább beléjön az előzetes készülődésekbe. Az erdélyi határokon a szorosok erődítése erélyesen foly; mind több és több csapatok vonulnak a délkeleti határok felé; s délen is erélyes katonai intézkedések tétetnek, hogy Montenegró ficánkolása annak idejében megfékeztessék. A jó crnagorcoknak minden áron tengeri kikötőre fáj a foguk; azonban monarchiánk nem tűrheti, hogy ily rabló nép az Adria partjain állást foglaljon magának. A porta, hirszerint beléegyezett, hogy monarchiánk fegyveres erővel Bosznia és Hercegovinába nyomulhasson, s e szerint a per- horreskált occupatio réme ismét kisért. Károly román fejedelem, a közelebbi napokban a muszkák által határaink közelébe szorított ármádiája megszemlélésére utazott , s ez alkalomból a magyar-román összekötő vasút határállomásait is megszemlélni óhajtván, hazánk határait is egész váratlanul átlépte. A duna-8zigeti Adakale nevli török erődöt is szerette volna megnézni, de a Duna meglehetősen zajlott, s az átkelésre csak apró bárkák álltak rendelkezésre, melyeken ö fenségének egyáltalán nem volt kedve kockáztatni becses életét. A Dunán a „Széchenyi“ gőzösön utazott; gavallérosan viselte magát, s midőn megtudta, hogy a hajókapitány magyar, kegyes volt ö fensége a magyarokról igen hizelgöleg nyilatkozni. — Az egész dologban csak az a különös, hogy az oláh hadsereget saját hazájából a muszkák szorítják kifelé, s mégis az oláh ármádia nem a muszka hadakkal, hanem határainkkal szemben foglal állást! Ránk nézve a legérdekesebb hírek egyike az, hogy a török helyőrség által f. hó 25-én elhagyott Adakale erődöt az osztrák-magyar katonaság azonnal elfoglalta. A katonasággal egyszersmind az orsovai szolgabiró is átment, bogy az ottani török lakosságot politikai tekintetben monarchiánk védelméről biztosítsa. — tott. Az egri gör. kel. parochia fönállását illetőleg az adatok 1713-ig vezetnek vissza. *) Vitkovics Mihály, az ép, virgonc, a zenét és éneket már kisded korában szenvedélyesen szerető ifjú — miként gyermek-éveit egy, Horváth Istvánhoz intézett versében önmaga Írja le, — az iskolázást 1789-ben szintén Egerben kezdette, s ugyanott a gym- násiumban, majd a lyceumban folytatta 1798-ig, a humaniórák másod-éve — az akkori középtanodai beosztás szerint úgynevezett „poesis“ — kivételével, melyet Budán végzett. A magyar nyelv szere- tetét Horváth Özséb dömés tanár jókorán csepegtette a tud- vágyó, elmés, s tanulni mindig igen szerető ifjú szivébe. E Horváth Özséb volt az, ki hazafias buzgóságában, a gymnásiumi I. osztály tantárgyait — az akkori szigorú diákos rendszer ellenében, — magyarúl adta elő, s ki nemzeti nyelvünkért annyira lelkesült, hogy szegénysége dacára egy ízben uj ruhát csináltatott egy tót diáknak, amiért ez Ovidnak egy Döme Károly által magyarított elegiáját elszavalta. A következő évben Schumann Teofil cist. r. tanár (később a rend apátja), a magyar szólást szigorúan eltiltotta, s az önfejű V. Mihályt, e tilalom áthágásáért egy Ízben testileg is meg- fenyíttette. E tulszigort nem fogjuk csodálhatni, ha meggondoljuk, hogy az akkori idők intézményei szerint a közép és felsőbb iskolai oktatás nyelve kizárólag a latin volt; e nyelven szólt törvény- hozásunk, ezen hozattak törvényeink; Írattak legtöbb tudományos könyveink ; latinul vezettetett közigazgatásunk , törvényhozásunk ; sőt voltak idők, midőn nemzetünk értelmisége körében a társalgási nyelv is latin volt, s e nyelv annyira kiszorította magyar nyelvünket a forgalom- és gyakorlatból, hogy utóbb, ha iskolázott embereink közöl valaki magyarul irt, csaknem minden második szava (többnyire magyar képzők- és ragokkal toldott) latin kifejezés volt. * 2) Ily viszonyok közt nem csuda, ha a latin nyelv megtanulását a középtanodákban, mint a további iskolázhatás és művelődés szttkségképes föltételét, oly tulszigorral követelték. S a latin nyelvnek közoktatásunk terén ez uralma egész a jelen század I. felének végéig, az úgynevezett negyvenes évekig tartott, midőn — mint arra még számosán jól emlékezhetünk — a 40-es évek ’) A fonebbi adatokat ntiszt. Jankó v its György volt egri gör. kel. lelkész szívességének köszönjük, ki f. é. máj. 27-én költözött el városunkból uj lelkészi állomáshelyére, fehérmegyei Batta községébe. 2) Besenyei György, irodalmunk egyik jelese, a korabeli sajátságos diák-magyarságot „Philosophus“ c. vigjátékában elmés gúnynyal ostorozza. Ez „ékes stylus illustrátiójára“ álljon itt a következő okmány másolata: „Praesentibus recognoscálom ns vármegyénél lévő restantiám defalcatiójából vettem föl ns. vzlő Komjáthy Adám szbiró uramtól eő kimétől száz rhén. forintokat, melyről eö kglmét quiétálom. Miskolc, die 4-a 8bris 1716. Ns. Borsod megye nótáriussá, Seres György m. p. elején az egri gymnásium, e minden időkben hazafias, lelkes, magyar tanintézet I. osztályában is több tantárgyat latin nyelven tanultunk. Csak ez évek folytán, 1847-ig szorult ki lassankint a latin nyelv, a hazafias szellemű tanári karok buzgalma, s az idők szellemének követelményei folytán, a középtanodai oktatás köréből, mindegyre több és több tért engedve gyors művelődésnek indult édes magyar nyelvünknek. Mind e szigor, mind pedig azon zaklatás ellenére, melyet — költőnk állítása szerint — az 1794. évben, verselési szenvedélye miatt, Pászty nevű tanára részéről tűrnie kellett, — Horváth tanítása s édesgető magyar buzgósága benne amint felköltötte, úgy táplálta is az újra felocsult magyar irodalom szeretetét annyira, hogy Tóth Farkas tanár, ki alatt Budán a költészetet tanulta, verseiért öt az elsők közé sorolta. És csakugyau találtatnak kéziratai között — Írja Toldy F., e becses kéziratok birtokosa — a heves ifjúnak már budai iskola-évéből (1796) némely rimes hazafiui és szerelmes versei, s némely utánzatai görög és romai klassikusok után, részben még a népies iskola formáiban; de kivonatok is Kazinczy Ferenc Írásaiból, s ezt illető följegyzések, mik ennek régibb munkái által már akkor elragadtatásáról tanúskodnak ; sőt épen azok nyerték meg öt először a magy. irodalomnak, mely irányát P á- p a y Sámuel, azon időben magy. irodalomtanár az egri lyceumban, növelte és kalauzolta. Vitkovics Mihály e lelkesedéséről tanúskodnak később Kazinczy F-hez irt levelei. „Az, hogy édes magyar nyelvünk annyira szent és kedves előttem, — Írja 1809. febr. 3-án, — hogy azon kezdém futni a literátori pályát, a tek. ur sok becses és szép munkáinak müve. Ezek léte nélkül addig a deák, vagy (isten őrizz!) a német nyelven hangoskodtam volna.“ Nemzeti irodalmunk egy másik jelese, Döbrentey Gábor pedig ezeket írja Vitkovicsról: „Nem örömest irt rácul, beszéli budai esperes öcscse, mert a rácot nyelytanosan nem igen jól tudta, s a mit irt („Tuladunai barátim kedvekért“ c. alatt), az ö (öcscse) onszolásaira irta, ki integette: miért neveli ö a magyar erdőt és Dunát ? De M i s k a fölvilágosítá szerb társait, hogy eleik örökre elhagyák Szerbiát; hazájuk már a magyaré; csak vallásuk s egyházi szláv nyelvök maradhat ezutánra is külön; egyébiránt mint magyar joggal, szabadsággal élők, karolkodjanak örökre hiven a magyar királyhoz és nemzethez, sőt abba olvadjanak.“ — Maga Vitkovics pedig igy végzi be egyik értekezését: „Leteszem toliamat azzal a buzgó fohászkodással: adja a magyarok istene, hogy minden hazafi magyarul Írjon és szaporítsa számát a magyar Íróknak!“ Ilyen volt Vitkovicsnak, a szerb eredetű, de egri születésű magyar írónak jelleme, gondolkozása! (Folytatjuk.)