Eger - hetilap, 1877

1877-11-01 / 44. szám

346

megyei tisztujitásra nézve maga részéről szint vall, s kimondja egyéni nézetét azokra, akikre nézve bir ilyennel. De kimondotta azt is, hogy mások is eltérő nézetükkel álljanak elő ; kimondotta azt is, hogy egyéni nézetei még reá magára sem mérvadók, mert szívesen gyözetí meg magát itt baráti körben arról, hogy ez vagy az jobb lesz, okosabb lesz, szorgalmasabb lesz, és kivihetöbb lesz.

És valóban úgy is lön, s ezt elhallgatja önnek pikáns levelezője, — mert alig hogy t. barátom 1. L. régi barátja és veterán tisztviselőre stb. emeli poharát, mint újból megválasztandó alispánra, azonnal feláll egy vendég, kinek nevét már nem is tudom, hogy ilyen derék, olyan derék ember I. L., ilyen és olyan nagyon tiszteli szónok házi gazdáját, de épen azért annak régi elvtársára, kitűnő képzettségű barátjára Lipcsey Tamásra emel poharat. Az éljenek itt is erősek voltak, s ott sem általánosak. Megpendült aztán a szó arról, hogy hát a tisztikarban nem találkozik-e jó candidate s erre Kaszap Albert neve emlittetvén az elismerés és vonza lomnak félreismerhetlen hangján szólott az „éljen.“

Hogy most már kié volt itt a többség? azt sem mi, sem az a hamis levelező nem tudjuk ; kettőt azonban positive tudunk : egyik az, hogy mindhárom caudidatusnak e kis társaságban határozott barátai akadlak ; ellensége egy sem; másik az, hogy ezen három néven kívül említett nevek határozott ellenzésre találtak.

így hát constatálhatni véljük azt, hogy nem választás, hanem candidatio határozottan történt, s hogy e körnek candidatusai a három megnevezett egyén.

Voltak aztán egyes positiók, melyekre mint riporter barátunk is találólag megjegyzi, határozottak és melyek kizáróak voltak; ilyen a főjegyzőé, ki bizonyosan érzékenyen örvendett volna a házi gazda ama toasztjának, melyben azt mondá, hogy nem egy táborban állanak ugyan a politikában, de azért egyaránt szeretik a hazát, és szeretik régesrég idők óta együtt. No de a politikai pártállás nem irányadó a restaurationál; Zalárnál meg éppen nem szabad számításba venni, mert ö poéta, ö költő, aki nem lehet, hogy ne a legábrándosabbat szeresse még a politikában is, ö, aki az 50-es évek elején oly szépen fordította és szavalta Viktor Hugó „Le petit Napoleon“-ját, nem is lehet más, mint extrémé gauche.

Ilyen egyhangzású éljen követte Danilovics, Simáczius, és a

jelenvoltak kerületében effectiv szolgálatban lévő derék három szolgabiró neveinek említését is, mire a vidám társaság szürkületkor eloszlott.

Mindezekből pedig az a tanúság, t. szerkesztő úr, hogy Gyöngyös vidékén érdeklődnek a megye közügyéiért, tisztelik az érdemeket, nagyon szeretnék, ha a tisztujitásnál tekintet nélkül az egyének volt vagy létező politikai pártállása, vagy ízlésére, kizárólag a képesség lenne mérvadó, hogy megnyirbált és kicsire kerekített kis megyénk tisztikara olyan legyen, mely a közigazgatást azon mindenki által óhajtott magaslatra emelje, hogy Heves régi jó hírneve azzal is emelkedjék, hogy területén a közigazgatás példányszeríi, jó, olcsó és pontos. Én pedig, t. szerkesztő úr, meg vagyok lelkemben győződve arról, hogy ezt a megye minden lakosa szívből kívánja, s el is érheti, ha a képesség, s nem a patronizálás, vágy éppen politikai pártérdek vezérli a többséget.

Hogy e cél eléressék, igen is szükség, hogy itt is, ott is tartassanak összejövetelek, szóba hozassanak a tisztujitás közelgő teendői, s hogy még idejekorán ismerkedjenek meg a megye kerületei, úgy kölcsönös kívánságaik, mint a központ iránti nézeteik iránt, hogy az annak idején egybejövendö megyei értekezlet a kívánt eredményt hozza létre.

A viszontlátásig üdvözli önt régi munkatársa

V.

Eger, nov. 1. 1877.

Az Ipolyi Arnold, besztercei püspök által a magyar történelmi társulatnak Pozsonyban f. é. aug. folytán tartott nagygyűlésén mondott, s a magyar ipar történeti fejlődését tárgyazó beszéd, különösen felkölté az egri ipartársulat érdeklődését, minek folytán a nevezett ipartársulat hazánk ipartársulataihoz a következő körlevelet intézte:

Igen tisztelt Ipartársulati Elnök Ur! Hazai történelmünk eddig csak alig juttatott némi helyet hasábjain az iparnak. A történelem úgy van sok eseménynyel, kérdéssel és ténynyel mint az emberek. Mig azok kezdetlegesek, kicsinyek, mig csak kis körben mozogT Äl R G Ä..

Egy laidinand reminiscentiái.

kürthy Jenőtől.

Minden önálló, akaraterös embernek megvan a maga szokása.

B u f f o n munkaközijén papir-szarvakat viselt homlokán. (Más ilynemű ornamentumról tudtomra a nagy természettudós egy hiographusa sem emlékezik.)

Young éjszaka a temetőben sétált, — Swift pedig a kurta-korcsmákat látogatta meg. (Mindkettő müvein észrevehető a szerző szokásának aromája.)

R a d i c i f f rém-regényeit akkor irta, ha már vöröshagymával jóllakott. (Mindenesetre nagy kár, hogy müveit is nem vöröshagyma-nedvvel irta!)

Suwarow összezúzta a tükröt, ahol csak találta. (Azt mondják : a férfi szép, ha egy fokkal szebb az ördögnél. Pan Suwarow bizonyára szebbnek találta a sátánt önmagánál — ámbár életrajza erről nem beszél.)

Byron pénteken, semmihez sem kezdett.

Cromwell szembekötösdit játszott cselédeivel. (Különben a kerekfejü gentlemanoknál divat volt a szembekötösdi.)

Beethoven szeretett mezítláb járni hideg földön.

Salvator igen tetszett magának kötéltáncos costumben. (Ob, Salvator Rosa, be sok követőd van neked, kik a livréet — belül viselik!) ... De ki győzné a világ valameuyi elmúlt nagyságának kicsinységeit elöszámlálni!

Egyik lánglelkü festész munkaközben fütyül, másik énekel. (Az ének ugyan rettenetesen falsch, de azért nem következik, hogy a festmény világ csodája!)

Egyik szobrász gálában, másik papucsban dolgozik.

Egyik iró megsiratja saját szerencsétlen hőseit, — másik iró, ha szive volna, megsiratná előre is —- olvasó közönségét.

Igaz! szerencsém volt kezdeni azzal, hogy minden önálló és akaraterös embernek megvan a maga szokása.

Hagyjuk el engedelmükkel, drága olvasóim a m i n d e t, s beszéljünk önmagunkról.

Nekünk (m i ugyan csak é n magam vagyok, de Árva Matyi, a mester-költő, — kiből, ha igazat akarunk szólani, se mester, se költő nem lesz ez világ-életében, — per „mi“ beszél a „Ponyva“ nevű szépirodalmi (?) politikai (?) társadalmi (?) kereskedelmi és nem tudom én még mi mindenféle heti lap hasábjain, pedig csak egy keserves vidéki levelező, — miért ne arrogálhat- nók mi a többesszámot, kik teremtettünk vagy ötszáz szerelmes verset, szerelem nélkül, — 200 tankölteményt, pápaszem nélkül, — értekeztünk a cukorrépáról, bíborról, varrógépről vég nélkül, s megörvendeztettük a müveit közönséget egy balom könyvvel — kiadó nélkül) —• — tehát nekünk szokásunk az, hogy mig más jelöltje a halhatatlanságnak (ki minden jóakarata mellett néha hallhatatlan, sőt megfoghatatlan is) önmagáról nem mer beszélni, hacsak előbb három éven át meg nem követi a t. olvasó közönséget, s ennek sógorságát, atyafiságát 15 iziglen, addig mi, különösen ha egyik másik jóbarátunkat akarjuk incognito szerepeltetni, saját nevünket adjuk neki kölcsön.

Kérjük tehát mindenekelőtt becses tudomásúl venni eme szokásunkat — a többi számtalan szokásainknak közötte.

... Én Istenem! be szomorú dolog az mégis, midőn az ember — megvénült!

A vénülő cigány naponta egy nótát feled, — mi arról vesz- szük észre az idő gyors futását, hogy szokásaink egymásután enyésznek el, s naponta figyelmeztetnek igy arra, hogy az öszség, köhögés, és a többi rósz szokás, — mig majd compareálni fog a halál, — ami mindnyájunkkal közös szokás.

... Oh te boldog ifjúság! szintén sirni volna kedvem, ha eszembe jutnak azon szép szokások, melyekről nolle-velle le kellett szoknom!

*

Hej, még csak 10—15 évvel ezelőtt is, ha egy kék zöld, vagy rózsaszín szalagot megsejditettem (uraim és hölgyeim, szabad legyen felhinom figyelmüket ezen figurára! Gyönyörű figura! Tud-