Eger - hetilap, 1877
1877-10-18 / 42. szám
331 a nyomozásoknál követett eljárás a kormány által r e- videáltassék mint az most ép egy nagy megyében eszközöltetik. Keresni keli azért ily férfiakat, s hála istennek, önérzettel mondhatjuk el, hogy hosszú keresés nélkül lesznek feltaialhatók. Most pedig lássuk, mit mond a „Közigazgatási lapok1, : A törvényhatósági tisztviselők választása küszöbön áll. A belügyminister óhajtaná, hogy a íisztujitás a jelen év végéig hefejeztessék. A mai autonom megyék, kiknek már annyi joguk sincs, hogy a hajdú fizetését egy csizmafejelés ára erejéig feljavíthassák (lásd a Pest-Pilis-Solt és Kis-Kunmegyéhez e tárgyban leérkezett be- lügyministeri rendeletet) a tisztujitást a kitűzött időben végre is fogják hajtani, még pedig, az eddigi mozgalmak után Ítélve, a legnagyobb csendben, a mint ez a választás mai módja szerint nem is képzelhető. A főispánok szobáiban ugyan sok áhitnok ember fog megfordulni, a kijelölő bizottság tagjai ostrom alá lesznek véve, s a megyebizottsági. választók mindkét fele azon szokott tempóval fog élni, hogy szavazatát egy helyett tíznek is ígérje. Minket a sógorság és komaság ezen falak közé szorított küzdelme nem érdeke!; mi a tisztujitás alkalmáhól csak azon kérdést vetjük fel: lesz-e gyümölcs a fán? Van-e reménység arra, hogy az annnyiszor rosznak, ázsiainak hangsúlyozott közigazgatás jobb leszen ? Szeretjük hinni, hogy igen, még pedig azon hazafiui optimis- musból, melylyel közéletünk minden terén javulást remélünk. Fölte8zszük, hogy a főispán, a kijelölő s a törvényhatósági bizottság nem fogja magát azon hazafiui becsületbeli kötelesség alól feloldani, hogy a tisztikart ne a legjobb és legalkalmasabb elemekből szervezze. Az ösválasztók turbulens tömege, a kortes rikító hangja nem vegyül ma már a választási actusba. Nem mondhatja senki : nem bírunk a néppel. A törvényhatósági bizottságnak szabadkeze van, és miután hinni szeretjük, hogy mindegyik tag tudatában van annak, hogy a jó közigazgatás jó tisztikartól van feltételezve, válaszszák meg a legjobb erőket s főleg legyenek azon, hogy mindenkit arra a helyre tegyenek a hova való. A mai divatos eszmék között napirenden van a létező viszonyok ócsáriása, és különösen a választási rendszer az, melynek kinövései ellen, a kinevezési rendszer hívei, nem ok nélkül súlyos panaszokat hoznak fel és azokat a közigazgatás tényleg észlelhető hiányaival indokolják. Hogy közigazgatásunk sok hiányban leledzik, azt senki sem vitatja, de azt, hogy a kinevezési rendszer apasztani fogja ezeket, garantirozni szintén nem lehet, mert mindkét rendszernek — előnyei és hátrányai vannak és — a mit komoly figyelemre kérünk méltatni, úgy a választás, mint a kinevezés csak azon elemekből történhet, melyek a tisztikar újra szervezésére és fentartására tényleg léteznek, mert egy rendszert teremthetünk ugyan képzeleti alapon, de életre nem szólíthatjuk a hozzá való exigentiák nélkül. Akármelyik rendszer alkalmazásáról legyen tehát szó, első sorban azon tényezőkkel kell számolnunk, melyek rendelkezésünkre állanak. így ha egy megye intelligentiájában megtalál ható azon anyag, melyből a jó tisztikart elő lehet állítani, lesz jó közigazgatás, vagy legalább olyan, minőt az országban divó rendszer t ermészeténél és népünk jelleménél fogva, józan észszel kívánni lehet. Emberekre van tehát szükségünk, kik tisztviselőkul nem esu- pán a formaszerü qnalificatio, hanem egyéb tulajdonaiknál fogva is a közszolgálatra alkalmasak. E tekintben, mint feutebb már jelzők — a főispán és a kijelölő bizottság sok jót tehet, mert a jó administrate lehetősége nagy részben attól is függ, hogy mindenkit azon állásra alkalmazzunk, a hova leginkább való. melyből csak a magas minarétek hegyei s az erőd pálmafái csillogtak a alkonypirban. Az amerikai elhagyta a vendéglőt, s állítólagos betegje számára egy gyaloghintót bérelt, melyet aztán maga vezetett ki a városrészből; mihelyt aztán a népesebb utcák egyikébe értek, Kok- nit elbocsátotta a hordárokat. A görögnő könnyeden ugrott ki a tarka faházikóból, s kiséröjének karján elvegyült a rajongó emberárba, mely őket csakhamar tova sodorta. A nagy „Bazár“ végén nyílt a kikötőbe vezeíö széles utca s ők csakhamar ebbe értek. Tevék, szamarak, öszvérek, taligák kiabáló hajesáraikkal: beduinok a fehér burnuszbán, fekete öltönyü örmények magas, sötét sapkáikkal; csaknem egészen meztelen, gyapjas hajú négerek, sárga kabylok, kaftános, turbános törökök a legtarkább szinvegyületben jöttek-meutek a kikötő felöl és oda, honnan látszottak már a lobogók s hallatszottak a lánccsörgések Az embertömeg most hirtelen megállóit, mintha feltartóztatták volna, vad tolongás következett be; Koknifot elválasztották Filoi- dától. Éles sikoltás hallatszott, majd egy lövés dördült el a görög leány felemelt kezéből, azután nem látott Kokuit többé semmit, mert a nélkül, hogy észre vette volna, hogy mi történt, egy vasrácscsal elzárt gyaloghintóbán volt s gyorsan vitetett el. Az amerikai még magához sem tért zavarából, s a taszigálás és lökdösés okozta kábuiíságábóí, midőn a gyaloghintó megállóit, az ajtó felnyittatott s Koknit egy nagy üres terembe taszittatott, melynek sima márványfalai a lámpa veres fényét sokszorosan visz- szaverték, s hol az elegáns zongora, mint egyetlen bútor, nagyon különösnek tiint fel neki. Koknit Murad Sin' Deffar miniszter házában volt, s csak egy vékony fal választotta el Djervassától, ki azóta, hogy öt utoljára láttuk, ugyancsak megváltozott, a szép barna arc üde pirja halváuy, fakó lett, a kedves, eleven vonások megmerevíiltek, szemei mélyen be voltak esve, s szenvedélyes haraggal forogtak. Ajkait erősen ö8Sze8zoritva tilt sárga selyem vánkosain a kivilágított salonban, hol öt utóljára láttuk. Előtte egy bronzcsésze volt, megrakva felszegett vérpiros pontaki narancsokkal. Az indusnö szemei ezekre a gyümölcsökre voltak irányozva. Most csengetés hallatszott a mellékszobából. Djervassa gyorsan felemelkedett s kezóvei arcát végig simította, talán azért, hogy annak derültebb kifejezést adjon, mi azonban nem igen sükerült. Nagyot sóhajtott, midőn ezüstéi átszőtt fehér selyem fátylát mélyebben arcára húzta, felkapta a gyümölcsökkel rakott tálcát s távozott oda, honnan a csengetés hallatszott. A vén múmia excellenciás ur ott ült, a pipát épen most tette félre s várta az estelit, melyet szokás szerint Djervassa szolgáltatott fel neki. Az irdusnö a tálcát egy kis alacsony chinai asztalra helyezte s mélyen meghajlott, mialatt arcát elrejteni igyekezett. Majd egy fél narancsot nyújtott urának, ki annak levét mohón szíttá ki, de csakhamar kiköpte s másik felet adatott magának, de ez sem akart izleni, mert haragosan dobta el magától. Azután a szerecsen által, ki a szoba egyik szögletében egy szén-medence előtt guggolt, kávét adatott magának; de ez sem találta most el urának ízlését s az a csészét fejéhez vágta. Ebben a kellemetlen pillanatban kivül- röl kopogtatás hallatszott, mely jelre eltávozott Djervassa a szere- csennel. A nagy ajtó felnyílt s mintegy iáthatlau ke zektöl taszittatva az amerikai s a görög leány egyszerre a szobában voltak, míg mögöttük a nagy szárnyajtók tüstént bezárattak. Koknitnak sehogy sem tetszett a kegyelmes úrral való találkozás, s aggodalmasan, sötéten nézett a különös alakra. Filoida ellenben büszkén, felegyenesedve állott meg s merész, villogó tekintettel nézett kegyetlen urának hideg, merev kigyó- szemeibe. — Halál reád, vakmerő nő! — harsogott az öreg. fenyegetőn emelve fel szélhüdött kezét. — Halál reád is, mérges vipera ! — mond a görög leány összeszoritott fogai körül, mi közben felemelt fővel állt ott, s haragosan mérte végig a nagy urat, ki némi bámulattal nézte a halálra ítélt büszke rabnöt. — Te meg angol — a parancsomra kidobott nőt a vízből kihúztad, s igy magánügyeimbe avatkoztál,— fordult most az amerikaihoz. — Nem gondolnám, hogy a kegyelmed magánügyeibe avatkoztam volna, — felelt Koknit szilárdan. Én a kegyelmed házi dolgairól mit sem tudok. — Én csupáu egy zsákot húztam ki a vizböl s a benne talált fuldokló nőt megmentettem. Az öreg miniszter az amerikaira bámult, j majd folytatá: Hát mit kerestél éjnek idején a folyón ? — Megszokott esti vizi-sétámat végeztem. (Folyt- köv.)
