Eger - hetilap, 1877
1877-05-10 / 19. szám
146 János tiszafüredi birtokos ur által üzentem, nagyon sajnálom, hogy a régészeti törekvések legújabb szülöttjének, a tiszavidéki egyletnek felavatásánál jelen nem lehetek. Ugyanazon a napon a gödöllei egyletnek gyűlése már ki van hirdetve; de különben is a con- gressus emlékkönyvével annyira el vagyok foglalva, hogy a fővárosból hosszabb időre sehová nem indulhatok. Bízom a magyar nemzet jó nemtöjében, hogy mig a világ csak háborús eszmékkel foglalkozik, íöuramnak, és a lelkes tiszavidéki hazafiaknak sikerülni fog egy állandó jó kihatású békés müvet alkotni, melyért a hálás utókor emlékeiket áldani fogja. És ha majd e nemes törekvésnek teremtménye olyanná kinőtte magát, hogy mint óhajtóm, életrevalóságának jeleit adhassa, és a további fenállásra némi ösztönre, tanácsra stb. szükségük leend, akkor még mindig jókor meg fog Tiszafüreden jelenni azon boldog örömatya, kinek még éltében sikerült fáradozásínak oly édes, oly áldó gyümölcseiben gyönyörködni, kinek baráti és tanítványai gondoskodnak arról, bogy az elvetett mag mindenfelé az ezeres gyümölcscsel fizessen ! Magamat becses hajlamaiba ajánlva vagyok kegyednek és a jeles hadnak, mely a tudatlanság ellen harcolni készül, alázatos szolgája, Rómer Flóris Ferenc. Budapest, apr. 9. 1877.“ Elérkezett tehát az idő, melyben eddigi törekvésünk óhajtva várt gyümölcsét immár megláthatjuk. Azért az örömtől röpösö szívvel, áradozó lélekkel üdvözlöm önöket, hogy ez alkalomra ily ünnepélyes számban megjelenni méltóztattak. Az igaz, hogy a szántás-vetés ideje, s sarlóképes közös erkölcsi képletünkkel e pillanatban körülvett vetésünk megérése, akarom mondani, már bekövetkezett aratása között több mint négy esztendő folyt le már: de hát mégis jó földbe vetettünk, mint látom hasznosan munkálkodtunk, s reményünkben épen nem csalatkoztunk. A mozgalom, mely ennek érdemében egy általam 1873 januar 12-én tartott régészeti felolvasás alkalmával épen e városi casinöi egyletből indult ki, ez időben az ismét idetért vissza, hogy mint a gyöngy, búvár a tenger fenekéről felhozott kincsben, úgy mi is annak gyümölcsében annál teljesebben gyönyörködjünk. Erkölcsi kötelességem, hogy a kezdettől, ekkorig közben lefolyt s minket is érdeklő mozzanatokról itt most önöknek beszámoljak. Különösen fel kell említenem, hogy a kiindulási pontnál a további munkálkodásra választott bizottságunk elnöke, kedves emlékű Borbély Miklós vezérlete alatt Tisza-Szalókon 1873 junius 16-án értekezlet tartatván, a megállapodás nyomán nyomtatott alá-irási ivek bocsátattak szét azonnal; de az aláírók csekély száma miatt az elvetett mag akkoron kikeletlenül maradt. Azonban, ha szabad kimondanom, általam az szüntelen öntöztetvén, megtartá csira üde képességét, s keblünk talajában, hogy majdan kikelhessen, kedvezőbb időre várakozott. így pihent az mindaddig, mig édes hazánk fővárosában Budapesten a legközelebb múlt 1876 szeptember havában egy nemzetközi, ösrégészeti, s embertani kongressus a hazai és külföldi müveit nemzetek régész-tudósai által nem tartatott. Ez a congressus hazai régészetünkben időszakot képező válság volt. Próbaköve a hazafiui kötelesség érzetének, s teljesítésének! Mi végre tovább mint egy éven át minduntalan hangzottak nagy hazafi-régészünk Rómer Floris ajkairól szerte e hazában az arra buzdító szavak s intelmek. Hogy tudnillik: ott a kiállítandó belföldi ösrégiségek tárlatában úgy a vidéki múzeumok őrei, birtokosai, mint az egyes régész-búvárok gyűjteményeikkel részt vegyenek; hogy ott a hazai régészet terén a nemzet erkölcsi súlyerejét mérlegbe vessék; hogy annak pártolását, mint a magyar nemzet egyik művelődési jellegét az egész müveit világ ide zarándokló tudósai előtt felmutatni ügye- kezzenek.-4 T A R G A. f*Falusi csendélet. Életképek Kürthi Jenőtől. Fráter Prokop. Csendesen ebédeltünk s vacsoráltunk (nálam az ebéd és vacsora commassáltatott takarékossági szempontból, mit ezennel tudatok azokkal, kik még nem tudták) én, adjutánsom, és udvari trombitásom. Én megettem portió levesemet, és félfont jakkor még a font — font volt) velöscsontból a velőt; adjutánsom: a kutséber, —egy szelíd érzelmű, de néha launés, melancholicus pincér — megrágta a csontot; — udvari trombitásom pedig: a Berci, — egy dühös, kérges lábú vén kanári |— elcsipegette a répát, . . . midőn erős kopogás riaszt fel azon édes álmodozásomból, hogy: ime, én két lényt boldoggá teszek. mert lemondok javukra a csontról, és répáról. — Herein! — Zupsz! no zajtó megemlegetunk! — nyögé az ajtóval együtt berohanó jövevény, egy kicsattanásig kövér fráter. — Soha se íáraszsza magát a helyreállítással, csakhogy nyaka jókarban maradt. — Ah, enim nak érés nak ! — mondja a fráter nyakát megtapogatva, ami más halandónál combnak is megjárta volna. — Az szerencse mindkettőnkre nézve! — Boh prizam! — Ön, azt hiszem, szeret élni? — Tak, tak . . . egy kitsi! — Én meg lelkemre nem vettem volna, ha ajtóm egy embert, pláne egy frátert agyonüt. — He — he! nem izs olan könii azz! — Ki tudja ! nem jó elbizakodni! Lássa: Héli csak hanyatesett a székéről, Äschilvst egy béka- teknö ütötte agyon, Eupolis poétával leszakadt az ágy, Anakreont egy szölömag fojtotta meg . . . szóval, ha még ezeknél is cifrább száz esetet akar tudni, olvassa el az én „Vasgyúrómat“, akit megfogok Írni négy év múlva. És ezek meghaltak mindanyian ! Pedig hát micsoda egy szölömag, egy szálka, egy palavesz- szö — egy ajtóhoz képest ?! — Nicemnost, málo ! — Ugy-e semmi, kevés ? Azért hát respekt az ajtónak! Az igaz, hogy nálam igy van valamennyi. Aki hozzám akar jönni, annak előbb meg kell küzdenie ajtóimmal, ... de ha egyszer azután nyílnak, kinyilanak úgy, hogy a vendég elfeled „jónapot“ mondani. De hát üljön már le! — Keszenek! bozse moy! zajto megemlegatunk ! — Naggyon melleg idé! . . . na semmi, sakkhogy meggyuttuk szegin fráter! . . Tálán zip zebed haborgatyuk ? — Már nem! Ebédeltem. — Bizzom, azt nekem nem jó! — mondja szomorúságában megnyúlt arcát simogatva. — Elnevettem magamat e naiv expectorátióra. — Azért ne búsuljon, majd csak lesz valami. Megkínálnám egy kis papramorgóval is, de tudom nem szokott vele élni! — Kirek engedelem ! bizzom izs szokktam vele elnyi . . na néha-néha . . . eggy heten hatszer-nócszer. — Aki zenyim zebed iletyi, nagyon kevizs eszünk: darab kenirka, itce borotska, fel tsiruska - - meg ha van mazs, azza mazs . . . zegyib zsemit! — Hát ha nincsen csirüske, kenyérke, borocska? — Bajj vona, de nem naggy bajj . . . akor keresünk zegyeb. — Szép resignatió! De üljön már le, és mondja el: honnan jő most, hol lakik, midőn otthon van, kinek nevezi magát, mióta lemondott a világról ? — Honnan izs gyuvunk ? Hat azz X. nassagozs zurtul, ami komendalta nekünk zurazsag. Innen gyuvunk la! A jó fráter kövér arcából rám irányozta bujdosó két szemét, meglátni a hatást, melyet X. kanonok bátyám nevének említése fog előidézni. Ezzel a hatással ugyan nem igen lehetett megelégedve, mert én bizony nem ugrottam nyakába. — És egészségben találta az én X. bátyámat ? — Nagyon jó zegiszzsig vota neki. — Emlegetett engem? — Tak, tak! Azz montta: zenyim ötsem jó gyerek! szeles gyerek ! fáj in gyerek!
