Eger - hetilap, 1876
1876-02-10 / 6. szám
42 Van-e oly elfogult, ki tagadná, hogy az állatok is tudnak örülni ? Nem kacag-e a gerlepár boldogsága örömérzetében ? Az állat örülsnevet. De nem ismeri a kárörömet, sa gunymosolyt. Ebben különbözik az ember az állattól. Az állat is meg tudja magát ölni. A hűséges eb eihuuyt gazdája sirhalmára fekszik, s a legborzasztóbb haiálnemek egyikével vet véget életének : — éhhalállal. Az állatot egy kimagya- rázhatlan ösztön, moudhatnók: csodás érzelem készti az öngyilkosságra. Azonban az életuntságot s a kétségbeesést nem ismeri. S ebben különbözik az állat az embertől. A párbaj minden nemét elitéli a józan ész, s a valódi, nemesebb erkölcsi érzület, melyeket a közvélemény divatszerü változásai nem ingathatnak meg. Mi az a közvélemény ? Hol van? Bir-e| fölmutatni a történelem, a múlt, vagy a jelen csak egyetlen esetet, egyetlen eszmét, intézményt, személyt vagy dolgot, melyre nézve, nem mondjuk, hogy az összes emberiségnek, hanem csak egy nemzetnek, egy osztálynak, vagy egy szükebb körű társaságnak egy cél felé törekvő, egy célért egyesült tagjai is valamennyien egykép, teljesen összhangzó- lag, egyöntetitleg gondolkodtak, Ítéltek, vagy vélekedtek volna ? Mert hiszen a helyesen felfogott közvéleménynek csak igy lehetne értelme! A közvélemény, melyre a demagógia annyit szeret hivatkozni, — non sens. Oly absurd eszme, melynek a gyakorlati életben semmi valóság sem felel meg. Olyan, mint a phiíosophiában a régiek által annyira erős argumentumnak tartott sen sus communis, a közérzés, melyre, mint megdönthetien érvre, ép oly gyakran hivatkoztak, miként ma a közvéleményre. Egyik annyit ér, mint a másik. Ma már józan bölcsész valamely állitás támogatására szégyenlene a közérzésre hivatkozni. A párbaj nemcsak észszerütlen, de oktalan mód is a becsület megvédésére. A társadalom, a sajtó mindig hangosan feljajdulnak, valahányszor párbaj áldozatául esik el egy-egy jó barátunk, egy ismertebb rokonszenves egyén, vagy egy jelesünk, ki a hazának s nemzetének még sok jó szolgálatokat tehet vala. Feljajdul, de egyebet tenni nem tud. Nem képes, vagy nem akar módot találni kiirtására a társadalmi élet e rákfenéjének, melyben egyik főoka rejlik egyszersmind az öngyilkosság ragályos terjedésének. Nem ennek iszonyatos kinövése-e a napjainkban sziutén divatossá vált, s már is annyi áldozatot követelt, úgynevezett amerikai párbaj, melynek oktalan hive eszeveszett vakmerőséggel a sorsot hívja fel eszközül, hogy őt öngyilkosságra kényszerítse? Csak gyilkoljuk, pusztítsuk egymást minden módoD, hisz úgy is igen sokan, — hisz úgy is nagyon szapora faj vagyunk ! Hová vezet mindez? A férfiuuak van elég leiki ereje elkövetni a tévedést, a bűnt ; de nem bir elég erkölcsi erővel békén viselni el annak szomorúbb következményeit,s azután visszatérni életcéljához. Főbe lövi magát. A fiatal ember golyót röpit agyába, életuutságból, — blazirtságból. A gyönge nőt alszégyene vezeti az öngyilkosság karjaiba, s a modern nevelésii ifjonc, bár nyelve még selypít, de már elsajátított annyi vakmerőséget, hogy hig velejének fordítsa atyja revolverét, mert elviselhetlen gyalázat vérig sebzé érzékeny szivecskéjét. A tanító, mert a feladatot nem tudta, azt mondta neki, hogy „szamár!" S e szörnyű szégyen értésére jutott — a bájos Iluskának! Ezt túlélni nem lehet. íme, ez a képe mai erkölcsi s növelési állapotainknak. Sötét és szomorú, de — való! Társadalmi életünkben az erkölcsi sülye- dés már-már a legalsó fokot érte el. E demoralisatiónak, ez erkölcsi hanyatlásnak természetes következménye a politikai corruptio. Alkotmányos életünk újabb aerájában e tekintetben is jó mélyre merültünk már. Politikai viszonyaink s állapotaink napról-napra ki- áltóbb tanúságot tesznek erről. A római nép is igy kezdte. Pedig a római nép korának leghatalmasabb, legműveltebb nemzete, s Róma az akkori idők legtökéletesebb állama volt. Volt! — és ma már nincs. A nagy, a dicső nemzetet az örök igazság boszuló genius i elsöpörte a föld színéről, s a nép, melynek fénykora még emlékeiben is lelkesítő fönségben, messze világitó aranysugarakban ragyog a történelem lapjain, — nem támad fel többé soha! És mi vagyunk mi? Maroknyi nép, dicső múlttal, törpe jelennel. Testvér, rokon és barát nélkül, elszigetelve, idegen, önző, irigy és kapzsi népfajok áramlatába zárva, melyek sóvár, mohó pillanatokkal lesik az alkalmat, hogy bennünket elborítsanak. És mi mit teszünk ? Lázas önfeledtséggel igyekszünk napról-napra mélyebbre ásni saját — sírunkat ! Az érvágás. Állatorvosok, gógykovácsok (tisztelet a kivételeknek) és az állatok körüli kantárkodók által semmivel sem tétetik és észlelhető annyi visszaélés és annyi balfogalom, mint az érvágásnál.-#§ T Á. R C Emléklapra. Én nem mondom : ne feledj el ; Nem mondom ki halálomat ; Hogy szükséges volna e szó — Megölne már a gondolat. Csalódhatom. Csak te ne szólj — Csak te ne mondd: hitem csalfa! Ne, ne félj e szív átkától! — Elvérzik tán, — de nem vádol : Hogy általad lett megcsalva. K. 3 f 3. Kürthi Jenőtől. (Vége.) Tinka letörli kön yeit, arcán édes mosoly kezd mutatkozni. — Igen! — én is „igennel" akarok felelni mindháromnak . . . de épen azért, mert tudom, hogy ök már talán most is kétségbe vannak esve könnyelmű lépésüii miatt . . . mert tudom, hogy igazán szeretnek bennünket, s végre mert... de nem én mondom ki először . . . mert mi is szeretjük őket. . . igennel akarok felelni, nem azért, hogy egész életünkön át felkiáltó jel gyanánt álljunk mellettük, hanem hogy boldogokká tegyük őket és magunkat. A kis Tinka indítványának többi részét ez úttal elhallgatjuk, de eredménye lön az, hogy a papa és mama mosolyognak, Minka és Linka pedig némi kis ellenkezés után majd megfojtják csókjaikkal a kis cselszövöt. A három szán csörögve indul útnak. Ha van kárhozat már a földön is, úgy bizonyára átérezték azt Gazsi, Meugyi és Bódi rövid másfél óra alatt. Mindháromnak egyszerre jött ama gondatlan gondolata, hogy hatalmas jux lenne a másik imádottját nőül venni. Amint a gondolat megszületik, a három fogat útra is indul Zaiayfeoz. Alig csörtet azonban ki a szán, midőn mindhárom kétségbeesik, s lovászaikat legjobb futó paripákon küldik a szánok után. A lovászok vágtatnak, de a 3 szán sokkal megelőzte már őket, s csak akkor érik hangtávolban, midőn befordul Zalay udvarára. Tószcghy, Tószéky és Tósz-.Mly ez alatt ezerszer futják meg a házat, udvart, — százszor tekintenek végig az utón, s elvernek minden agarat, kanárit s más tekintélyes lényeket, melyek rendes viszonyok között első rendű szerepet játszanak a háznál. Valóban, ha látná Minka, Linka és Tinka e gyötrelmet, meg- könyöriilne, s irgalomból küldene — egy-egy kosarat. Végre valahára keserves D/í óra után táncolva repülnek be a sallangos paripák. — Átadtátok a levelet ? — Igen is tekintetes uram. — Mit üzentek? mit mondtak? nem nehezteltek? — Nem üzentek semmit, nem mondiak semmit, hanem az öreg tekintetes ur mosolyogva küldte ezen levelet. Ily szóváltás történik a három fiatal ur és cselédsége között. rr
