Eger - hetilap, 1876

1876-09-14 / 37. szám

maira a fáradság legkisebb jelét sem mutatva, katonás magatartással haladtunk a város utcáin keresztül az őrtanyáig, hova 6 és 2/4 ed éránál valamivel előbb érkeztünk. Itt alparancsnokunk a napiparancsot kiadva, miskolci önkéntes tűzoltók alparancsnokukkal élükön szívélyes barátsággal fogadtak s az összegyűlt néptömegen keresztül vezettek a „Korona" szállodába, hol állandó tanyát ütöttünk.

A Korona vendéglőben kicsinosítva magunkat, a miskolci tagtársakkal együtt a löveldébe mentünk, hol a zene varázsbatásának engedve, nőtlen gyalogló társaink könnyedén járták a kállai kettőst és a drei srittet a bájos miskolci hölgyekkel. Azonban végre is engedve ez arany mondatnak : „Ami sok, az megárt," innen is tovább vittük sátorfáinkat s a jó miskolciaktól elbúcsúzva, Morftus karjaiba temettük nem annyira fáradt mint álmos fejeinket, hogy a tett napi fáradságot kipihenve, eddig érzett rugékonyságunkat megtarthassuk.

Az ember soha sem tudja, mire virad fel! így mi sem tudhattuk, de azt, mire ébredtünk, a legtávolabbról sem gondolhattuk; inert noha volt köztünk conservativ, szabadelvű, függetlenségi, social, commun s isten tudja milyen elvű, békés hazai viszonyaink mellett teljes biztonságban hittük magunkat legszélsőbb elveink dacára is, s noha egyik társunk tótul is tud kissé povedálni, tapasztalt magyar szelleme távolról sem engedi gyanítani, hogy a szerbekkel agitál, s bár minden útlevél nélkül utaztunk, eszünk ágában sem volt, hogy ilyennek hiányában valami bajunk történjék. Mindezek dacára önkénytelenül néztünk egymásra s a köztünk kora reggel megjelenő tevékeny U. K. egri rendőr hadnagyra. A szemekkel jelzett kérdőjeleket egyikünk : „Kiért jött bácsi?" szava szakasztá félbe s a tett felvilágosítás után volt kacaj és élcelés, mely napközben többször megújult.

Kilenc órakor a napiparancs szerint az őrtanyán gyűltünk egybe, hol a miskolci önk. tűzoltó-egylet egyik alparancsnokának, a ritka szakismerettel bíró Szombatby József úrnak vezetése mellett megtekintettük a tűzoltói szereket, s kinek kedves modorú, alapos szakképzettségéről tanúskodó magyarázatait 10 és 2/4-ed óráig élvezettel hallgattuk.

11 és 2/4 órakor a buzgó és nagytevékenységü főparancsnok, tek. Martin Károly úrhoz indultunk tiszteletünket tenni, ki

szívélyes fogedás és beszélgetés után velünk együtt jött a Korona vendéglőben rendezett társasebedre, mely kedélyesen, felköszöntésekkel fűszerezve vigan folyt le.

Ebéd után főparancsnok ur uszodáját, loi többen az utón szerzett port lemosták, s a figyelő helyiséget tekintettük meg, honnan sietve haladtunk az örtanyára, hegy a tiszteletünkre rendezendő nagy gyakorlaton jelen lehessünk.

A nagy gyakorlat mindnyájunk teljes elismerését és dicséretét érdemelte ki ; mert minden egyes tűzoltó nemcsak tökéletes szakismerettel, hanem ritka gyorsasággal és ügyességgel hajtotta végre teendőjét,s a tett gyakorlatok meggyőztek mindnyájunkat arról, hogy a „miskolci önk. tűzoltó-egylet" hazánk legjelesebb s leg- szakképzett egyletei között méltán foglal helyet. A gyakorlat koronája volt az ugrás, melyet a násodik emeletből vig kedélyű collé- gánk oly ügyesen és könnyedén hajtott végre, hogy t. R u z s i n Manó gyalogló tál sunk lelkesülten nyilatkoztató ki az ugrá6 nagyszerűségének hatása alatt, miként az „egri önkéntes tűzoltó-egylet" részére szerzerdő ugr óponyvára ÍO irtot ajánl meg, s ezen összeget egyle.tink elnökének kezébe, hazaérkezésünk után azonnal leteendi. Nem ktvésbbé lepett meg minket ámen tő-zsá- kon eszközölt gyakorlat is, milyernek egyletünk részére leendő megszerzése vajmi kívánatos.

Ezúttal lehetetlen tel nem omlifeniirk, hogy M sko’c városa ren csak 16 lovat adott a tűzoltó egyletnek, s azok élelmezéséről s a kocsisok fizetéséről gondoskodik ; hanem ezen felül évenkint még mintegy lfOO frttal járul a tüzoltó-ogylet fentartására. Ebből tárulhatna, — ha akarna — Eger városa is. De azt sem hallgathatjuk el, h ogy a „miskolci önkén'es tűzoltó-egylet" tagjai legnagyobbrész- ben az intelligens osztályból állanak, kik érdemnek tartják azt, hogy tűzoltók lehetnek, s Önkéntelenül kérdjük: miért nincsen nálunk igy?! Gyakorlat végeztével a jelen volt miskolci tagtárBak kíséretében a Korona vendéglőbe, s innen mindnyájan főparancsnok ur pircéjibe mentünk. A tevékeny, buzgó és lelkesült főparancsnok helyett itt szívélyes, kedves és vendégszerető házigazdát találtunk s igy nem csoda, ha a kellemes társaságban egész otthoniassn éreztük magunkat. Folyt is a bor, a költő szerint egész Boncidáig, s a jókedv a köboltozaton keresztül törve édesen, de férfiasán hatga mint illik, aztán tarisznyára szedte a sok áldást és szerencse-kívánásokat, s úgy indult vakmerő célja felé.

Feri bácsinak volt a legkönnyebb dolga. Öt a madár sem siratta meg, az ág sem hajolt le érte ; valamint hogy ő sem alkalmatlankodott senkinek a nyakbaboruígatással. Lám, csak megvan a haszna néha-néha annak is, ha nem szeretik az embert.

Nem akarom én elöszámlálni azon dicsteljes viszontagságokat, melyeken Feri bácsi vitézséges életének folyása alatt átgázolt. Nincs nekem időm most arra ; a kiváncsiakat utasítom Feri bácsihoz, ö szívesen elbeszél arról egy hónapig, ha kell. Az egész dolgot is csupán annyiban c-mlitettem meg, hogy kulcsot adjak azon későbbi krudélitáshoz, melyet különben a lélektan szabályai szerint lehetlen leendett a mi jó szivü Feri bátyánkra fogni.

Csak annyit mondok tehát, hogy öt héti kegyetlen vitézség után végre kiperzselték positiójából az őrhadat, s a parancsnok célszerűbbnek tartá hazabocsátani őket, minthogy teméntelen volt azon kenyerek, ökrök, és borok száma, mit a vitéz sereg ingyen elfogyasztott. Annyit is mondhatok, hogy a legapróbb könnycsepp is hiába folyü, miután a szivére kötött önfentartási kötelességet mindenki annyira megtartotta, hogy a létszámban egyetlen hiány sem támadt nem csak, de bőrűket sem vitték háza több sebbel és hiánynyal, mint amennyi már rajta volt akkor is, midőn elindultak.

Feri bácsin sok változás történt, — nem a bőrén, az a régi volt; nem az atilláján, az még mindig kék volt, hanem a viseletén; vidámabb lett, járás-kelésében ruganyosabb, egyenesb, beszédében hangosabb, szivében bátrabb. Amit bizonyít az is, hogy Miska öcsémnél kipihenvén magát, minden scrupulus nélkül megindult baza felé, sőt még azon idealismusra is vetemedett útközben, hogy képze- lösködui próbált azon sziveslátásról, melylyel illetni fogják öt otthon a hosszas távoliét után. Hiszen a ki annyi veszedelem közt megfordult, mint ö, annak valóságos lutri a hazamenetele, hogyne fogadnák szívesen !

Meg is nyerte a sziveslátást, de nem úgy egészen, amint kri kalkulálta. A bolyhos, kivel együtt koplaltak, s őrizték a kertet, nem ismeré meg kék atilláját, azért is kegyetlenül megszólta, hogy mit keres itten ; ez előjelnek elég rósz volt, de néha megvakitja a végzet a legélesebb elmét is, hogy ne lásson, és menjen telelni

Moszkauba. Feri bácsi mind csak mosolygott, és várta az örömnek riadását.

Nánika az ámbitus egyik, Klárika az ámbitus másik végén várták az érkezőt. Mii d a négy kéz csípőre illesztve szorosan, a szemöldök* k fércéivé bar; gosan ; a ruhák régesrégen váltatvák, a frisurák hónap végéig, a nyelvek gőzerőre.

Feri bácsi gyanítani kezdé, ho^y rósz percben érkezett. Azonban össze gyűjté öt bét alatt szerzett bátorságát,és mert kívánni egy jó napot.

— Hát itt vágjunk, gyönyöiti mákvirág? Csak viszsza, viszsza pokol mély fenekére, ahonnan jöttél ! Forgósadta sebonnaija, a küszöbömre ne merd tenni a lábad, mert megkoppasztom az orrod alját, hogy a vér is kiserked bele, jneglapitom a fejed máiénak, aztán kivetlek a szemétre stb. stb.

Az ékesszólás többi része nem volt érthető, mert Kiárka is ráhúzta a magáét, már pedig két egyenlő erő felemészti egymást. Feri bácsi csak azon vette észre magát, hogy neki esik a két harpia, s büszkeségét, a kék attillát levonja róla , hogy a karja is recseg bele, aztán ráadják a régi mindennapiét, mely annyira imponált a madaraknak, hogy a körtét sem bántották végette. Egy rongyos zsákba belepakolt holmit az asszony, feldobta a kocsira, aztán a nyelvével utána emelte Feri bácsit is, s anélkül, bogy a szegény fáradt páráknak pihenést engedett volna, megfordittatta a rudat, és alómar8, ki az udvarból!

Egy tudós ember azt mondta, bogy Nerónak császárrá léteiével a végzet azt akarta megmutatni, hogy mivé fajú hat az emberi elvetemültség, ha a legszörnyebb kebel, és a legfőbb hatalom egy lényben egyesülnek. Hát ha mi is félretéve minden bátortalanságot, azt mérnök állítani, hogy Náni nini lőkötöjével a sors azt akarta megmutatni, hogy mivé fajulhat a papneskormány, ba a legrttten- tőbb nyelv és a legszivtelenebb szív egy személyben egyesül?

Feri bácsit az egész úton egy gondolat kinzotta, hogy tudniillik ezért kár volt annyira fáradnia, ezt megkaphatta volna olcsóbban is.

(Folyt, köv.)

*