Eger - hetilap, 1875
1875-12-30 / 52. szám
410 Mindenek célja a tökélyesülés — mert tökéletlen ! Tökéletes s ennél fogva elégedett csak Isten — mert végtelen. Remény az élet, és az élet remény. Ennyiből áll az ember. Adja az ég, hogy reményünkben ne csalatkozzunk. Pedig ha valakinek, úgy nekünk vau okunk reményleni, miután már úgyis sokat volt alkalmunk csalódni. Hogy mit reménylhetiink mi, azt mindenki tudja, elmondanunk fölösleges. Kívánjuk mind azt, mit — C3ak mint jót — annyi csalódás után joggal reményihetünk. Lárinczfy János. Az év végén. Néhány óra, perc, — és ismét eltűnt egy év, elnyelte öt is a múlt, megszámlálhatlan társai sorsára jutott. Egy év ! rövid idő és mégis hosszú ! A természet háztartásában egy év még a másodpercnél is kisebb, az emberi életben egynek hosszú, másiknak rövid az év. De e tekintetben a hosszú és rövid fogalom meghatározására bajos volna vállalkozni. Szegény, gazdag, boldog, boldogtalan, kiki állapota szerint Ítél az év hossza vagy rövidsége felett, pedig mindenkinek egy mértékkel méretett az. Az idő feltartóztathatlanul halad, és ba úgy szabad mondanom, az időben élők is haladnak ; egyik év a másik után s végre az évek száma oly előhaladottságról t-tsz tanúbizonyságot, hogy év közben is beáll az évnek vége — le- és beszámoltunk. — De mig az bekövetkezik, kötölességek nehezednek ránk, melyek minden ember által kivétel nélkül kinek-kinek hivatása, foglalatossága, tehetsége szerint teljesitendők, s ki hogy teljesiti, hogy fogja fel hivatását, úgy érzi az év hosszadalmas, vagy rövid voltát. A gazda-embernek sohasem elég hosszú a nap, sohasem elég hosszú az év. Mindig találkozik oly foglalatossága, melyet még ma kellene, szeretne végezni, és nem holnapra hagyni. A gazda a múltból meríti tapasztalatait, a múlt eredményei szolgálnak Útmutatóul a jelenre, a múltnak különféle viszonyaiból következtet a jövőre ; a múlt édes de gyakran keserű emlékeket ébreszt, csalódások, remények, várt és nem remélt állapotok sora felett ha végig tekintünk, azon hiedelemmel búcsúzunk el ez évtől, hogy hát ha a jövő kedvezőbb alakban édesíti annak idején a jelent. Ha gazdai szempontból visszapillantunk a lefolyt évre, nagyítás nélkül elmondhatjuk, hogy kevés évet takar a múlt, melyben a természet oly féktelenül, minden kímélet nélkül neki rontott volna fáradággal, költséggel előállított terményeinknek. Makacs és konok viseletét tanúsított a tél, nem akart körünkből távozni, már rég tavaszt hirdetett a naptár, s ö mégis dermesztő karjaival fogva tartá az egész természetet. Tavasz derekán az egész növényzet még téli álmaiba merülve várta a felszabadulás és ébredés idejét. Szérüs kertjeinkből elfogyott minden élvezhető takarmány s végre az élvezhetleneknek tartottak is megemésztettek. Az állatok nemcsak csekély tápértékkel biró anyagokkal tápláltattak, de néha parancsolt a nincs, és koplalás lett a kisegítő. Rothadásnak indult szalmáért a rendkívüli viszonyok miatt oly árt követeltek, hogy rendes időben a széna sem érhetett többet. Minden tavaszmunka elkésett s az volt a szerencsés, ki a múlt év őszén iparkodott tavasz alá szántani. Mindezek után oly kedvező tavaszutó" és nyárelő következett be, hogy örömmel tekinténk a fejlődésnek indult növényzetünkre, mert dús termést és réteink bő kaszálási eredményt Ígértek. Már sárgulni kezdett a kalász s akkor országszerte megindultak a romboló zivatarok, jégesők s elvonulásuk után nyomort, kétség- beesést hagytak hátra. Szerencsés volt azon vidék és szerencsés azon gazda, kinek határa érintetlenül maradt. A lehullott óriási víztömeg néhol elhordta a renden lévő és már boglyába rakott szénát, ugyanott beiszapolta még azoufeltil a szénatermö rétet is. Sarju, mennyi- és minőségre nézve kielégítő vágást adott. Amely területet a zivatar és jég megkímélt, ott meglehetős termésnek örvendett a gazda, főkép kukorica régóta termett annyi, mint ez évben ; de mit ér a jó és nagyszerű termés, mikor kivitel hiánya miatt a kinálat nagy, és a kereslet csekély. Ez aránytalanság miatt természetesen árcsökkenés állott elő. Mivel fedezné tehát a gazda adóját és egyéb meglehetős nagyra szaporodott kiadásait ? Egyetlen egy gazdasági ág létezik, mely több évi pangás után ismét jövedelmezővé változott és ez a sertés-tenyésztés. A sertés- tenyésztés már négy év óta kárral járt, de a ki e miatt meg nem ijedt és nyáját nem apasztotta, az nemcsak helyrepótolhatja az eddig netán szenvedett veszteségét, hanem haszonra is tehet szert. Szarvasmarha és birkának ára ugyan nincs arányban a sertésével, de azért a jó húsban lévő állat tűrhetően értékesíthető. A méhek ez évben nemcsak roszul fizettek, nem rajzottak, de az anyakas-létszám is apadásnak indult. Oly nagyszerű dinnye-termés rég volt, mint ez évben, igen sok termelő legjobb dinnyéit csak sertéssel megétetve értékesíthette. Szilva és egyéb gyümölcsben sem volt hiány, előbbi olcsósága által tűnt ki, leginkább aszalva íznek és pálinka-főzésre használtatott. A bortermelés ellen sem lehet kifogásunk ; minőségre nézve kielégítő, mennyiségre pedig nagyszerű szüretnek örvendtünk any- nyira, bogy általános hordóhiány mutatkozott. Az ősz kedvezőnek mondható, eleintén ugyan a hosszas szárazság az őszivetés kezdésére nem volt kedvező, később megindultak az ég csatornái, és minden elvetett szem kikelhetett; azt hiszem, hogy minden gazda szándékozott területét he is vethette. A vetések jelen állását tekintetbe véve, a legjobbat remél4 T A R C A. f*Emleekezzőnk reegiekreöl. . . Kürthy Jenőtől. (Vége.) Szomorú élet volt régibb időkben a seralj-hölgyeké. Eleintén, mig dicsekedhetett a sultán magas tetszésével, bíbor, bársonyban, jártak, arany, drágakő képezte a talajt lábaik alatt. Később, midőn a sultán, e fényes nap, elfordult tőlük, lettek : gedeklik, komornák ; s öltöztették, ha kellett, kifestették az aj grata personákat. Végre, ha ezek körül sem bírtak eléggé ügyesen mozogni, a fényes palotában számukra egyedüli teendőnek maradt a seprés. Ez időszerint Nozeribabe, a hajnalpir, volt a sultán kegyencnője . . . s Nozeribabenak Gülbabar volt szobalánya, s hűségesen ékesitgeté azt azon gyémántokkal, melyeket ő maga viselt, s melyeket előtte talán már igen sokan viseltek. Nozerihabe, a hajnalpír, — egy fekete hajú, rózsás arcú cserkesz-leány — megrázta az ezüst csengetyüt, tudatva Gülbaharral, a tavaszrózsával, hogy öltözni akar. Gülbabar nem jelentkezik. Közéig az idő, midőn a próféta fia legmagasabb látogatásával tisztelendi meg. Erősebben rázza meg a csengetyüt. Gülbahar nem jő . . . de hogyan is jöhetne ? Iskander egy szekrénybe rejtve öt, a despotának szánt kincsekkel viszi Szerbia felé. Nozeribabe rászánja magát a nagy útra, s személyesen megy a kötelességmulasztó lakására. A terem üres. Lármát üt. Néhány perc múlva ott van egész palota minden mozdulni képes lakója. — Ki látta Gülbahart ? — Már akkor sem volt ott sultána, midőn Iskander parancsából a despotának szánt szép szekrényt kivitték innen — mer felszólalni egy öreg szolganő. — Innen szekrényt vittek ki? — szól közbe a sultán, — hah, az áruló szolga! Utána leggyorsabb hajómon. Sebesen megy az üldözött hajó, de még sebesebben az üldöző. Az üldöző Cááklyát vet a menekülő bordájába. — Megállj ! Iskander kétségbeesetten látja megállani hajóját. — Mit akartok ? ! — A hajót megkutatni.
