Eger - hetilap, 1875
1875-05-20 / 20. szám
156 iskola nincs, más hitfelekezettiek is tartoznak gyermekeiket a hitfelekezeti iskolába járatni, és a feutartási költségekhez hozzá járulni, s ezen §-a az idézett törvénynek az ország bármely területén lakó, és bármely hitfelekezetü lakójait sem menti fel az iskola-adó fizetésétől ; Tekintve végre, hogy a 11 § szerint a felekezeti iskola fenntartásához a hivek hozzájárulása az eddigi szokás szerint igénybe vehető, a jánoshidai prépostság köteleztetik a községi pót és iskolai adót az érintett törvényben megszabott módozatok szerint viselni. Miről a jánoshidai prépostság mizsei pusztaságának igazgatója Benkó Albert szbiró utján értesittetni rendeltetik. Olvastatott Dévaványa község birájának a községi képviselőtestület megbízása folytán beadott folyamodványa, melyben a községi 1873 évi 114 frt 57 kr még be nem fizetett, de részben már felhasznált járulékot saját szegényeinek ellátására kéri fordithatni, ennek kapcsában olvastatott a gazd. és pénzügyi szakosztály vélem. előterjesztése. Mível a szegény-alap rendeltetésénél fogva első sorban a községi szegények ellátására fordítandó, e kérelemnek hely adatik, és az 1873 évre még be nem fizetett 114 frt 57 kr szegény-alap járuléknak a községi szegények ellátására felhasználása Dévaványa városának megengedtetik. Miről Dévaványa községe Bárczay Gyula szbiró utján, a m. föpénztárnok tudomás és a m. számvevőség nyilvántartás tekintetéből határozatilag értesittetni rendeltetik. Méhtenyésztés. A méhtenyésztés oly régi, hogy annak eredete elvész a hajdani mese-korszakban. Az őskor költőjének Homernek énekei, úgy az egyptomi képes Írások bizonyítják, hogy az régóta ismeretes. Erre utalnak még a szemitai és áriái régi okmányok, úgy a Yedák törvénykönyve. Azonban ha a méh ős hazáját és tenyésztésének kezdetét határozottan ki nem mutathatjuk is, annyi bizonyos, hogy a méhészet nem csak a külföldön — különösen Némethonban — volt ismeretes, miről a szászok, burgundok s a középkor törvény- könyvei tesznek bizonyságot, hanem nálunk Magyarországban is igen el volt azelőtt terjedve. A méhészet megérdemli, hogy azt közelebbi figyelemre méltassuk. A méh ugyanis mig egyrészről a természet nagy háztartásában azon fontos szerepre van hivatva, hogy a növények léteiét, mint a termékenyítés közvetítője biztosítsa, úgy más részről méz és viaszgyüjtési ösztöne által is felette hasznos az emberiségre, különösen pedig a gazdára jövedelmező, mivel az csekély fáradság s költség után jó pénzen eladható viasz s méznek juthat birtokába. A méz minden időben becsült cikk volt a háztartás, gyógyászat és különféle iparágaknál. Hasonlókép a viasz a művelődés történetében, gyógyszerészetben, képlőmtivészetben, festészetben fontos szerepet játszik. Sőt még a méhmérget is használják gyógyszerül a hasonszenvészek. E mellett a méhészet a mezei gazdaság költészete, s a kertészkedéssel igenis megférő. Azonban mindezen előnyök dacára kevesen foglalkoznak méhtenyésztéssel ; azt állítják sokan, hogy nem biztosit jövedelmet. Igenis — mellőzve egyéb érdekeket, — a méhtenyésztés után nem várhatunk anyagi hasznot, ha azt minden — különösen a méhek élettanának előismeretes értelmes bánásmód nélkül gyakoroljuk. Találkoznak, kik egyedül járatlan szolgájukat bízzák meg ez üzletág kezelésével ! A cseléd többnyire a rajok szaporodásának örvendvén, ritkán vagy későn okul; a silány és rósz teleltetés a gyenge rajokat tönkre juttatja, úgy, hogy a méhészetet ismét élőről kell kezdeni. A gazda pedig anélkül, hogy a baj okát közelebbről és alaposan fürkészné, megnyugszik abban, hogy a méhekhez nincs szerencséje. A felügyelet s vezetés elkerülhetlen lévén, a méhészetet is csak az Űzheti kellő haszonnal, ki szakértelem mellett méheit folytonos szemügygyel kiséri. Bár mostoha körülmények is jöhetnek közbe, minők a többek közt : kedvezőtlen időjárás, a táj virágának fogyatkozása stb. — a gondos méhész feladata a káros hatások következményeit lehetőleg kevesbíteni, vagy hol lehet, megsemmisíteni, mi csak alapos ismeret s gondos kezelés által lehetséges. A kereszténység behozatala által a viasztermények nagyban fogyasztatván, a méhészet is emelkedett, mely körülmény a középkorban állott be legnagyobb mérvben. Azonban a közép századok végeztével egyházi, politikai s egyéb események, különösen pedig a nádcukor behozatala nagy visszahatást okozott a méhészetre, s annak nemzetgazdászati jelentőségét nem kis mértékben csökkentette; minek következtében az hanyatlásnak indult, úgy, hogy napjainkDevidivor gúnymosolyra voná ajkait, — de a súlyos fegyver lecsap, s elnémítja a mosolygó ajkakat. A latrixek tiszteletteljesen tekintenek a gyermekre, ki lángoló arcával, könnyektől csillogó szemével s leeresztett véres kardjával úgy néz ki fehér paripáján, mint a csatatér szelleme. Most Dzarvaló tör elő, utána egy egész csapat vérbekevert rémes alak. Parnicsár körültekint . . . nincs mentség ! A charamik elhullottak, az anganák megölettek és Dzarvaló már egész közel ér. A bájos leányka gyorsan leszökik lováról és Jegohiv mellett kedvesének pirosló kardjába dűl. Dzarvaló felordit s kétségbeesve borúi a szép halottra. Parnicsár. A csata hevében Zór Jegohivtől elválasztva harcol, mint egy oroszlán, bárdja alatt nádszálként töredeznek az öles hosszú latrix- lándzsák. Egy magas, csontos alak tűnik fel előtte s az ifjú mindent feledve hozzá rohan. — Atyám ! te itt ? Biboldó hátrál. — Tehát a szellemek is harcolnak ? — Én élek atyám. — Te élsz ! Hát leányom ? hát anyád ? — Mindnyájan élünk. Jegohiv mentette meg életünket. — Oh én szerencsétlen! hol van Jegohiv? De Jegohiv már akkor megszűnt élni. Parnicsár gyönyörű holtteste mellett pedig Dzarvaló térdelt. Zór keblében a kimondhatlan kin és düh egyszerre zúdult fel, midőn látta ott feküdni azt, kiért minden csepp vére szerelemtől égett, s mellette azt, kit minden gondolata gyűlölt. — Elmenj áruló ! — Nastilyom ! (elvesztem !) De ördögi vonásai csakhamar megváltoznak. — Lásd Bibaldo, fiad él, leányod és nőd is élnek . .. meg- mentöjük Jegohiv a fiú elesett Devidivor kardja alatt; az atyát pedig együtt temettük el. Itt vagyok, öljetek meg ! mit ér már számomra az élet . . . . Mindenem itt van e csatamezőn meghalva! — Ne dühöngj Biboldó! eszközre volt szükségem s te jól működtél, fejezd be tehát munkádat és hasítsd ketté fejemet ! — Ne bántsd atyám! neki borzasztóbb büntetés kell, mint a halál. Hadd őt élni ! A Patala-agrán véstek sirt Jegohiv és Parnicsárnak. A szikla-sir fölött liliomhoz hasonló fehér virág nőtt, levelei vérpirosak. Gyönyörű külseje felcsalja a búvárt, de amint hozzá valaki közéig, szirmai reszketnek. Illata eltölti a kebelt s álomba riogatja a vigyázatlant, — mely álomból nincs ébredés! A hagyomány szerint Dzarvaló lett az első áldozat. E virág neve Parni csár. Talán az angana-király-lányért áll boszút ?... A latrix tő meg feldúlta Szadnát, az anganák székhelyét. Zór és Merike elköltöztek messzire, túl a Himaván. Zór anyját és nővérét nem látta többé. Midőn az idegen hazában sátra előtt együtt zokogott a lavutá- val, összegyűltek a bennlakók s úgy eltanakodtak, mi lehet az, mit e szép fiatal ember sirat ? Annyi száz, ezer év után, késő unokái vájjon tudják-e, miért sir az a száraz fa a nyirettű alatt oly keservesen ? A Patala-agra sziklájába Biboldo életveszély között metszé fel e szót: „Bimerib nyaszkero,“ s az idő vas keze máig sem bírta azt onnan letörölni.
