Eger - hetilap, 1875

1875-05-20 / 20. szám

154

mi is ezennel őszinte szives örömmel üdvözöljük. Részünkről határozottan kijelentjük, hogy valamint eddig az egyesülés keresztülvitelére teljes erőnkből törekedtünk, úgy ezentúl is az leend legfőbb ügyekezetünk, hogy a megalakult egri szabadelvű kormánypárt céljait lapunkban minden tehetségünkkel támogassuk, s elémozditsuk, az lévén leghöbb óhajtásunk, vajha e pártegyesülés hazánk s nemzetünk jobblétének emelésére, városunk sokszerü érdekeinek s javának előmozdítására, s társadalmi életünk zilált viszonyainak megszün- tév el, annak régobajtott fölvirágzására vezessen !

Régészeti buvárlatok.

VI.

(Folytatás.)

A 14-ik században Gwch = Kóch kitétellel találjuk Írva. Jelenleg Kócs kiejtéssel mondjuk. Szemere Sebestyénnél, mint fen- nebb láttuk, Kolcs-nak mondatik ; hasonlólag ennek egyik ivadéka, Pánkotay Erzsébet, emlékiratában mint Kóles-al olvassuk, csakhogy már megékezve * *).

És tudván azt, hogy Árpád honfoglaló serege a Tiszántúl, a tiszai baloldalon szélesen elterülő avartelepeket talált, méltán feltehetjük magunknak a kérdést: vájjon a régi, de elpusztult Kócs falujának elnevezése (fenebb nem is hivatkozva, noha méltó indokolással előbbi korszakon élt szereplőket is jelezhetnénk), nem például hunmagyarajku avarok idejéből származott-e le hozzánk, kiknek állami megsemmisitésök után bekövetkezett üldöztetésök idején a szláv elem rájuk tódúlásakor bujdokló csapattöredékeiket ille1) Én alábbirt Pankotay Erzsébet vallom, adván egyszersmind értésére mindeneknek valakiknek illik, ezen örökös eladásomnak rendében, hogy én a pogány török által elpusztittatván, s innen való elköltözésre szorulván, szabad akaratom szerint T. N. Heves vármegyében lévő magam örökös jószágomat, úgymint T.-Füred nevű egész helységnek, vagy hozzátartozó Köles nevű egész pusztának hasonfelét nevezett jószágomon lakos nehány örökös jobbágyokkal együtt adtam el a mai napon örökösen és megmásolhatlanul T. és Nzetes Turkovics Judith assszonynak T. és Nzetes vitézlő Loci János ur házastarsának amár felvett sommával együtt 11786 német forintokért . . . stb. Kelt Ónotőleg e vidék, ez őssziget egyik-másik torkolata biztos menedékhelyük i) s „hunniváru-uk volt2).

Fel kell a kócsi halmok közöl említenem még egyet, mely felett a névben, melyet az magán visel, egy habár bágyadtan égő lámpa látszik világolni régi idő óta.

E halom neve: János állásihalom, mely a volt Kócs falujától délnyugoti irányban magaslik.

Névszerinti jelentősége már elenyészett. Dehát a történelem- búvárnak nem kötelessége-e annak eredeti értelmét felkeresni, s ha lehet fel is éleszteni ? s nem épen Zápolya János nevét hirdeti-e még a jelenben is.

E magyar király Ugye 1527-ben Horváthországban balra fordulván, s a hírre, hogy vetélytársa, Ferdinand, seregével Buda-felé tart, elhagyva a fővárost, a Tisza mellett ütött tábort,jbiztosan'hivén,

don 14. Dec. 1672. Coram me et per me Pankotay Erzébet -}- és pecsétje. Coram me et per me m. p. Szikszai Deák m. p. és pecsétje. Coram me et per me Stephan. Bizony m. p. és pecsétje. Coram me Andrea Békény m. p. és pecsétje." — Magán-leveltári okmány másolata után.

*) Atilla fiai is igy nevezték menedékhelyöket. — Krisztus után 550-ben élt Procopius, a hunok régi várát határozottan a Duna torkolatához helyezi." — A Jászkunok története. Irta Gyárfás István. Második kötet. 477 lap.

„Ok magok is igy igényelték, s a dunai alvidéknek Hunni vár, azaz hunok vára, vagy védelme nevet adtak. — (Jegyzet.) Vár mai nyelven is erősséget jelent, mint Temesvár, Ungvár, a Temes és Ung folyó melletti erősség. Ez a szó, melyet Jornandesben találunk, az egyetlen szó, mely a hunok nyelvéből fönmaradt. — Quos tandem ille, quem vi paucis excepit, diuque fatigatos ita mostravit ut vix pars hostium aliqua remaneret, quae in fugám versa, eas partes scythiae teneret, quas Dauubii amnis fluenta praetermeant, quae lingva sua Hunnivar apellant. Jornandes." Atila fiai és utódai, történelme, Thierri Amadé. Pest 1865. fordította Szabó Károly. 78 lap.

2) Minden pillanatban vérrel fertőzött rablócsoportok (vendek, szerbek, fehér horvátok, csehek, lengyelek) rohantak a falvakra, azokat felégették, a lakosokat leöldösték, a nyájakat elhajtották, s magukat a föld urainak tartották. Az avarok, hogy békében élhessenek, elszánták magukat, hogy a Duna jobb partjára a frankok állomásaik közé köl-4 T Á R G A. §>Parni-csár.

Történeti beszély.

Kürthy Jenától.

(Vége.)

A halhatatlan halála.

Letűnt a nap, midőn Zór sebes léptekkel siet egy félreeső sátorhoz, melyből nem sokára szemrehányó, elkeseredés szülte hangok hallatszanak.

— Miért tetted azt ? Miért montad neki, hogy én nem szeretem ? Feldúltad nyugalmát egy ártatlan leánykának, alaptalan szavaiddal, mert hogyan tudhatnád te azt, ha igaz volna is.

— Tudom, mert kettőt egyszerre nem lehet szeretni.

Zór, mintegy kigyócsipett kap a setéiben beszélő felé.

— Anyám, ki súgta meg a titkot, melyet magam előtt is rejtegettem ?

— Előttem nincs titok. Nem megmondtam e Bimerib nyasz- kero sorsát is ?

— Ami nem fog beteljesülni.

— Már beteljesült.

— Anyám ! s te erről nelcem nem szólottái! 0 bjenya te maréi tűt ! (verjen meg a végzet.) Élted, családod megmentőjének atyját igy hagyod elveszni ? — De talán fácskáid megcsaltak téged is !

— Én nem fácskáimból beszéltem. . . Azt mondtam, miről biztos tudomásom volt.

— Puridaj ! anyám ! miért is vagy nekem anyám ! Te tudtad és mégis hallgattál ! . . Oh, mért nem ölt meg a nép mindnyájunkat ama végzetes napon! Talán még nem késő? — szegény Bimerib nyaszkero !

Zór elrohan s nem hallja az utána kiáltó Puridajt :

— Atyád, férjem is részes a gyilkosságban,------őt akarod

h

urokra keriteni ?

A Patala-ágra csendes, alatta még a habok csattogása is mintegy szünetel. .. Talán lekötötte azokat a beledobott agg fejedelem hideg hullája.

Az ifjú őrjöngve futkos a bércen.

— Senki, senki sincs, ki magyarázatot adhatna, vagy megcáfolná a borzasztó gyanút.

— Lábai megbotlanak egy tárgyban. Felveszi. Egy lándzsa az csonthegygyel, tollas nyéllel.

— Tehát csakugyan jártak itt! Ammon! Ammon! és te megengedheted ezt ? ! Dúlt arccal, zilált hajzattal fut vissza a táborba, őrülten kiáltva :

— Charamik ! vezérteket megölték! Bimerib nyaszkero nincs többé ! A Patala-agráról taszították öt le a Gangába! Ébredjetek! Ha már meg nem menthetjük, boszúljuk meg !

Boszú! boszú!

Kiáltja a mindenfelől Zór mellé tolongó nép.

— Meghalt ! Ki tette azt ? fegyverre charamik !

— Nézzétek e fegyvert, ki ismeri ezt . . . az ölte meg, kinek e fegyver sajátja volt.

A fáklyák fényénél szemlélni kezdi Zór a lándzsa tollas nyelét s reszketve ismer azon fel egy jelvényt : két ezüst csatabárdot egymásra fektetve. .. Nem hisz szemeinek,—s mégis csaknem eszét veszti, hisz ezen jelvény atyjáé, a száműzött Biholdóé.

A vérmenny ekz'ó.

Egy hó múlt Bimerib nyaszkero halála óta.

Jegohiv, miután az agg fejedelem halála miatti gyanúja Devi- divort illetőleg teljesen eloszlott, a királynét naponta felkeresi és Parnicsár tanácsára szerelméről mit sem szól, hanem engedi Devi-