Eger - hetilap, 1872
1872-02-22 / 8. szám
58 négyszögü követ lehet célsz erüen alkalmazni. Tessék választani. Es a megépítés igénybe veszi az egész nyarat. Hát addig merre járunk ? No majd meggázoljuk a folyót, mint hajdan. Szép kilátás azon sok ezernyi szekérre, mely ez utón közlekedik ! Elvárjuk, mi fog történni. Meg kell még emlékeznem előbbi cikkem némi eredményéről. Többen nem jó néven vették, hogy Tybolthot, az absolut uralom megbízottját megdicsértem a szarvaskői ut felett tanúsított gondoskodásáért. És miért ne dicsértem volna meg őt? Ha egy jóféle társaság engem mindenemből megfoszt, és utóbb a legények egyike még hasznomat venni kivánva, látja, hogy meztelen vagyok és éhen is elveszhetek, elvitt holmimból egy rokkot és egy darab kenyeret visszadobj ne köszönjem-e meg? A mit Tybolth csináltatott, a mienkből csináltatta, megfizettük árát busásan ; de szabad lett volna neki nem is csi- náltatni ; miután tehát csináltatott, dicséretet érdemel. Mily szép volna most, na a felnémet-tárkányi útmelléken a fák ki nem pusztítattak volna? látni a néhány megmaradott példányból; és jó is volna, most nem kellene a megyének a fák ültetéséről gondoskodni. Ezen pusztítás hasonlónak látszik azon boszuhoz, melyet hazánkban József császár halála után elkövettek. E császár sokat kalandozván inkognito*) az országban, tapasztalta, hogy az utas irány nélkül tévelyeg mindenfelé, sehol sem lévén országút ; csináltatott tehát az útmellékeken útmutató oszlopokat, mi főleg az alföldi pusztákon, magam is tapasztaltam fiatal koromban, Szatymaz- Félegyház- Kecskemét sat. vidékein igen jó lett volna, ha elődeink el nem pusztították volna. Egyedül egynek romját volt szerencsém látni. — Igaz , hogy az absolut kormány alatt sok adót fizettünk, de csinálták legalább az utakat; most nem fizetünk kevesebbet, de némely utaink nagyon a közös lóról szóló közmondásra emlékeztetnek. No de lesznek vasutaink és — sok millió adósságunk. Másik eredménye előbbi cikkemnek egy téveszme lett, melyet *) Gyermekkori öreg dajkám mesélte, hogy egyszer a császár gyolcsos tótokkal utazván, miután a gyolcsosok rendesen házánál szálltak meg, a császár is nála hált, mit csak másnap, az ajándékba kapott szép aranyak folytán tudott meg. némileg fel kell világosítanom. Sokan vannak főleg fiatalabbak , kik azt gondolják, hogy ha Pyrker érsek csináltatta a szarvaskői utat,, tehát a mostani érseknek kellene arról gondoskodni. Erre legelsöbbea azt felelhetjük: „Nem úgy van már, mint régen, Nem az a nap süt az égen.“ Pyrker érsek 1848 előtt élt, azon időben, midőn volt földe s ú r, és a falusi lakosok jobbágyok voltak, kik neki ingyen, dolgoztak, robotoltak, csinálták az utat és fizették az adót ; a föídesúr csak a jövedelmet ismerte, ö fejedelem volt; azért nevezte I. Ferenc császár-király a magyar nemes embert co rrege ns-nek. Pyrker érsek tehát az adót nem ismerte, utat nem csináltatott — csak jókedvéből, jó akaratból és részint könyörületességböl, hogy a szegény jobbágyok, kik neki is tartoztak ingyen robotba fáját az erdőből behordani, e kötelességöket képesek legyenek teljesíteni. Ez volt az o érdeme. Mostani érsekünk egészen más helyzetben van; most mindenki úr a saját helyzetében.az érsek csak úgy fizeti az adót, és közmunkát, mint bárki fia, ő csak úgy fizeti a közterheket, mint én és más, neki senki sem robotol, nem dolgozik ingyen. A kormány mindenkin annyit vesz, amennyit lehet és szükséges; miután tehát a kormány beveszi a közköltségekre szükségelt pénzt, köteles a közmunkákat is teljesíteni, s igy bármely egyes embertől áldozatot várni jogtalan, követelni nem lehet. Ezért nagyon hibáznak azok, kik mostani érsekünktől áldozatokat várnak e téren; minek? azért, hogy — legkiméletesben szólva — másoknak annál több jusson; tőle leg- fölebb annyit lehet várni, hogy ha ily közmunkák saját gazdaságára hasznosak, aránylag ö is részt vehet abban. Mint a lapok hirdetik, eleget áldoz ő közcélokra, sőt bámulni lehet azt a mostani viszonyokban. De hagyjuk ezt; nem örömest sértem a szerénységet, hízelegni pedig nem tudok ; azért igen tévednek, kik előadásomban bármi célzást vélnek felfedezni ; sok mindenfélét összevissza tanultam a tudomány, művészet, müipar és gazdaság mezején, de a hízelgésben és a dohány elfüstölésében magamat kiképezni nem tudtam. így mint oly ember, ki a társaságokban kevés részt vesz és vehet — nem lévén pipás companista, tehát közelebbről nem ismeretes, pedig csak-4 T A R C A. Kép az életből. Egy párisi lakos, s azonkívül a leggazdagabb bankárok egyike, fényes lakomát adott. — Amint ez véget éré, észrevevék a vendégek, hogy,a bankár asztalkendőjét egy egészen közönséges nagyfejü gombostűvel tüzé fel, és csodálkozának. — A bankár, ki csodálkozásukat észrevette, mosolyogva mondá : ez a tű egy barátom szerencséjét.állapitá meg, azért nagyobb becsű előttem, a legpompásabb gyémántgombos aranytűnél. Emlitett barátom egykor 10 éves korában koldus volt, mezítláb, rongyokba öltözve kéregetett a falukban, ajtóról ajtóra járván. — Könnyelmű szülei nem küldték az iskolába, és nem szoktatták munkához, s igy semmittevő naplopó lett belőle. Egy szép reggel egy falu egyetlen sáros utcáján ballagott, ke- nyérhéjat rágicsálva, mely reggelijét képezte. — Hirtelen valami fénylőt pillantott meg lábánál a földön. Lehajlik , fölemeli a fénylő tárgyat —■ egy nagy gombostű volt, milyennel a parasztleányok nyakkendőjüket szokták ruhájukhoz tűzni. Egész közönyösen nézett a tűre, s ismét el akará dobni, amint egy szőlő-venyigével körüirá- csolt ház előtt haladt. A ház küszöbén egy leányka ült, s sirva huzo- gatá nyakkendőjét egy oldalról másikra, mintha keresne rajta valamit. — A koldús megálla, s bámult egy ideig a kis lányra, azután pedig kérdé: „Miért sírsz?“ „Mert tűmet elvesztettem nyakkendőmből1' mondá a kis leány zokogva, „s anyám megver.“ — „Itt egy másik,11 mondá jóakarólag a fiú, oda nyújtván a talált tűt. Ez hirtelen utána kapott, s örvendve mondá: „most már nem kapok verést.“ Ekkor észrevevé, hogy a fiú a kenyérhajat rágja, és mondá: „Egy alma van a zsebemben, akarod? igen jó, és már beleharaptam, de az nem tesz semmit.“ Minden felelet nélkül nagyot harapott rajta a koldús gyermek, s folytatá útját. — Néhány héttel később ismét meglátogatá a falut, a mint épen vásár volt. Ismét találkozott a kis leánynyal, ki benne jszíntén fölismerte jóltevöjét. Meg lehete már messziről arcán ismerni, hogy éhezik. A kis leány zsebébe nyúlt, ma azonban már nem volt alma benne, s mégis akart neki valamit adni. — Szerencsére néhány csomag varró és gombostűt kapott keresztanyjától vásárfiára, kinek egy kis boltja volt a vásáron. — A csomagok egyikét odaadá tehát a fiúnak, s mondá: „Add el a tűket,akkor majd vehetsz almát és kenyeret a kapott pénzből.11 — A fiúban okos gondolat támadt, visszament szülőhelyére, s eladá a tűket az ottani paraszt asz- szonyoknak. — A keresett pénzt azonban nem adta nyalánkságokra, hanem uj tűket vett, s házalló lett belőle ; nemsokára egy kis szekrény volt hátán, s benne mindenféle csattok, gyüszük, gombok, cérna s tü.u Esőben, szélben, télben nyárban utazgatott faluról falura, átutazta egész Franciaországot és — húsz éves korában Paris egyik külvárosában kis boltot nyitott. — Mindennel kereskedett, miből hasznot húzhatott, s haszonkémlö feje mindig a legjobbat találta el. — Harminc éves korában százezer frank volt birtokában, melynek felél értékpapírokba fekteté. Ügyes számítását süker koronázta a tőzsdén : két év múlva milliomos lett.11 Most a gombostű jutott eszébe, melyet mint koldús talált, s a kis fekete szemű lányka, kit ép ezen tű által ütlegektöl mentett meg. — Azon faluba utazott, hol azelőtt koldúlt ; szerette volna megtudni, mi lett a leányból, ki ama tű- csomagocskával benne a kereskedelmi szellemet félébreszté. — Derék s szép leány lett belőle, kissé idős, mert máris harminc nyarat élt át. — Még eddig nem akadt kérője, mert szegény volt, A párisi bankár fölkereső, s röviden ezeket mondá neki: „Nekem egy millió frank van birtokomban, akar nőm lenni?•* A leány majd sápadt, majd piros lett, végre e szavakat dadogta : „Uram, ön velem tréfálni akar.11 — Ez azonban komolyan, mondá : „Emlékszik még a koldús-gyermekre, ki a gombostűt hozta?11 „Oh igen11 — mondá a lány élénken —még látom magam előtt, amily mohón harapott az almába, melybe már én is beleharaptam.11 — Az idegen mosolyogva mondá: „Ama koldús én valék; az alma magvaiból szerencsém csírázott ki ; akarja azt velem megosztani, a nőm lenni?" — A felelet egy örömteljes „igen11 volt. Az esküvő a faluban történt meg. A bankár elhallgatott, s feleségére nézett, kinek arca vérpiros lett. „Igen uraim11 mondá azután, „a koldús nemcsak gazdag, hanem egyszersmind szerencsés is lett. Isten mértéken fölül jutalmazta meg egész igénytelen jótetteért, melyet könyörületességböl véghez vitt. És uraim, ama kolduló gyermek én vagyok, s kedves nőm a siró kis lány, ez pedig az akkor talált tű.
