Eger - hetilap, 1872
1872-06-06 / 23. szám
179 összelövése, a commune kikiáltása, s ezekhez hasonló gyönyörű, haza- és népboldogitó ábrándok ! Szegény Magyarország, mire jutottál ! valóban szánalmas helyzet, midőn holmi kapca, saru, strimpfli, füles dézsa — és tömérdek ezekhez hasonló idegen nevű, s nemzető jött-ment kóborok, kiknek nagyapja talán még krumpli csősz volt, honatyai és pártvezéri szerephez is jut. Rósz napokat élünk, Rósz csillagok járnak ; Isten ójja minden bajtól Jó magyar hazánkat ! Vidéki helyzetünk. in. Mily messze vagyunk a nagy hunkirály halála, s annak rejtélyes eltakarításától ! Tizennégy századot is meghaladó időköz választ el bennünket attól. Vájjon eljön-e s mikor amaz idő, melyben a föld mé- he annak az ősök által elrejtett hamvait kincseivel együtt kezökbe adja még valaha az unokáknak? Uj hazai ünnepély örömét derítené fel ez sokaknak keblében, mely a magyar embert akkoron pártkülönbség nélkül hihetőleg ismét nemzeti köntösbe öltöztetné, melyet az oly gyakran el is szokott változtatni. Horváth Mihály történészünk szerint Keveházán a nagy nemzeti necropolban takarittatott el. A jászberényiek azon hitben élnek, hogy közöttük a Zagyva partján aluszsza örök álmát; mások másutt vélik elrejtettnek, — mindenütt, hol a hagyomány szerint valaha lakó helye volt, még Erdélyben is, Udvarhelyen. A tiszavidéki nép pedig azt tartja, hogy valahol a Tisza fenekén nyugszik ; s midőn 1863-ban e folyam annyira leapadt, hogy több helyütt veszély nélkül lehetett átlábolni, vágygyaí emlegette, mily jó volna most Attila koporsójára találni ! Oh! adjátok ide az égi lajtorját, hadd menjünk rajta fel a szellemek honába . . . íme! mit látunk. Amott a messzeségben egy alak bontakozik; sebesen jő felénk, a fehér felhő szárnyain ülve. Ki hinné? Priscus alakja, ki több mint ezernégyszáz éve, hogy e hon vidékein járt, midőn követségben volt Attillánál. Könyvet tart kezében, mert bölcsész volt s történetiró. — Mit akarsz e magasságban? mond ő. Itt csak a szellemek laknak, ki bátorított téged arra, hogy emberi hangot adj, mely engem nevemről szólított? Itt vagyok: mit akarsz? — Uram! a nagy hunkirály hősi dicsőségének képe lebeg elötber lézengett (mint később megtudtam : tisztelet-jegyesek,) én az utcán fogtam még kettőt publikumnak, s a 8—9 tagból álló közönség előtt megkezdődött a nagyszerű hangverseny. Kilépett a hangversenyző. Frakkja ugyanaz volt, melyet uti-ru- hájának állított, azon különbséggel, hogy most ki volt porozva és vasalva, — de vadonat uj sárga nadrág, s uj lakcipö volt rajta. Amint az első darabot játszá, azon egypár tag, kiket az utcáról csaltam be, még játék közben megszökött, cifra kifejezések között, kegyetlen tekinteteket vetve hol reám, hol a hangversenyzöre. A derék közreműködők dicséretesen megfeleltek a várakozásnak. Sch. barátunk, a francia nyelvmester, énekelt egy dalt, francia nyelven és ténor hangon ; Burger polgártársunk 10 éves fiacskája pedig elfujta a pikulán azt a nótát, amit mesterétől, az úgynevezett „virsli-banda" flautistájától, a megelőző napon tanult. Ezzel a világra szóló hangversenynek — a mi örömünkre — vége lön. Keresem a művészt, hogy gratuláció helyett, vigasztaljam szegényt, — de sehol sem találom. Szép lassan indulok a lépcsőn lefelé. Hát amint a casinó kapujához érek, sajátságos látvány tárul elém az est félhomályában. Az én művészemet ott rángatja karjánál fogva két ember, egyik jobbra, másik balra. — De uraim . . kérem ... — seppegte szaggatott lerendezéssel a ráncigáit művész, — megfizetek... istenucscse becsületesen megfizetek ... de most nem tehetem ... mindössze 1 írt. 30 króm maradt, s még ma egy falatot sem ettem . . , ebből legalább vacsorálhatok . . Most látta a közönség, milyen művész vagyok .. . még egy hangversenyt fogok rendezni... tudom, hogy tele házam lesz, s akkor mindent kifizetek. — Mi baj ? kérdém közbevegyülve, — ereszszék el, kérem, ezt a jámbort. — Uram! — fordult feléma zaklatott művész — kegyed tudja, tem ; ennek égő szemlélete ragadott fel hozzád. Attila szolgái megszólaltak előttünk; szóltak a hősök szigetéről, nagy véres csatáról, melyet az ott vívott. Kérlek, kalauzolj bennünket; szólj: hallottál-e erről valamit? —■ Hallottam e ? .. .Akkor midőn asztalánál arany és ezüst edényekből ettünk, arany és ezüst kupáiból ittunk, midőn a költők és énekesek elzengék előttünk az ö harci dicsőségét, akkor, igen hallottam. . . . Ah, uram ! áhitattal halgatlak, mint ama kor öslelkét, ki leghívebben szólhat; kérlek, vezess bennünket útba. — Útba vezesselek benneteket, melyen ö nektek e hazát az Ígéret földévé tette ? — ügy, uram ! úgy. — Keressétek fel az ő nyomdokait s megtaláljátok az ö dicsőségének útjait is. És e szavak után kezdi magát felhő-leplébe burkolni, hogy eltávozzék. — Megállj, uram! szólj még egyet. Annyi századok után, hol és miként keressük az ö nyomdokait? — Ti talán járatlanok vagytok saját hazátokban is ? Európának melyik országa oly gazdag a régiségekben, mint Magyarország? Vizsgáljátok meg ezeket, mert ezek némán is az ősidőknek szószóló jelvényei maradnak mindenkor. Zörgessétek, kopogtassátok ezeket. Ezek nem kevésbbé megbeszélik nektek az őskor eseményeit, — mint hogy villanysodronyaitok, miket póznákra, vagy huzaljaitok, miket a tenger fenekére raktok, meghozzák a hirt a jelenkor messze vidékeiről. Az ős ereklyék, harci maradványok, miket hazátok földje még most is méhében rejt, miket onnan kiásva megtaláltok, vagy emlékek, mik annak felületén mai napig megvannak, önként reá mutatnak az ö nyomdokaira. — Még egy kérdést uram ! azt Írod könyvedben : Attilának legkedvesebb volt ama hely, hol te nála követségben voltál ; mondd meg, merre volt ... ? Ez alatt elragadó égi hullám-hangok csapódtak füleinkbe, meg zendült a legnagyobb magyar költő éneke : Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt ; Ez, melyhez minden szent nevet Egy ezredév csatolt. A szerafhangok önkiviiletbe ragadtak minket is, megakadt a kérdés ajkainkon, s mi is zengtük azokat önkéntelenül; s még meg sem szűntek azok, már más alak felhőszárnyakba burkoltan jött felénk, — kezében lángpallossal. — Mi ez ? kérdők önmagunkban. Talán bizony az égiek haraghogy én becsületes ember vagyok .. . hogy megfizetek. Még egy con- certet rendezek, s fényes jövedelmem lesz. Most csak 1 fr. 30 króm maradt s azon vacsorálnom kell, mert iszonyú éhes vagyok, — teve hozzá siránkozva. — Ez uraknak adós vagyok, egyiknek a sárga nadrág, másiknak a cipő árában. Kontót kelle csinálnom, mert nem volt miben föllépnem. — Én részemről —mondá az egyik iparos, a mi derék politikus szabónk —■ oda ajándékozom neki a nadrágot. Több is veszett Budánál. — De én szegény ember vagyok, uram— vága közbe a másik, C. a cipész, — nekem nincs módomban karnáslikat schenkolni. — No, iparkodjék e becsületes susztert mielőbb kielégíteni, — szólék a művészhez, — most pedig jöjjön velem az étterembe vacsoráink Ma legyen az én vendégem. E megszólítás után ki volt boldogabb mint a mi virtuózunk ? ! Egyszerre megszabadult kérlelhetlen üldözőitől,s egyúttal ingyen-vacsorához is jutott. Az étvágyán — isten panaszkép ne vegye — meglátszott, hogy azon nap még nem evett. Szomorú kimenetű hangversenye után még három napig járt a nyakamra. Biztattam: maradjon városunkban zongoramesternek, hol ilyenekre igen nagy szükség van, s ha — mint utóbb tapasztaltam — némi tehetségei mellett egy kis szorgalmat is tanúsít, becsületesen megélhet. De ö még folyvást kassai s debreceni fényes hangversenyeiről álmodozott. Midőn egy ízben azt kérdém tőle : miért nem járult egész bizalommal hozzám, mindjárt első megjelenésével? — könnyedén ezt felelte : Hisz csak nem csinálhattam reclame-ot azzal, hogy szegény ördög vagyok, kinek egy batka sincs zsebében/' Negyed nap már nem láttam. (Folyt, köv.) *
