Eger - hetilap, 1871

1871-10-05 / 40. szám

315

mert tapasztalásból mondhatom, hogy a félelem főleg az, mi e bajt terjeszti, ha a képzelődés annak borzasztóságával foglalkozik. A képzelődés megzavarja az elmét, ez okoz főfájást, szédülést, levertséget, kivált ha az em bér egy beteget lát vagy csak tud is létezni közelében, vagy látja e^y cholerásnak temetését, vagy hírül hozzák, hogy itt a szomszédban, amott az utczában ez vagy amaz cholerába esett. Minden ily hír egy-egy csapás az emberre, rázkódást szül, reszketést támaszt, és a gyenge ember csak azt veszi észre, hogy cholerában van maga is. Ebben hiszem én a bajnak ragályosságát, van azonban menekülés tőle: erős lélekkel és akarattal kell ellenállni a képzelődésnek, lehetőleg könnyelműen fogadni az ijesztő híreket, kerülni minden levertséget. Mindezt tapasztalásból mondom, engemet is csak ez mentett meg a veszélytől.

Épen 40 éve 1831-ben, midőn tudtomra először ismertük meg e borzasztó járványt hazánkban. Talán jó lesz, ha vissza tekintünk az akkor történtekre. Előttem fekszenek azon nyomtatványok, melyeket Heves megye akkori orvosi értekezletei közétettek, melyekben következőleg nyilvánítják véleményeiket :

„Mindenek előtt — mondák — szükséges ismerni a bajt nem csak az orvosnak, hanem mindenkinek, hogy azon esetben, ha a betegségtől meglepetnek, tudhassa, vájjon cholera vagy más bajban van-e? Mert az orvosok tapasztalása szerint csak akkor lehet biztosan orvosolni a bajt, ha az ellenszerek mindjárt kezdetben használtatnak. A födolog tehát megismerni a bajt, és a tisztelt orvos urak nem is mulasztották el folytatólagosan közölni azon előjeleket, melyek a bajnak előhirnökei. Ezeket kellene tehát megismertetni a t. olvasóval ; azonban ez urak oly borzasztóan irák le ezeket, hogy egy t. barátom, kivel közlém, már elolvasásakor mindazon előjeleket magában érzette, s valósággal beteg lett annyira, hogy másnap már az én gyógytáramra, illetőleg pinezémre szorult, a jó síkhegyire, mely tapasztalás szerint a bajnak legjobb ellenszere. Miután tehát ily gyenge idegzetű emberek sokan vannak, nehogy a bajt mellőzni akarva, a közlés által épen azt idézzem fel,— mert azt hiszem, hogy 40 év előtt is több embert vittek e közlemények á cholerába, mint különben tán beleestek volna, — nem közlöm tehát azért sem, mert hitem szerint

A gúnynév.

Tragikomikus elbeszélés.

(Vége.;

7.

A legegyszerűbb módok és eszközök azok, mikre legutóljára szoktunk gondolni. Például :

Jön egy hitelezőnk, ki azzal gyötör, hogy tartozásunkat fizessük meg. Mi agyonkinozzuk eszünket valamely ürügy kigondolásában, hogyan halaszthassuk el a fizetést ; végre a hitelezőt — kidobjuk az ajtón ; pedig egyszerűbb és gyorsabb eljárás lett volna, ha ezt mindjárt kezdetben megteszszük.

Fáj valamelyik fogunk ; használunk rá mindenféle ópiumot, fogolajokat, labdacsokat, plombiroztatjuk a fogat ; végre miután mindez nem használt — kihuzatjuk stb. stb.

így járt Lujza is. Ahelyett, hogy Gábort egyenesen megkérdezte volna, micsoda összeköttetésben áll a ezuspajz névvel, éjjelnappal agyon sopánkodta magát anélkül, hogy a dolog nyitjára jött volna.

Mialatt azonban Lujza agyon gyötörte magát, a többször említett gúnynév az egész városban elterjedt. Szelid Gábor egész népszerűségre vergődött ez álnév alatt: ezuspajz; ö azonban erről mit sem tudott, mert igy csak távollétében nevezték, s a gúnyolódás még nem vetette le álarczát.

Egy napon, midőn Gábor Lujzával egyedül maradt, ez utóbbi igy szólítá meg szomorú arczczal : „Gábor ! ön engem megcsalt.

Gábor csudálkozó nyugtalansággal tekintett a hölgyre. Mit akar kegyed ezzel mondani? kérdé.

Lujza egy darabig hallgatott, azután egy tekintettel, mely az ifjú belsejéig hatott, folytatá: „Önnek a Szelid néven kivül még egy más neve is van.

Az ifjú iró zavarba jött. „Szelid Gáboron kivül még más nevem is van? ismétlé, — más nevem, ama becsületes néven kivül, melyet jó atyámtól örököltem ? s szemeiben nemes, jogosult büszkeség sugárzott, mely kétségtelenné tette, hogy a kiejtett név igaz neve az ifjú költőnek.

— Gábor — mondá a hölgy elfogult, reszketeg hangon — Gábor, legyen ön őszinte hozzám, s mondja meg tartózkodás nélkül, mért híjják önt ezuspajznak?

e baj föokozóját a félelmet már felebb említettem; pedig mind azon előjelek melyek részletezve vannak, a félelemben találják fel ere- detöket. A beteg fél acholerától — a fekete haláltól. Vájjon az ily félelemben nem esik-e az ember aggodalomba, nem kap e főfájást, ezután szédülést, nem lesz e nyughatatlan ? sat. így minden többi baj, levertség, étvágyhiány ezekre vihetők vissza. Minthogy minden érzelem a főben — az agy velőben öszpontosul, innen tehát az az egész testre gyomorra kihat ; és miként az öröm,vigság az egész testet könnyűvé teszi, jó étvágyat gerjeszt, úgy a szomorúság, bánat félelem levertséget étvágyhiányt idéz elő a gyomorban ; s ha történetesen ily állapotban egy kis meghűlés járul hozzá s főleg az altest, köldök fedetlen talál- tatik, az egész testből mind azon nedvek és anyagok, melyek a vért meleggé, ritkává s ruganyossá teszik, vissza tolulnak a gyomorba, annak rendes működését megakasztják, és miután e nedvek, a gyomor retortáján már egyszer átestek, azok destillálódni nem képesek ; ekkor megakad a vizedet, és mig a gyomorban található meg nem emésztett darabos ételmaradványokat hányás által adja ki, másfelől székelés által törekszik az ottan összetolult megemészthetíen nedvet eltávolítani, mely ürülék rendesen savó szinü. És ha e nedveket valamely újólag bevett szer vissza nem tartja, az éltető nedvek mind elfolynak, a vér a testben kihűl, megalszik és a test kék — majdnem fekete lesz. Innen nevezik a cholerát fekete halálnak.

A cholerának ezen leírása már magában borzasztó, s a ki megborzad tőle s képzelődik felette, már egyik lábával a cholerához lépett. Nem csoda tehát, ha akkor e betegség oly rémitően pusztított, és ha még hozzá veszszük azon intézkedéseket, melyeket a tapasztalatlanság és a bajnak nem ismerése előidéztek : a bajtóli óvakodás egész a nevetségességig szerepelt. — A ragályosság hívése okozá az intézkedést, hogy minden községben a közlekedés elzáratott, illetőleg felügyelet alá rendeltetett ; azon község, hol cholera-eset fordult elő, mint egézségtelen, elzáratott, hogy abból a betegség tovább ne terjedjen ; az egészséges község elzáratott azért, hogy oda a betegség be ne csempésztessék. így Eger városa körül volt véve őr-állomásokkal, honnan az örök azután szét rendeltettek. Én két helyen is voltam örállomási biztos ; teendőnk volt, megakadályozni, hogy váAzt tartja egy franczia közmondás: a komolytól a nevetséges csak egy lépés. Gábor a tréfát komolyan vette. Ahelyett, hogy elnevette volna magát, indulatba jött, tüzeskedni kezdett, lármázott, dek- lamált, utóbb sírt, — szóval teljesen nevetségessé tette magát.

Lujza nem szerette többé.

8.

A történtek után két nappal Gábort egyik barátja ezuspajz néven szólította meg, midőn a színházból kiléptek. Gábor a tréfás gú- nyolót arczul ütötte. Ennek kihívás lön a vége. Másnap megverekedtek, s Gábor megsebesült.

E naptól kezdve a ezuspajz giinynév kiirthatlanná lön.

És egy idő múlva, midőn Gábor Vitéz ezredesnél látogatást akart tenni, a kapus ily jelentéssel állt elő: Az ezredes leányával együtt a múlt éjjel végleg elköltözött Francziaországba.

9.

Egy szobában, melybe a földig lebocsájtott függönyök csak gyér világot engedtek bejutni, egy fiatal ember feküdt ágyában, halvány arczczal, beesett, fénytelen szemekkel. Az éji asztalkán gyógyszer-üvegek álltak.

E haldokló ifjú — Szelid Gábor volt.

Az olvasó valószínűleg kétségbe vonja ez elbeszélés hitelét, de bizvást elmondhatjuk, hogy : az emberi szenvedéseket s azoknak okait megfejtenünk csaknem lehetetlen, s az emberi szem nagyitó üvegével csak a behegedt sebeket látjuk.

A szoba ajtaja felnyílt, s azon — Vidor Lajos lépett be. Rém- letes volt a látvány, a mint a haldokló fölemelkedett, haragtól reszkető kezeit ökölbe szorítva, az élet utolsó, futó pírjával arczán. Végerejét feszité meg, hogy Lajost megragadja, de hasztalan! Visszahullt vánkosára, s némi szünet után aszott kezét nyujtá barátjának. „Megbocsátok neked, barátom ! — suttogá alig hallhatólag — s örökre elszenderült.

Lajos könnyekre fakadt, megszoritá az elhidegült kezet, ha még egyszer az élet melegét önthetné belé ; de hiába ! szomorúan tekintett utóljára a halott arczára, fátyolt vont reá, s e szavakkal vön végbucsút ifjúkori barátjától :

„Szegény ezuspajz !“ (Castelli után.) E.

*