Eger - hetilap, 1870
1870-02-10 / 6. szám
42 bizottság működése, melynek eredménye remélhetőleg rövid idő múlva képviselöházunk asztalára fog letétetni, hogy azáltal megvi- tattatván, megállapittassék azon közigazgatási rendszer, mely újabb alkotmányi és kormányzati elveinkkel öszhangban leend, és véget vetend a megyei gazdálkodásnak, mely Comitatswirtschaft mükife- jezés alatt nemzetünk politikai és közgazdasági hitelét a külföld előtt teljesen aláásta. Nem hallgathatjuk el e helyen belügyérlink azon érdemét sem, hogy a régi és uj rendszer elveinek összezavarásából keletkezett hevesi kérdést legalább külsőleg megoldá, mert valóságos orvoslást csakis az országgyűlés adand, megdöntve a megyerendezés alkalmával azon tévelveket, melyek kormányrendszerünket alapjaiban forgatnák föl. Nem lehet másként nevezni az oly elveket, melyek a megyei és állami hatalom coordinált állását veszik alapul — mely tanelvnek még48. előtt sincs értelme, mivel még akkor sem volt az állami és megyei hatalom coordinálva, hanem egyesiive volt a megyék kezé- beu, és most a csupán törvényvégrehajtó megye számára bírálati jogot igényel a szentesített törvények fölött, mely hátáskörrd pedig még a törvényhozó megye 48. előtt sem birt soha. Nem képtelenség-e ily jog egy oly közeg kezében, melynek legfőbb tiszte, a törvények számára a föltétien végrehajtás által tiszteletet szerezni, miért „az alkotmányosság védbástyája“ név viselésére tőn érdemet? Valamit szivem mélyéből rosznak, veszélyesnek, hazám üdve és elö- baladására nézve károsnak tartani, és azt mégis föltétlenül teljesíteni, ez ellentétre — mely ha kinyilatkoztatott, becstelenné teszi azt, ki ez elv szerint jár el, — fekteti Németh Albert ur ajánlatára He- vesmegye bizottsági többsége a magyar kormányzatot. Boldogtalan magyar nép ! mily iszonyatosan tévédéi, midőn fiaid ezreinek vérét áldozád föl azon, 48-iki törvényeidben megtestesített elvért, hogy egy nemzeti akarat legyen a törvényhozásban és egy, ez akaratot, de csakis ez akaratot föltétlenül, buzgalommal érvé- nyitö végrehajtó hatalom, a kormány, megye és község képében; neked nem igy kellett volna cselekedned, hanem úgy, mint most Hevesmegye óhajtja, 52 akarat ép föntartása mellett kellett volna egységes törvényvégrehajtást meghonositnod, ez a non plus ultrája az alkotmány politikai bölcseségének. Köszönjük, eleget élveztük ez elv áldásait 48. előtt. Ezen elv mellett méltó helyet foglal el azon másik, hogy megyéinknek oly jogai vannak, melyekre nézve törvényhozásunk mást nem tehet a bárányszelidséggel való utólagos biztosításnál, valamint az is, hogy a megye a területén létező választókertiletek öszfog- lalatja, s mint ilyennek szabad azon jogokat gyakorolnia, melyekre a választókerületek közönsége föl van jogosítva: mintha nem minden iskolás gyermek tudná azt, hogy a megyei végrehajtó közeg illetékességi területi járásokra van fölosztva, holott a választókerületek az ország törvényhozási beosztását képezik. Ily elvek fölállításához csakugyan hatalmas képzelőtehetség szükséges, és hogy ezekre nézve belügyériink a megyével tisztába nem jöhet, az teljesen fölfogható. Tévedéseket még egyének sem szívesen vallanak be, mennyivel kevésbbé testületek. Hála istennek, hogy ez elvek törvényhozásunk által a bírósági törvényjavaslat tárgyalása alkalmával már elvben megdöntötték akkor, midőn Deák Ferencz a nemzetgyűlés nagy többségének közhelyeslése közt e szavakat uiondá: „Én az önkormányzatot nagyfontosságunak tartom, főn kívánom azt tartani a megyéknél, sőt óhajtóm kiterjeszteni törvényszabta korlátok közt a községekre is, a mennyiben ez a parlamentáris rendszerrel összeegyeztethető. De nézetem szerint a megyék nem coordinált testületek az államhatalom irányában, (Élénk helyeslés),-4 T Á fi Az elveszett gyermek. (Vége.) E pillanatban Constantia, ki egy mellékajtón nővéréhez bejött, kétségbeesve kiáltá: „Segítség! Lucy haldoklik.“ A berohanó szülők behunyt szemekkel, lialálsápadtan, hideg verítékkel homlokán találták a beteget. Constantia távozott, hogy orvosért küldjön. Editha letérdelt leánya ágya előtt, s összekulcsolt kezekkel sohajta föl : „Ne szállj ítélet re velem, Istenem; mindent beismerek. Mcg- érdemleném, de ne érjen boszuló karod! „Alfréd! az első látás óta szerettelek, és keserű kínok gyötörték lelkemet, midőn másnak nyujtád jobbodat. Midőn te akis leányt általadtad nekem, fölfogadtam, hogy hűn fogom ápolni, és ezt tevém is. Az orvosok mondották, hogy nőd Olaszországban rövid idővel tovább élhet ugyan, mint Angolországban, de csak is rövid idővel. A gyermek is napról napra roszabbúl lelt, és én láttam, hogy ♦7 nem lehet megmenteni. A véletlen ép ekkor egy egészséges gyermeket vezetett karjaimba. Én ndiány napra biztos embereknél hiteire méltó ürügy alatt elrejtém, és midőn Constantia nőd halála után a gyermeket magadhoz kívántad, elutaztam leányoddal, és az egészséges gyermekkel Londonból egymagám. Útközben meghalt a te kis Constantád, s én egy kies helyen, hol a kis lélek kimúlt, eltemettem, aztán tovább utaztam az egészséges gyermekkel. Bolognában cselé deket fogadtam, és igy jöttem hozzád Rómába. Midőn leányod hat hónapos volt, láttad őt utoljára, nem gondoltam tehát, hogy kétkedjél, és saját gyermekedként ne fogadd az idegent. S miért tevém ezt ? Mivel úgy voltam meggyőződve, hogy a jó atya szereti anyátlan gyermekei ápolóját, s nem csalódtam, te nekem nyujtád kezedet. Én szerettelek téged; hogy nekem és gyermekeimnek sikerült-e téged boldoggá tenni? ezt te mondhatnád meg. Nem tudom, ha megbocsátasz-e nekem ? Ha Lucy meghal, senki sem fog elitélni, ha valósítom régi szándékomat. . .“ „És kié Constantia, e szeretetreméltó leány, kit annyi idő óta leányomnak tartók, kik szülei ?“ — kérdé Alfréd. „Nem tudom; de kis ruhái, melyeket hordott, még most is megvannak, később mindent elmondok, most csak azt mondd, ha megbocsátasz-e nekem ?“ Az orvos belépett, Editha fölemelkedett térdeiről. Lucy nyugodtan feküdt, az életszin visszatért arczára, a görcsös vonaglás € Z A. megszűnt, az orvos még egy szert rendelt, és meghagyta, hogy mindent el kell követni megnyugtatására. * * * Másnap Eduárd szolgája jelenté Alfréd érkezését. Kezében egy kis podgyász volt, és kérdé, ha vájjon emlékezik-e ezen gyermekruhákra ? s szétbontá a kis csomagot. „Emlékezhetem, viszonzá a kérdezett — de a férfiak kevésbbé jártasak és a gyakoroltak ebben, mint a nők. Nekem csak azt mondja meg, ha él-e a gyermek, ki ezt viselte ?“ „Él és müveit, szerencsés !“ És vájjon Mari fölismerte e ezen ruhákat ? Oh igen ! Midőn Eduárd a történendökre nejét kellőleg előkészítette, megmutatá neki a kis kék köpenyt, a finom ingecskét H. Cl. (Hed vig Clarendon) jegygyei, és kijelenté, hogy leánya él, és nemsokára látni fogja, térdre esett örömében, s könyes szemekkel adott hálát a jó égnek. Egy órával később boldog szüleinek karjai között volt az elveszett, a sokat keresett és siratott Hedvig, ki nem más volt, mint az olvasó által már ismert Constantia. De nehogy igazságtalanok legyünk Editha iránt, ki kell mondanunk, hogy ö a gyermekről szóló hirdetéseket nem olvasta, saját dolgaival lévén elfoglalva, s később Olaszországba utazott. Rómában tudta meg, ki lehet a gyermek, ekkor már erkölcsi lehetetlenség volt annak visszaadása. Vájjon Editha — mi föltehető — saját magát ölte-e meg, vagy a hatalmas kedélyháborgás volt-e gyilkosa ? — nem lehet tudni. Tény, hogy leányának fölgyógyulása és Algernonnal történt egybekelése után reggel halva találták. Még a halálban is szép volt, s jellemének fővonásai : az erély és zárkózottság, élénken tükröződtek vissza vonásain. Clarendonék a báró iránti kíméletből leányukat a világ előtt, mint Stanley leányát tartották, de e nevet nem sokáig viselte, mert csakhamar Durhám James boldog neje lön. A vagyonról, mely őt, mint Constantiát illette, nevelöatyja, Algernon herczeg jelenetében Lucy javára lemondott, kinek egybekelését a fiatal Algernonnal igy misem akadályozta. Clarendonék a Durhám családdal egygyé olvadtak. Bajoror szág legszebb táján egy jószágot vettek, s ha boldog lehet halandó — ők boldogok. ’ A család mint ereklyét őrzi a kis kék köpenyt, s Hedvignek ezóta kétszeres okból kedvencz színe a — kék.
