Eger - hetilap, 1869
1869-02-25 / 8. szám
- 58 — hogy a dicsőén megkezdett török háborút tovább folytathassa, követséget küld Fridrik német királyhoz, vele békességet, s ha akar, a török ellen szövetséget is kötendő. E követségben a magyar királyt kép- viselé a váczi püspök, a lengyel királyt a krakói esperes, és ezekhez még Julián bibornok is, mint a pápa követe csatlakozott. Láthatjuk ebből, hogy a közös király azonegy politikáját mindkét állam részéröl két egyén közösen képviselé; hogy pedig a múlt évben mind a jobb, mind a baloldal a jelen kifejlett nemzetközjogi nézeteket tekintetbe véve, beleegyezett abba, hogy a küludvaroknál mindkét állam érdekei egy személy által képviseltessenek, az csak azon következetes okoskodásban leli megfejtését, melynélfogva egy közös fejedelemnek csak egy nézete lehet, melyet két egyén által kifejezésre juttatni fölösleges terhelése az adózóknak, de másrészt el sem ismerne egy udvar sem egy fejedelem részéröl két követet, sőt még ha el is ismerné, folytonos versengésben volna a két követ, kik közül arra hallgatnának a küludvarok jobban, a melyik az ö érdekük felé inkább hajlik, s a másikat mellőznék ; . . igen czélszerü volt tehát e részben is a közösügyi küldöttségek fölállítása, melyek által mindkét állam, külön érdekeit érvényre juttatva, azok egyesítését a külügyminiszter hajtja végre, s ezen egységes politika képviselője azután a küludvaroknál a követ. A külügyek tekintetében tehát az 1867. 12. t. ez. valóságos alkotmányos vivmány, mely teljesen kiállja a versenyt a nemzet katonavagy adómegszavazási jogával, mert mig ezek által csak a végeldöntés fekszik a nemzet kezében, addig a közösügyi küldöttség által a külképviseltetés egész folyamatára nyert befolyást, mely, úgy hiszem, örökre megmentett bennünket az egyoldalú, vagyis nem a nemzet, de csupán az uralkodó család sokszor csak uralomvágyó külpolitikájától, mely nekünk már oly sok vér- és pénzáldozatunkba került. E befolyás tehát oly vivmány, melylyel a nemzet, mióta állama fejét királynak nevezik, soha sem birt, még az annyira alkotmányos szellemű Mátyás alatt sem; s ha a nemzetnek katonaajánlási joga 4 T A H Maligieri Bianca. (Történeti beszély.) (Folytatás.,) „Luigi!“ monda Bianca, hozzá simulva, „nem gondolsz-e arra mily fájdalmas volna nekem, téged elveszteni?“ Gyöngén megcsóválta fejét: „Sírnál kissé,“ igy szólt, „s aztán elfelejtenél. Férjed kebléhez simulnál, s az megvigasztalna.“ „Istenem! Istenem!“ zokogta Bianca, sápadt arczát kezeibe rejtve. „Igen, testvér,“ mondá Luigi, nyugalmat színlelve. „Már nem soká leszesz képes zaklató udvarlóidnak ellentállni. Velencze csillaga utoljára is megáll egy nemes ifjú fölött, hogy rája szerelme sugarát lövelje. Váltsunk most erről egy pár komoly szót. Megvallom, gyakran gyötör engem azon gondolat, bogy te még hajadon vagy. Te oly szép, oly okos, oly gazdag vagy, hogy kezed bírása bárkire nézve sem mindennapi szerencse. Innen van, hogy a legfényesebb családok ifjai, kiknek nevök az arany könyvbe van Írva, epednek az után. Válaszsz közölök, tedd meg ezt én miattam! “ „Temiattad ?“ kérdezé ámulva. „Mit használna az neked ?“ „Megmondom,“ viszonzá ünnepélyes hangon. „Emlékszel a perezre, midőn kevés hóval ezelőtt haldokló anyád ágyánál valánk? Te zokogva térdeltél a mellett, s én oldaladnál búba merülve állék. Egyszer csak fölemelkedik a boldogult fekhelyéről, s egész erejéből kiáltva, magához parancsol. Emlékszel még rá ?" „Emlékszem !“ sohajtá Bianca, mialatt könyei ragyogva peregtek alá arczán. „Egy perezre párnái közé rejtém arezomat, aztán rátekintve, láttam elhalványult szemeit égfelé emelkedni, ajkait imában mozogni, — megragadta kezeimet, és suttogva mondá“ — „Oh“ — szakitá félbe Bianca, „tovább nem mondhatom!“ Luigi karjaival gyöngéden körülfonván, kebléhez szoritá. „Elmondom én, mit szólt,“ folytatá: „Bianca én meghalok, de mégis nyugodt vagyok, mert tudom, hogy egy barátot, egy testvért hagyok neked hátra, ki mindig híven s védöleg fog oldalad mellett állni.“ Aztán megfogá kezemet, s tiedbe illeszté, s ismét égre nézett azon angyali mosoly s égi nyugodtsággal, mely egész életén sajátja volt . .. s aztán . . . mosolygva meghalt!“ „Anyám! jó anyám !“ zokogta Bianca, „miért hagytad el gyermeked? miért hagytad hátra ily árván, ily magánosán?!" „Ne sírj Bianca!“ mondá Luigi vigasztalólag. „Emlékezzél anyád szavaira. Te nem vagy árva, igy szólt ö, mert barátod, testgyakorlása a rendszeres honvédelmi szervezet fölállitásá által, — mint sokan elhitetni szeretnék,. képzeletivé válnék is, az ezáltal régebben gyakorlott nyersebb befolyást, midőn a nemzet kezében volt, fejedelme hosszas kültevékenységét egy „nem“ szavával megsemmit- hetni, e vivmány következtében polgárosultabb s sokkal tágabb körű befolyás váltotta fői, mely által lehetséges a külpolitikának nemzeti irányát béke idejében is folyton föntartani, s a szerint irányozni'. Suary Ferencz: A fővárosi társasélet s irodalom köréből. Pest, febr. 21. (Cs. Gy.) A pesti élet, bár élénkségéből a farsang lefolyta óta sokat vesztett, a beállott kellemes tavaszi időjárás által uj, kellem- dús változatosságot és eleven szint tüntet föl. — Mindenfelé uj és nj ismerősökkel találkozunk, kik élve az idő istenajándékával, a szabadban vagy az utczák házsorai közt szívják be az enyhe léget. A pesti „baute volée“ délben látható a főváros leglátogatottabb utczá- ján, a váczi utczán, a közélet celebritásait, a színház matadorjait, a journalistika pennahöseit, a művészetek adeptusait s a női szépségek választékát ilyenkor tarka egyvelegben láthatni. A mamák ide vezetik leányaikat, s a „monokli,“ mely a férfiak körében nagy szerepet játszik, vizsgálatot üz a női arezokon. Ilyen a pesti élet! az uracsok és arszlánok ily terrorismust űznek, s a vén pesti polgár, ki kedélyes egyszerűségéről egykor oly hires volt, ma alig tudja magát beletalálni az „uj aerába, midőn a nyugatról importált czikkek az életnek ilyen nagyvárosi szagot nyújtanak. Cylinder, fr a k k, stb., melyek ezelőtt egy évvel csak az idegeneken törettek meg, ma már oly divatba jutnak, hogy maholnap nem a cylinder jelenléte, hanem annak hiánya okozaud föltünést. Mit szólna jó B e r z s e n y i, ha most sírjából fölébredve, egy sétautat tenne a főváros utczáiban, vájjon ily szókra fakadna-e újra? C Z A. véred oldalad mellett áll, s o nem fog elhagyni addig, mig helyette férjet nem választál. Add ide kezedet, Bianca. ígérd meg nekem, hogy nem zárod el kebled a forróbb érzelmek elöl, s a szerelem hangjának megnyitod füleidet, ha az szivedhez jut.“ „Te azt mondod, hogy miattad tegyem meg azt ?“ kérdé fájdalmasan. „Igen, miattam is," igy folytatá. „Sorsod aggaszt engem, mint saját magamé, mert én valóban mint testvér szeretlek téged. Te azon leánya vagy, ki engem egész éltemen át jótékonyságával halmozott, ki a szegény árva gyermeket fölfogadta, fölnevelte, mint tulajdon fiát, ki megengedte, nekem szegénynek, kit saját anyja eltaszitott magától, hogy öt anyámnak nevezzem. —Oh Bianea , ha ismernéd a fájdalmat, melyet okoz : tudni, hogy e földön vannak emberek, kiket hozzánk a vér csatol, de őket nem ismerni, róluk semmit nem tudni, még nevöket sem ! ... Oh égető kin !“ „Nyugodjál meg, Luigim,“ mondá Bianea, lágyan kebléhez simulva. „Légy erős, légy férfi!“ „Az vagyok!“ mondá hevesen. „De vannak dolgok, melyek a legerősebb férfit is földig sújtják. Lásd, mikor én szobámban magánosán vagyok, gyakran úgy tetszik, mintha egy titkos hang folytonosan ezt suttogná fülembe: „Hogyan hitták atyádat? anyádat? hol vannak, hol élnek ök ?“ Ekkor fölugrom helyemről, keblem vad fájdalmában hangosan kiáltom: „Hol vannak,hol élnek ök!?“ s addig gyötröm magam, addig gondolkozom, miglen úgy tetszik, hogy szobám falai rám akarnak omlani. Ilyenkor szűk lesz előttem szobám, oly érzés dúlja keblemet, mintha megörültem volna, sietek a Márk- térre, s kétségbeesett kifejezéssel vegyülök a föl s alá tolongó tömegbe, aggódva s reménykedve vizsgálok minden férfiarezot, s min- deniknél gondolom: „Nem ez-e a te atyád?“ búsan tekintek minden elhaladó nőre, s ismét azt kérdezem magamtól: „Nem ez-e a te anyád ?“ Ha fényesen öltözött úrnővel találkozom, kit aranyos ruhájú inas követ, azt kérdezem magamtól: „Nem ez-e az én anyám? nem én vagyok-e nevének örököse? s ez által nincs-e jogom czime- rét magaménak mondani?“ S a mint ezt gondolom, édes remény dagasztja keblemet, közelébe tolakodom, hátha fölismeri arezomon atyám vonásait. Igen, a szeretet csudát tehet, s az anya természet ösztönéből fölismerheti saját gyermekét!“ (Folyt köv.)
