Eger - hetilap, 1869

1869-02-11 / 6. szám

43

Mindenekelőtt a pártállásra nézve akarván tisztába jőni, melyet a választókerület elfoglal, s mely a jövő követválasztásnál irányadó, az értekezlet tagjai úgy maguk, mint megbízóik nevében is harsány fölkiáltások s lelkes éljenzések közt egyhangúlag kijelenték, hogy ők a jobboldalnak elveit vallják, s hogy tehát azokhoz csatlakoznak, kik ezen elveknek igaz barátai.

Áttérve ezután a képviselőjelöltség kérdésére, az értekezlet elnökének azon fölhívására: kit akarnak az egybehívandó országgyűlésre képviselőjökül megválasztani ? egyhangúlag Neszvadba Sándort kiálták ki; de ö ezen ismételten nyilatkozó szép bizalmat megköszönvén, miután annak el nem fogadtatását okaival támoga- tá, részéről s többek nevében is, egyik jeles megyei szónokunkat, Vavrik Bélát melegen ajánlá, ki azonban járásunkban kévésbbé lévén ismeretes, nehogy e mostani szép egyetértés megzavartassék, azt hiszi, hogy a választók közhelyeslésével fog találkozni, hogyha a környéken, de egész megyénkben önzetlen hazafisága s szeplőtelen jelleméről ismert Szathmáry Király Lászlót ajánlja követjelöltül elfogadni. — Egész kerületünk ismeri ezen derék férfiút, úgymond a szóló, nem kell őt bemutatni a választók egyikének sem, ám nyilatkozzanak tehát indítványa fölött. Az értekezlet tagjai harsány éljenzésekkel fogadák elnökük ajánlatát, s a tulnyomólag nagy többség a közszeretet s tiszteletben álló Szathmáry Király Lászlót, mint a ki az övéikkel egyező deákpárti elveket vallja, képviselőjelöltjének azonnal ki is kiáltá.

De hogy már itt se korlátoztassék a szabadszólási s nyilat- kozhatási jog, a községek megbízottjai egyen kint kérdezgettek meg, s szólittattak föl nézetüknek nyíltan s őszintén való kimondására, minek azon előrelátható eredménye lön, hogy a jelenlevő 15 község megbízottjai közül 13 egyhangúlag Szathmáry Király Lászlót ohajtá, s csak két község, Kaál és Aldebrö megbízottjai nyilatkoztak megyénk volt első alispánja, Puky Miklós mellett.

Nem volt tehát egyéb hátra, mint szeretve tisztelt képviselőjelöltünk szavával biztosítani magunkat, s küldöttségileg fölkérni

„Semmiről,“ válaszolá keserű mosolylyal. „Velencze elbájolt! Nézd, mily zajtalanul csusszannak el előttünk a gondolák, oly halkan, oly észrevétlenül, mint a sóhajok, melyek alig támadtak, már végok van. Nézd ama fekete csónakot, mint halad el előttünk, a zöld víztükrön fehér nyomot hagyva maga után, — ime egy perez múlik, s vége mindennek, a habok elsimultak a fehér vonalon. Ilyen az élet, ilyen a szerelem s a boldogság! Múlandó minden! Semmi sem tartós, csak a lét örökös fájdalma!“

„Te ismét szomorú vagy!“ sohajtá Róza. „Mondd meg csak, miért ?“

„Miért ?“ igy, szólt vontatva. „Én nem tudom. Talán a feljövő nap sugarai busitottak el. A sok szép virág jutott eszembe, melyeket azok kifejtenek, de csak azért, hogy rövid virulás után elhervadjanak, meghaljanak.“

„Nem, Bianca, »virágok nem halnak meg a nappal, ők azután is élnek, midőn már ez hűvös habsirjába szállott. Légy vidám, kedvesem, neked oly sok okod van erre.*

„Épen annyi okom van a szomorúságra is.B „Miért? Mi bajod?“

„Istenem !“ mondá sóhajtva, „ismerem én vigasztalástokat. Naponkint elmondjátok: hogy a sors adományainak böségszaruját pazarul,önté ki fölöttem, hogy én fiatal, gazdag . . .“

„És szép vagy,“ egészité ki Róza. „Szépségeddel mindenkit fölülmúlsz, elragadsz. Az utolsó, legszegényebb gondolás is, miként az egész város, büszkén nevez Velencze csillagának.*

„És nem tudja senki, mily gyászos, sötét s fénytelen e csillag önmaga előtt! Nekem unalmat szerez, hogy igy imádtatom. Vagy hiszed, hogy az egyhangú hízelgő szavak, a sóhajok s az annyiszor hallott szerelmi vallomások engem elkábithatnak? Épen ez az, mi engem szomorít, sokszor könyekig elbusit. Mindezen álarezok alatt szelíd vonásokat, érző szivet, forró érzelmet keresnék; de mind hiá- ban. Engem csudáinak, de nem szeretnek.“

Egy gyönge, alig észrevehető gúnymosoly vonult el Róza ajkán. „Láttad már ma Luigit!“ kérdé tőle kis szünet után.

Bianca megrezzent, s hirtelen mély pir vonta be arczát. „Hogyan jut ö eszedbe ?“ mondá zavarodottan. „Tegnap óta nem láttam. Még nem volt nálam.“

„No,“ szólott kaczagva Róza, „róla ugyan nem mondhatod, hogy nagyon csodál, s untat hízelgéseivel. Épen ellenkezőleg, nekem úgy tetszik, hogy egy kissé udvariasabb is lehetne.“

„S én épen annak örülök, hogy ö nem olyan, mint mások. 0

bizalmunk elfogadása s a képviselöjelöltség elvállalására. E czél- ból azonnal egy 8 választó polgárból álló küldöttség alakult Neszvadba Sándor értekezleti elnök vezetése alatt, kik megvigyék a kerület választóinak őszinte bizalmát, és fölkérjék Szathmáry Király Lászlót a követjelöltség elfogadására; kiknek visszaérkeztét a nagyszámú községi megbízottak az értekezlet helyén határozták el bevárni. — Megérkezvén a küldöttség Szathmáry Király László szá- razbeői lakására, előadá jövetelük czélját, s azon bizalomteljes reményét fejezé ki, hogy a fölkért nem fogja visszautasítani kérelmüket, s engedni fog egy kerület választói meggyőződés, s önzéstelen hazafiuságból származó fölhívásának, s elvállalja a kápolnai kerület képviselöjelöltségét. A nem várt megtiszteltetés s határtalan bizalom következtében elérzékenyült hangon válaszoló Szathmáry Király László elmondá: hogy bár neki a csendes, megszokott magánytól elválni nem csekély föladat, de a kerület irántai bizalma, s hazája iránti kötelessége is parancsolja, hogy a jelen válságos körülmények közt azon választókerületnek fölhívását, mely az övéivel egyező jobboldali elveket vallja, vissza ne utasítsa, s kész eme választókerület szabad polgárait az országgyűlésen képviselni. — Nyílt hóm lókkal, s tiszta lélekkel bevallja továbbá, hogy valamint eddig a Deákpárt sorai közt küzdött, úgy ezentúl is mindaddig, a mig alkotmányos kormányunk a szentesitett törvényekhez hü marad, ezen pártnak elvei mellett fog harczolni. Hogyha tehát a kápolnai választókerület közönsége is igy gondolkozik, akkor az ő nevét zászlójára kitűzheti. Kitűnő örömmel fogadta e szavakat a küldöttség, s fölszólitá szeretett képviselőjelöltünket, lenne szives a választók ki vánságához képest, a még együtílévö községi megbízottak értekezletén megjelenni, mely kérésüknek engedve, délután 4 órakor körünkben, mint a kápolnai választókerület képviselőjelöltje, valóban meg is jelent. Harsány éljenzések közt fogadtuk a szeretett férfiút, ki is újból megköszönő a benne helyezett bizalmat, s biztositá az ott lévő községi megbízottakat, hogy mindig szem előtt fogja tartani a haza 8 kerület érdekeit, kezet fogva fog haladni azon férfiakkal,

rája nem illenek az etiquette fékei, ő legyen szabad, független, mint a sas, mely ég felé tör. A köznapi, megszokott formaságok nem neki valók ;ö magasabbra tör, magasabbért áldozza minden erejét s egész ifjúságát. A nap felé halad ő, s a földdel mit sem törődik.“ „Csak,“ tévé hozzá Róza mosolyogva és sokat jelentő tekintettel, „csak a nap le ne perzselje szárnyait, s aztán —“

„Hallgass !“ szakitá félbe Bianca, „hallgass!“

Hirtelen fölállt, s egész valójában megváltozott. Szemei rágj ogtak, s vonásain a boldogság némi kinyomata kezdett előtűnni.

„Ö jön,“ suttogá. „Ö jön, hallom lépteit. Menj, Róza! Oly rég nem láttam, hagyj vele egyedül!“

Róza fölfogta mandolinját, s az erkély oldalajtaján eltűnt, mialatt Bianca a föajtón a salonba ment.

Egy sngártermetü ifjú, velenczei tengerésztiszt-egyenruhában, lépett eléje, nyájas mosoly s forró tekintet kíséretében nyujtá neki kezeit.

Bianca megragadá azokat, s mélyen szemeibe nézett. „Végre mégis itt vagy,“ igy szólt gyönge szemrehányással hangjában. „Oly soká távol valál!“

„Nem oly soká,“ mondá nyugodtan. „Egy pár órával ezelőtt hagytam el a házat.“

„Mit ér nekem, hogy itthon valál,“ viszonzá hevesen ; „tegnap óta nem láttalak téged, — hallod Luigi, tegnap óta!“

„Mit is kerestem volna nálad ?“ szólt mosolyogva. „Semmi mondanivalóm nem volt hozzád.“

Bianca megrezzent, s pillanatra elkomorult arcza. „Semmi mondanivalója nem volt hozzám!“ sohajtá észrevétlenül; de csakhamar mosolyt erőszakolt ajkára, s nyájas igyekezett lenni. „Ugj’ vágytam látni téged,“ folytatá hangosan, kezét vállaira téve.

„Engem látni!?“ mondá keserű mosolylyal. „Az nem valami nagy szerencse, testvér! Én nem vagyok Apollo, isteni vonásokkal s mosolylyal. Én nem vagyok más —“ s ekkor egy sóhaj szakadt föl kebléből, s vonásaira a bú pillanatnyi árnyat vetett.

„Mint micsoda?“ kérdező Bianca, részvevöleg tekintve rá. „Mint egy szegény hadnagy a velenczei tengerészeinél,“ fejezé be szavait, melyeket egy sóhajjal kisért, s hirtelen megfordulva erős léptekkel járdáit a salonban föl s alá.

Bianca kis ideig engedte öt járdalni, nagy fekete szemeit folytonosan rája szegezve, s vonásain kimondhatlan szeretetet és gyöngédséget előtűnni engedve. (Folyt, köv.)

*