Eger - hetilap, 1869
1869-10-28 / 43. szám
340 nagyon jól tudtuk, hogy az orosz ágensek miben forgolódnak az albániai és montenegrói határszéleken. Tudtuk, hogy miután fölhagytak a magyar- és horvátországi expeditiókkal, minden erejűket Ragusa, Cattaro, Budua, Scutari és Cettigne felé fordították, onnan intézendők a dalmatiai szláv népfajok izgatását.“ E tudósítás aligha helyes nyomon nem jár. A montenegrói kormány számára közelebb 120 mázsa lőpor gyártatott Gráczban, ezt azonban, mikor már útban volt, az osztrák kormány Triesztben lefoglalta ; azon további 300 mázsa gyártását pedig, melyet szintén a montenegrói kormány rendelt meg, Jónak látta beszüntetni. Úgy látszik, e lőpor és a cattarói fölkelés közt is összefüggés van. — Hire jár, hogy Mogtenegroból folyvást tömeges erősítéseket kapnak a fölkelek; sőt a „Presse“ szerint, a monteneg- roiak a vielopovlici síkon már táborba is szálltak. Politikai hetiszemle A múlt heti párisi ludósitások leginkább okt. 26-val foglalkoznak. A baloldali képviselők is megijedtek a Párisban uralkodó izgatottságtól, s utóbbi időben nemcsak egyetemleg kijelentették, hogy október 26-án semmiféle demonstratióbau részt venni nem fognak, hanem minden törekvésüket arra fordítják, hogy a fölizgatott munkásokat is visszatartsák min len munifestatiótól. Manifestumok, hjrlapi nyilatkozatok és gyűlésekben tartott beszédek által igyekeztek hatni a népre, hogy az említett napon csendesen viselje magát. Hogy mily sikere volt mindezen törekvéseknek , arról csak lapunk jövő számában tehetünk jelentést. Annyi bizonyos, bogy a kormány aggodalommal nézett e nap eié, s minden eshetőség megelőzésére megtette a szükséges intézkedéseket. A „Reveil“ szerint ezen intézkedések közt foglaltatik az is, hogy a városi kaszárnyák a környékbeli erődök, sőt még a Luxembourg palota őrségei is 8 napra láttattak el élelmiszerekkel. Egy okt. 2-5-iki távsürgöny pedig jelenti, hogy mindazon anyagok eltávolítása elrendeltetett, melyeket könnyen föl lehetne torlaszok készítésére használni; s a fegybázakban intézkedések tétettek, hogy tömegesen lehessen elhelyezni egyéneket, ha szükség lesz rá. Hogy az ellenzéki képviselők a kedélyek lecsillapításában újabban annyira buzgólkodtak, annak oka föltalálható az általuk aláirt manifestumban, melyben ezeket olvassuk: „Mi nem fogunk okt. 26-dikán a kamrába menni, mivel szükségkép oly mauifestatiót fognánk előidézni, melynek horderejét az ügyek jelen állásában senkisem határozhatja meg. Nincs jogunk az újra éledő szabadság sorsát a véletlenre bízni. Mi elhatároztuk, bevárni a kamra megnyitását. Akkor számot fogunk kérni a nemzeten ejtett újabb gyalázatért, akkor az általános szavazatjog s a nemzeti souverainitás terén folytatandjuk a demokraticus és radikal visszakövetelés müvét, melynek zászlaját a nép a mi kezünkbe tévé le.“ Hogy az ellenzéki képviselők nem meghunyászkodásból, hanem csupán opportunitásból vállalkoztak az izgatottság csillapítására, kitűnik Jules Simonnak egy választói gyülekezetben f. hó 21-én tartott beszédéből is, melyben többek közt igy szól: „Ha okt. 26-án nem megyünk a Concorde-tér- re, esküdjünk itt meg mindnyájan, hogy megfogunk küzdeni, de csak akkor, ha ütegeink már harczkészen vannak.“ A „France“ szerint, a minisztertanács a franczia kamrák újbóli megnyitását nov. 29-ike helyett nov. elejére határozta. Ez a kormány politikájában jelentékeny fordulatot látszik jelezni. A spanyol kormánynak sikerült végre Valencia fölkelő várost kézre keríteni. A fölkelők több órai harcz után föltétlenül megadták magukat. A folkelök vezérei elrejtőztek. Részletes tudósítások ez eseményről még hiányzanak. Valencia elestével a republicans fölkelést megtörtnek lebet tekinteni, mert habár nem adunk teljes hitelt azon, Madridból okt. 22 röl világgá bocsátott távsürgönynek, mely jelenti: hogy a nyugalom az egész félszigeten teljesen helyre van állítva : de hogy a fölkelés aggasztó jellemét elvesztette, bizonyítja az is, bogy az újólag megnyitott eortesgytilés, okt. 20- iki ülésében köszönetét szavazott a katonaságnak a fölkeléssel szemben tanúsított buzgalmáért, s hogy a kormány újólag 3000 főnyi — Marquis úr, e ház öaé, a meddig kedve lesz méltóságodnak itt maradni. Steno köszönetét mondott a fölügyelönek, s egy gyönyörűen diszkett szobába vezettetett, meiyröl azt mondák neki, hogy övé. Meglepetésére ott találta kct. kedves inasát; e gyöngéd figyelemből látta, hogy a herczegnö mindent elkövetett, csakhogy házában való lakását kényelmessé tegye. Az iuasok azonnal előhozták ruháit, melyeket Velenczében szokott volt viselni, a rajtaievőket pedig, minthogy a nedves hideg és a tengeri levegő áthatották, — elvitték. — Ezek után az inasok egy függönyt vontak kétfelé, s kérték Stenot, a szomszédszobába lépni, hol a lehető fénynycl és gazdagsággal terített asztal állott. Steno sóhajok közt hozzálátott az evéshez, azt pedig tudjuk, hogy a sóhajok éhessé teszik az ifjakat. Steno aztán kissé megvigasztalódva feküdt le. Valóban különös valami az az ifjúság. Egy mosoly eloszlatja legnagyobb szenvedéseit; egyetlen reménysugár a gyönyörök mámorába varázsolja át; étvágya mindig van, s egy jó vendégség nem feledteti el ugyan vele szenvedéseit, de legalább eszébe jutatja, hogy azok sokáig nem tarthatnak. így múlt el két vagy három nap. Steno unni kezdé magát. Egy este a tengerparton sétált, és szomorúan szemlélte Velenczét, melynek székesegyházát a leáldozó nap sugaraiban fényleni látta. Egy gondolát vett észre, mely könnyedén szelte a habokat, s egyenesen azon hely felé tartott, hol ö sétált. A gondolán két evezős és egy más egyén volt, kit Steno föl nem ismerhetett, mert háttal volt feléje fordulva. A gondola megállt, az ismeretlen kiugrott, és Steno, ki egy_ bokor mögé rejtőzött, fölismerte a szép Donatot. — Üdv neked, Donato! — kiálta örömtelve Steno, kibújva a bokor mellől. Talán valamikép osztozni akarsz számkivetésemben ? Donato meg volt lepetve, s a mint szétnézett, megismerte Stenot. — Mi ördögöt keressz te itt? kiálta egy vadállat örömhangján Donato. — Látod, mit csinálok, sétálok a számkivetés földjén, és Marino boldog volna, ha tudná, mennyire unatkozom. Hát talán te is a főtanács szolgálatában utazol ? — Nem, nekem egy villám van itt a szomszédságban, de várj, hadd mondjam el a dolgot. Ismered az admiral leányát, a széplm- periát ? — Gondolom, hogy láttam egy párszor a sz.-ferenczrendiek templomában. Nem csúnya. — Mit? Hisz Velencze legszebb leányaj! — Azt hiszed ? — Biztosan tudom. Én bolondulásig szeretem. — Hát ez az oka .... — Én addig kerülgettem öt, mig végre találkoztam vele a Bi- alto-hidor, nyiltan kimondtam neki, hogy legyen Donato grófné. — 0 visszautasitá ? — Sőt mi több, kinevetett. — S te mit mondtál ? — Semmit, fölkerestem egy becsületes Pelizzare nevű embert, ki Morelü alatt az arsenálban dolgozik, s rávettem, hogy segítsen elszöktetni Imperiát. — S ez ember beleegyezett? — Ezer aranyat Ígértem neki. Kitűztük a napot is, s két emberemmel szobájába rejtett. — Becsületes emberek voltak? — Sbirrek. A kitűzött órában kinyílik az ajtó, s kit látok belépni? — Imperiát ? — Dehogy ! apját! — Ördög adta! „ , — Szót váltottunk. Ö haragudott, én is. Én heves taglejtést tettem . . . . Ö mintha pofot kapott volna, s kardjával akarta visszaadni. Sbirreim föltartóztatták. Azt hiszem, bevádolt a herczegi palotában. — Hát ama derék ember ? — Pelizzare nem hagyta el az arsenált. Ö sbirreimmel egy szobát kapott ott. — Börtönt? — Gondolom. Én pedig gondolámba ültem, hogy beállítsam az Imperia elszöktetésére vona'kozólag kiadott rendeleteimet. — Légy az én vendégem. — Menjünk. A villa ajtajához értek. — Hisz ez a herczegnö háza! mond hirtelen Donato. — Szives volt egy időre nekem fölajánlani. — Hej! be szép az a herczegnö! (Folyt, köv.)
