Eger - hetilap, 1869

1869-08-26 / 34. szám

268

Politikai hetiszemle.

A határőrvidék visszakeblezése a magyar sz. korona területébe ö Felsége által elhatároztatván, e tény a bécsi lapokat valóságos dühbe hozta. Legélesebben nyilatkozik a „N. fr. Presse.“ „Hihetetlen politikai botrány az — igy mennydörög többek között — mit a magyarok jelenleg szinre hoznak, egyszersmind pedig a legperfidebb eljárás, minőt az újabb államtörténet fölmutathat.“ A „N. fr. Presse“ attól is tart, hogy a határőrvidékhez hasonló módon egykor majd Dalmatia bekeblezése is sikerülni fog a magyaroknak. (Mi magyarok a jog és igazságban bízva, hiszszük, hogy ez be is fog teljesedni.) A dolgok jelen állásának főokát a nevezett lap abban látja, hogy az osztrák minisztériumnak nincs oly elnöke, ki farkasszemet nézhetne Andrássy Gyula gróffal. „Soha sem tűnt még föl élesebben — igy ir — a politikai fő hiánya az osztrák minisztériumban s nevezetesen annak élén, ki egyensúlyt tarthatna a magyarok élén álló, politikailag ügyes fai- seurrel. Kormányzóink kezei közt szétfolyt egy oly helyzet, mely politikai California volt. Ha nincsenek politikusaink, kik valamely politikai kérdést eszmegazdagon tudnának tárgyalni: reportminiszterek nem fogják az államot megmenteni.“ így kesereg a „N. fr. Presse“ azért, hogy végre legalább kilátásunk van, hozzájutni ahhoz, a mi jog és igazság szerint minket illet.

A külpolitikában folyvást szélcsend uralkodik, az érkezett tudósítások jelentéktelen dolgokra vonatkoznak. A mi egy pár napig élénkebben foglalkoztatta a lapokat, ez a Napoleon-ünnep, s az ennek alkalmából a császár által hirdetett amnestia, mely kiterjed az összes politikai és sajtóvétségekre, valamint a coalitiók és gyülekezetek által elkövetett vétségek és kihágásokra. Ezen amnestia egész Franczia- országban jó hatást szült, s úgy az angol, mint franczia lapok kedve- zőleg Írnak róla. I. Napoleon születésének századik évforduló napja minden zavargás és rendetlenség nélkül folyt le. Az ünnepélyben a császári család nem vett részt oly mértékben, mint tervezve volt, minek oka részint a császár csúzos bajaiban, részint Niel tábornagy, franczia hadügyminiszter halálában keresendő, kinek elvesztését a császár a legmélyebben fájlalja. Az elhunyt Niel helyébe hadügyminiszterré Leboeuf neveztetett ki.

A spanyolországi mozgalomról szóló tudósítások sokkal ellen- mondóbbak és zavarosabbak, hogysem azok az ottani helyzetről tiszta képet nyújthatnának. A kormány táviratai már teljesen elfojtottnak álliták a carlista fölkelést, ez azonban nem való, mert habár a kormánynak ez irányban egyelőre, úgy látszik , nincs mit tartania , de egyes carlista csapatok folyvást merülnek föl majd itt, majd amott, s

egyes községekben hívekre találnak. Az elfogatások gyakoriak, egy Perpignanból aug. 21-röl keltezett távsürgöny egy ezredes, egy parancsnok és 4 carlista tiszt elfogatását jelzi. Egy más távirat pedig, szintén Perpignanból, jelenti: hogy a megyefönök Tristanyt s 10 más carlista főnököt, kik Spanyolországba betörni készültek, elfogatta. A kormány igen szigorúan bánik az elfogottakkal : egyszerűen föbelövetnek; ez eljárást azonban a lapok nem helyeslik, s egyhangúlag nagylelkűséget tanácsolnak a kormánynak.

Az egyetemes zsinat előkészületeivel Rómában folyvást erélyesen foglalkoznak. A „Civ. Cattolica“ szerint, a zsinatra meghívott püspökök közt azok száma, kik a meghívást nem fogadták el, nem megy 300-ra. — A florenczi „Opinione“ Írja, hogy még eddig csupán egy hatalom egyezett meg a szent székkel a zsinatban való részvétel iránt, t. i. Francziaország, mely Barochet fogja odaküldeni. Hir szerint Olaszország és a német államok követendik Francziaország példáját, mely a szent széket biztosította volna az iránt, hogy a franczia csapatok a zsinat tartama alatt nem fognak az egyházi államból kivonatni.

A Porta és az egyiptomi alkirály között megzavart jó egyetértés, a „Constit.“ szerint, már helyre van állítva. Ugyancsak a Portának Perzsiávali viszálya is, mely újabb időben már aggasztó szint kezdett ölteni, végre szerencsésen kiegyenlittetett, miután a viszály forrása, a határszabályzás iránt, a két hatalmasság közt megegyezés jött létre.

Oroszország folytatja jogtipró gazdálkodását Lengyelországban. Most azon dolgoznak, hogy 455 kis lengyel város faluvá degradáltas- sék. Az e czélból Pétervárott ülésező bizottság már befejezte munkálatát, úgy hogy az illető ukáz minden pillanatban várható. A péter- vári bizottság azt indítványozza, hogy 320 város, melyek nem számlálnak egyenkint 4000 lakost, azonnal a falvak közé soroztassék be, a többi 135-nek pedig csak ideiglenesen hagyják meg a városi jelleget. E rendszabály 455 várost rabol meg statútumaitól, s azokat az orosz községi törvény alá rendeli, és egy millió polgárt szállít alá a pórok osztályába.

Városi és megyei hírek— Sz. István királyunk országos ünnepét mi is illő kegyelettel ünnepeltük meg. Az ünnepélyes szent misét a székesfö- egyházban apostoli buzgalmu főpásztorunk, érsek ö nagyméltósága végezte. Délután azonban az ez alkalommal a várban tartatni szokott

A nők hiában kérdezgeték Eduárdot. „Sorsotok megjavul —, mondá, s én, ha nem is gazdag, de jómódú leendek. Minden további kérdés fölösleges, mivel a felelet nem áll hatalmamban.

(Folyt, köv.)

A parádi Anna-bálok. *)

Hic Rhodus, hic salta ! Illetőleg a táncz már megvolt, — csak le kell írni. Legalább úgy vélem, e vidék egyetlen, de egyúttal elég nevezetes fürdőjének e társadalmi ünnepe érdekelni fogja az „Eger“ tisztelt olvasóit.

A táncz már egymagában is érdemes, hogy beszéljünk róla. Volt idő, midőn teljesen bolondságnak tartatott ugyan, de akkor is hozzászóltak még a legkomolyabb emberek is. A kenetteljes Pázmány Péter például: „nem kívánkoznék bezzeg a leányasszony pi- aczra, vagy lakodalomba menni, ha meggondolná, hogy Ítélő mesterek elébe mégyen, kik erkölcséről és tisztességéről törvényt tesznek Petrarcha pedig úgy vélekedik, hogy: „a táncz,ba gyönyörködtet, nem magáért gyönyörködtet, — magában ugyan egyátalán bolondság a táncz.“

Mi már a művészetek közé sorozzuk —, mely tehát egymagában is gyönyörködtet. Szerintem a táncz a zene plasztikuma, mi által művészileg pótoltatik a művészet ez ágának azon hiánya, hogy a kecs, báj, grátia előállítására — önmagába néző, zárt egysége miatt — kevésbbé alkalmas. És mig például a báj (charis) eszméjének megérzékitése, a chariatidák szobra is, kiválólag a kellemet akarván szolgálni, háttérbe szorítja a plasztika egyik átalános követelményét —, hogy az alak mindenfelől és mindig a legszebben legyen látható —, holott ezek itt egymásba fogódzva egymást részben eltakarják: addig az élő táncz, a merev szobor e legyözhetlen

*) Csak e napokban jutott kezünkhöz e levél, azért maradt ily későre.

S z e r k.

nehézségét hullámzó mozdulataival nemcsak legyőzi, de épen a „szépnek“ eme mozgása által állítja elő a kecsest, a bájost. Ezért van az, hogy Schiller a bájt csak a mozgó alakoknak tulajdonítja — és innen, ha tőlem valaki a kellem, báj s hason fajtáinak practi- cus megfejtését kérné, azt mondanám: „menj bálba! különösen egy oly kedves bálba, mint volt például a parádi timsósi.“

De nem vágok magam elé —, csak azt akartam idáig mondani, hogy noha fölötte gyalázzuk is ezt a mai rósz világot, még sem oly rósz az. íme! a régi bölcsészek puszta bolondságából egy darab aesthetikai stúdiumot csinál.

Mi ilyen nézletekkel megyünk a bálba, — a hol csöndes révbe ülve, nyugodtan és kellemesen szemléljük a kedély borongó-édes, és a zene villanyos hullámain lengöket.

A természettől oly gazdagon lombbal, bérczczel, árnynyal megáldott, de a vendégektől néhány év óta oly méltatlanul odahagyott cseviczében juh 25-én volt a bál, mely a megelőző egy pár évihez képest jól sikerültnek mondható, egyátalán kedves is, csinos is volt.

A hölgyek közt kedvesen tűntek ki a Crouy comtesse szépsége, Csáky grófnő szendesége és Luzsénszky báróné, hogy ugymond- jam, nagyszerű eleganciájával. Egyébiránt a vidék szépségei is képviselve voltak, köztük a Fejér, Tahy kisasszonyok sat. különben respublica, hol minden polgár egyenjogú. De hogy még azt is tudjuk, hogy jó borízű demokraták sem hiányzanak, egyszer csak az hangzik a teremben: „gyere innya! úgy se szó’ uiá’ a muzsika“ És a mint mennek, a terem ajtajától megfordulva szétnéz ő, mint egy dabomei király, ki midőn „innya“ meg enni megy, dobol- tat és trombitáltat, jeléül, hogy most megengedi, hogy a föld minden fejedelmei hasonlóan ehessenek — mondom, legalább is ily aplombbal nézve szét ismét csöng ama borízű hang: „v a n-e m é g i 11 valamire való ember?“ és miután nem akadt, csak ketten mentek el „innya.“

Igazán jól esik az embernek, ha ez elpuhult században mégis