Eger - hetilap, 1869

1869-08-26 / 34. szám

266

oh uetn! a dolog igen egyszerű: az eszköznem működhetik, ha a mester nem kormányozza. Ez okból ne hagyjuk elámittatni magunkat a jelenlegi pánszláv szélcsend által, melyet elöbb-utóbb aunál dühösebb orkán fog követni; készüljünk a ránk várakozó megpróbáltatásokra, mi erre vagyunk a sors által hivatva. A megpróbáltatások tüze edzé ifjúságunkat, ez készti a férfikorba jutó magyar nemzetet a végküzdelemre, mely állandó nyugalmat biztositand számunkra. — A panszlavistákjelszava: „Magyarország nem volt, de nem is lesz.“ (Lásd Mileticsnek választóihoz mondott beszédét). Mig a magyar remények szótárában ez áll : Magyarország nem volt, hanem lesz.“ E két jelszó alatt fog folyni a küzdelem, a magyar ifjúság lelkesültségétöl fog függni, hogy vájjon ez utóbbi fog-e diadallal kikelni az óriási küzdelemből ? ! —

Saáry Ferencz.

A fényűzés és gazdasági egyesületeink.

Állítani merjük, hogy talán nincs tartomány egész Európában, hol az okszerű mezőgazdasági ismeretek terjesztésére nagyobb szükség volna, mint hazánkban, és pedig épen a jelen korban. Ezen meggyőződésünk annak meggondolásán alapszik, hogy az átalános okokat, melyek a mezőgazdaság okszerüsitését javalják, hazánk és korunk különös helyzete, parancsoló szükség okaivá emelé.

Gyönyörű elmélkedéseket lehet a fényűzés ellen tartani; s fájdalom ! élethü színekben lehet azon irtózatos hatást festeni, melyet a fényűzés a közerkölcsiség romlására gyakorol. Mindannyian tapasztalásból tudjuk, miként ássa alá az egyéni s családi erényeket, miként tereli a becsületes, szorgalmas férfiút az elvetemedésre, hogy lassan-lassan az útonálló tolvajnál is romlottabbá lesz ; miként ragadja a szemérmes nőt a gyalázat karjai közé; miként fertözteti meg a családi, kivált női nevelés legelső csiráit a bűn mérgével. Igaz az ma is, mit Horácz tizennyolez század előtt irt: hogy a gyermek, mielőtt körme megkeményednék, már szemtelen bűnről képze- leg. Szóval, lélekrázó képekben lehet megmutatni,hogy a fényűzés ama hid, melyről Milton Írja, hogy édes-simán, bántalmatlanul vezet poklokra. Minderről gyönyörű elmélkedéseket lehet tartani, s némely egyénre talán nem is egészen hatástalanul; de az általános népélet kineveti az erkölcstanárt, s a fényűzés hatalma terjed, gátolhatlanul, mint a folyamár. Rómában a cannaei veszély

pillanata megteremté az o p p i u s i törvényt, mely a fényűzésnek gátat vetett; azonban alig derült föl a hon ege, már az asszonyok pártot ütöttek, lázadva követelék, hogy szabad legyen fényt üzuiök; s mig az elpártolt népet egykor Meuenius egyj mesécs- kével lecsillapítani képes vala, a fényüzési vágy árrokamával még a kedvelt néptribunok népszerűsége, a komoly Portius Cato con- suli tekintélye is hasztalan küzdött. Nem mutat a világ évkönyve egyetlen példát sem, hogy valamely civizált nemzet a fényűzés csáb- jait kikerülte, vagy fényűző nép az egyszerűség karjai közzé visszatért volna. Nem is fog mutatni ily példát a történelem ; Babeufs Dart hé ábrándjai soha sein fogják az emberiséget átalakítani. És miért nem ? Azért mert ez az emberi nem fejlődésének törvényével ellenkeznék ; mert valamint erény és vétek egy kútfőből, az indulatokból ered : úgy a fényűzés is, mig egyrészről maga körül az erkölcstelenséget segíti elő, addig más részről a találékony ész fejlődésének ösztöne, a müiparnak, művészetnek ápoló dajkája ; éltető emlő, mely a munkás millióknak táplálékot nyújt. És ki fog határvonalat huzni a fényűzés jó és rósz hatása között ? Bizonyára senki. Miután ez lehetetlen, mire kell tehát ügyelnie a bölcs törvényhozónak ? Arra, hogy a jó irány eredményeivel a rósz irány hatását ellensúlyozza. Ha tehát tapasztaljuk, hogy az emberek az úgynevezett illem - parancsolta szükségeknek annyira rabjai, miszerint sokan készebbek csalni, s magukat eladni, hogysem ezen szükségeket kielégitlen hagyják: kötelessége az államnak, hogy az embereknek lehető legnagyobb része becsületes úton-módon annyira növelhesse jövedelmeit, hogy nem csak a valódi, hanem az illem-parancsolta szükségeket is fedezhesse. — A mely törvényhozó intézkedéseiben erre is gondolt, az a fényűzés falánkját a lehetőségig el- tompitá, s a polgárok erkölcsiségének hatalmasabb védfalat emelt, mint a hóhérpallos, bot, vagy börtönök. — Magyarország legnagyobb része földművelés után él, mondhatnék, még az iparos-osztály is;ne mulaszszon hát el az állam semmit a földművelés emelésére; hacsak azt nem akarja, hogy polgárai a fényűzés súlya alatt erkölcsileg s anyagilag elvérezzenek. Jólét nélkül a civilisatio lehetetlen.

E szempont az, mely a földművelés okszerüsitését a világon mindenütt tanácsossá teszi; de a mi másutt csak nagyobb ;vagy kisebb jólét kérdése,az nálunk életkérdés ; igen, mert nálunk a fényűzés vampyr-hatalma nem kifejlett vagyonosság következtében iitötLetört virág.

Letört virág, szegény beteg leány, Tovább is élnél — oh de nem lehet! Fölötted áll, kit lelked nem kíván, Lezárni készül ifjú szép szemed.

Mig élvezéd a nyájas szép tavaszt, Csalódás árnya nem borult föléd ; Nem ismeréd a sóhajt és panaszt — Az élet szép volt, méltán kedveléd.

Nehéz a válás élted reggelén!-----O

sztom szivednek fájó érzetét;

Adnék örömmel napjaimból én,

Oh hidd, od’adnám életem felét.

De nem találnál itten zöld helyet . ..

Jobb hát, ha elmégy — jobb lesz ott alant!

S én szenvedek tovább. . . magam helyett, . Hogy is hagynék itt más boldogtalant ? !

Dalár.

R

Az úszók.

Elbeszélés a franczia forradalomból.

(Folytatás.)

Eduárd egyideig a Tower negyed görbe utczáiu bolyongott. Rendkívüli izgatottság vett rajta erőt. E föllépés megsemmisité Öt. Évek óta küzdött a szegénységgel, habár azelőtt bőségben úszott is ; de azért sohasem érzé szegénységét úgy, mint most. Lesütött fővel haladt tova, összefüggetlen szavakat mormogva magában: „Francziaországba megyek, s rokonaim és barátaimnál menhelyért könyörgök. Ah, ha megismernének! Czim, pénz nélkül bizonyosan

C Z A.

csalónak fognak tartani. Oh ez ember.........ha azt egykor nem tett

em volna . . . ? Oh én őrült ... de ez a szegény Mari oly szeretetreméltó, ez lehetetlen.“

A nélkül, hogy észrevette volna, a Themzéhez ért. Itt egy csoport kiváncsi, kétségkívül rendkívüli látvány reményében volt ösz- szegyülve. A part mellett egy csoportot lehetett látni, mely uj jövevényekkel pillanatonbint szaporodott. A középen egy termetes férfiú állt, csak alsórubában, és pipájára gyújtott. Mindenki körűié for- golódék, mindenki csak őt nézte. E férfiú St. Juan marquis, kinek szándéka, testén 50 fontnyi sulylyal, átuszui a Themzét; és a csapat nem más, mint a fókák klubjának tagjai, mint e tény hiteles tanúi. A fogadás rendkívüli, s egyrészt Smitson és a marquis, másrészt az egész klub közt köttetett.

Eduárd a tömeg közé vegyült, s midőn szemei véletlenül a marquisra tévedtek, reszketve állt meg.

Ezalatt félbeszakadt a társalgás, és az egész csoport a part felé tartott. St. Juan ur, ki a pipát magával hozta, nyugodtan csatolta derekára a súlyt, és a vízbe ugrott. De talán rósz napja volt, vagy erejét túlbecsülte, mert alig úszott pár ölnyire, s már eltűnt, hogy többé föl ne jöjön.

Eduárd a marquis megpillantása óta ennek minden mozdulatát figyelemmel kisérte. Azt lehetett gondolni, hogy e menekült nemesben régi ismerősét fedezte föl. Mielőtt tehát valaki elhatározta volna magát, segélyére sietni, az ifjú ember már a vízben volt. Kétpercz- czel később a szerencsétlen marquist, miután az őt fenékre lehúzó súlyt nagy ügyességgel föloldozta, szerencsésen a partra hozta. Az egész klub csodálkozott a nap hősén. A viz több oroszlánja, nem tekintve az ifjú ruhája egyszerűségét, kezet szorított vele.

Eduárd a tetszése nyilatkozatait kevésre becsülte. Tévedésben látszott lenni, s a marquist, kit emberei fogatába emeltek, nem akara elhagyni. A mint ez kocsijában volt, átellenében foglalva helyet, kiáltá: „A szállodába!“

Odaérve a marquist termébe kisérte, és ágyba fektette, s mel-