Eger - hetilap, 1869
1869-05-20 / 20. szám
154 erős s hatalmas, hogy mindazon előnyöket, melyeket bármely nemzet birt, teljes függetlensége mellett is megtarthatja, azon •<et mindenesetre boldognak nevezhető, ép úgy, mint azon ember, ki — ha ugyan nem volna lebetlenség — az általunk ‘t társadalmi előnyökkel Robinsoni függetlenséget bírna egy- olni. ije meg kell itt jegyeznünk, hogy a fönebbi helyzetben ma csak 30—40 milliónyi népek vannak, mig a 6—10 milliót számitó nemzeteknek ugyanazon nemzetközi előnyöket államegyéni korlátlanságuk árán kell megvásárolniok, vagyis többeknek szövetkezni kell egymással, mig csak együtt annyi erőt ki nem fejthetnek, mint amaz magában. Ez az egyedüli mód másod-, sőt harmadrendű államokból első ranguakat, vagyis nagyhatalmakat alkotni; ez kérlelhetlen logicája helyzetünk s csekély számunknak, ugyannyira, hogy ha a magyarosztrák államszövetség még nem léteznék, önérdekünkben nagy áldozatokkal s ügyességgel teremteni kellene azt. Ha a franczia, angol, orosz, német stb. mind csak 10—10 milliónyi népszámmal bírna, akkor az absolut állami önállás ránk nézve is lehetséges, sőt előnyös is volna, de mig e népeket a mi kedvünkért valaki 10—10 milliónyira le nem apasztja, addig eszünkbe sem jnthat az absolut állami függetlenség. S ép mivel a bennünket környező népek hatalmi viszonyai a mi hazánk magában álló erejét kezdettől fogva fölülmúlják, azért volt szükséges a szövetkezés terére lépni, s azon megmaradni egész mai napig, s meg kell maradnunk a jövendőben is. A korlátlan s elszigetelt állami függetlenség ránk nézve nyűg volna, s megszégyenitne küléletünk minden léptén nyomán, mert csakhamar sajnosán tapasztalnók, hogy az absolut függetlenségü Magyarország csak annyiban bir jelentőséggel, a mennyiben egyik vagy másik batalmasb tervezetei kész szolgájává szegődik, önakaratja független érvényitéséről pedig vajmi ritkán lehetne szó. Hogy ez igy van, s volt is, arról megint történelmünk szól világosan, melyből nagyon is szembe ötlik, hogy valahányszor szabadsági küzdelmeink közben önálló nemzetközi tényezőkként léptünk föl, mindany- nyiszor franczia vagy más hatalmasok önző vágyainak zsoldosaivá kellett aljasulnunk. S mihelyt a szerecsen kötelességét megtette, s a magyar vér hozzájárulásával a külhatalmak önvágyaikat kielégítve látták, a szerecsen elmehetett, s csöndesen várhatott, mig ismét majd szüksége lesz rá valamely nagyhatalomnak. Ez volt mindig állása az államjogi szövetséges nélkül álló s e korlátlan függetlenséggel dicsekvő magyarnak, s nem arczába fut-e e szolgai helyzet kilátásba helyzésénél minden magyarnak vére ? kérdem, nyujtana-e boldogságot csak egyikünknek is, ha mi elszigetelt függetlenséggel birnánk ugyan, de nem magunk, hanem a nálunk hatalmasbak előnyére? kérdem, kielégitne-e ez állami függetlenség, ha mi is porosz, orosz, vagy franczia érdekek előmozdítására volnánk kárhoztatva, mint szerencsétlen szomszédunk, Rumania ? Mindezekután úgy hiszem, ki lehet bátran mondani, hogy a korlátlan állami függetlenség nem absolut jó, vagyis nem minden népre különbség nélkül üdvös helyzet, hanem csak vi szony- lagos jó, vagyis csak azon nemzeteknek megbecsülhetlen java, melyek elég nyers erő fölött is rendelkeznek e nemzetközi helyzet önjavukra szolgáló kiaknázására; s hogy mi magyarok azon nyers erővel nem bírunk , mely szavunknak nagyhatalmak irányában is súlyt biztosítson, abban talán mindnyájan egyetértünk, népünk erejét olyannyira talán még sem becsülte túl senki sem. Szükséges volt e nagyfontosságu kérdésről már egyszer őszintén s tartózkodás nélkül szólani, nehogy a nemzet egy része tovább is azon csalokoskodás sajnálatraméltó áldozata legyen, mely hirdeti, hogy csak a korlátlan nemzetközi függetlenség fér meg a világ bármely sarkában élő nemzet méltóságával, mig a szövetségi államjog, mely magyar közjogi politikánk egyedüli vezércsillaga, mint a „nemzet“ fogalmával összeegyezhetlen, föltétlenül elvetendő. Ez utóbbi iskola borzasztón bünhödteté nemzetünket Világosnál, nem hihetjük, hogy e politikai tévtan oly véres leczke után még egyszer megvesztegethetné a nemzet józan Ítéletét. A szövetségi á 11 am j o g hívei a nemzet nagy többségét alkotják ma is, s ez eredmény fölötti örömünknek ma méltán engedhetjük át magunkat, mert megmutattuk egész Európának, hogy e seytha nép nem hajlandó sallangos s nagy szavakkal fölezifrázott szolgaságért odaadni valódi szabadságát s önelhatározása lehetőségét; nem egyezik bele soha oly helyzetbe, melyben diplomatiai okmányokban szerte „szabad, független magyar államnak“ gúnyoltat- nék, holott szabadsága csak annyiban állana, hogy megválaszthatná, melyik európai nagyhatalomnak akar kész szolgája, eszköze lenni. A nemzet az 1500 éves s z ö v e t k e z é s i s az időnkint meg- megkisérlett,de mindannyiszor szomorúan végződött elkülönülési politika között fényesen választott, nekünk nincs más föladatunk, mint a nemzeti akarat ily ünnepélyes nyilatkozata előtt meghajolni. Mai czikkrészletünk befejezéséül csak hálát akarunk még adni „a magyarok Istenének, hogy rábocsátá a tiszta hazafiság világsugarát e sokat hányatott nemzetre, miszerint kibontakozva minden aprólékos ingerek befolyása alúl, egyedül a közös haza fönmaradásának magas tekintete által vezérelteték a nagy polgári kötelességnél, melynek teljesítésére hivatva volt.“ Saáry Ferencz.-4 T Á R Maligieri Bianca, (Történeti beszély.) (Folytatás.) Édes megnyugvással ült Bianca szobájában. Róza lábainál térdelt, s összekulcsolt kezeit feléje emelve, rá nézett, de mégsem lát- hatá, mert szemeit könyek fátyolozák be. Bianca nem könyezett, ő már az életet legyőzte, lelke már megszabadult e földi élet fájdalmaitól, mert halála utolsó jótétemény volt Luigira nézve. Elolvasta a ezédulát, mely a pohár szájára volt téve, a mely szobájában a falon keresztül mintegy varázsütésre ott termett. Semmit sem jegyzett meg belőle, csak e szavakat: „Dogessa ! ha e mérget egy óra alatt meg nem iszsza, nem csak Luigi, hanem anyja is, kit magával hozott Velenczébe, meghal; ha meg akarja őket menteni, úgy ürítse ki!“ Igen, meg akarta őket menteni. Meg akarta azt inni. Épen barátnőjétől vette az utolsó búcsút, meghagyta neki, hogy halála után Luigi anyjához menjen, ápolja őt, mint tulajdon anyját, s utolsó ki- vánságaúl kérte Rózát, hogy távozzék, s ne legyen tanúja halálának. Egyedül akart lenni az Istennel. Érezte, hogy a földtől már távolodik, s nem akarta, hogy barátnője könyei még egyszer visszavonják e lét kínjai közé. Szelíden fölemelé térdeiről, még egyszer megcsókold ajkait, az utolsó gyöngéd pillantást veté fájdalomtól sötét arczára, s intett neki, hogy távozzék. Többet nem szólt. — Róza az ajtó felé tántorgott, s mindkét kezével lezárva ajkait, nehogy fájdalma jajkiáltásai kitörjenek , elhagyd a termet. € Z A. {►Bianca gyöngéd búcsúpillantást vetett utána, aztán csendesen égre emelé szemeit: „Ez is megtörtént!“ sohajtá. „Most már végeztem a földi dolgokkal ; s nem volna egyéb hátra, mint hogy meghaljak, örök nyugalomra hajtsam le fejemet.“ Lassan az asztal felé lépdelt, melyen a pohár állott. Mégis megborzadt, midőn közelében volt, s már kinyújtott kezét visz- szarántá. De mindamellett ö állhatatos akart maradni; ha meg nem iszsza, Luigi anyjának élete is veszélyeztetve volt; meg akarta tehát inni. Már megfogta a poharat, midőn nagy zaj hallatszott a folyosón, katonák léptei s vezénylő szavak valónak hallhatók, s egyszer csak hirtelen föltárult ajtaja. Kint két sor katona állott, s közöttük Luigi. Előre tolták, a szobába lökték, és az ajtót rázárták. Bianca alig pihegve ámultán nézte mindezeket. Úgy tetszett neki, mintha álom és nem valóság volna. De midőn Luigi tárt karokkal feléje sietett, s tele gyöngédséggel nevét emlité, akkor észrevette, hogy ébren van, hogy él, keblére omlott, s mint fáradt gyermek, vállaira hajtá fejét. „Mily jó az Isten!“ mondá alig hallhatólag. „Mily szép lesz most nekem meghalni! Újra látlak ; és én nem kérdezem, honnan jő számomra ezen kegy ? Neked köszönöm azt Istenem !“ „Oh Bianca,“ szólt Luigi, szivéhez szorítva őt, mintha a veszély ellen óvni akarná; „igy kell-e egymást viszontlátnunk ?“ „A viszontlátás mindig édes!“ szólt Bianca szelíden. „De mondd Luigi, mi vár rád ?“
