Eger - hetilap, 1868
1868-03-05 / 10. szám
szére mindez ideig meg nem küldettek — ismeretlenek, hogy tehát alkalmilag előforduló eseteknél e testület a törvények ismeretével bírhasson, illetőleg azok birtokában legyen, felkérendő a magyar országgyűlés, miként az eddig alkotott, és alkotandó törvényeknek Eger városa részére leendő megküldése iránt intézkedni méltóztassék. Ismét az éneklő madarak érdekében. E lápok T. évi 8-ik számában igen érdekes és korszerű felszólalást olvastunk e czim alatt: „Védelmezzük az apró madarakat.“ Vajha e felszólalás ne hangzanék el eredménytelenül, mint elhangzottak több más ily hasznos felszólalások. Országos szaklapokban több Ízben, de különösen a „Kertészgazda“ múlt évi 31-ik és következő számaiban tüzetesen tárgyaltam a múlt évben nagy mennyiségben megjelent, s gyümölcsfáinkat végképen elpusztított sárga fejű hernyót, melyet latinul liparis di s p arnak neveznek ; fölemlitettem, hogy a rovarok pusztításaitól gyümölcsfáinkat csak az éneklő madarak bivatvák megmenteni, s hatósági, sőt országos intézkedést sürgettem a madarak védelmére közrebocsáttatni addig is, mig nevelés, oktatás folytán népünk e hasznos állatok jótéteményeit belátva, önérdekéből is kímélni fogja azokat. Felszólalásom nem vont még ez ideig maga után kormányi intézkedést, de nem is vártam azt ily rögtön, mert kormányunk hazánk e zilált állapotában fontosabb teendőkkel lévén elfoglalva, ilynemű belső intézkedéseket csak később vártunk. A népnevelés pedig csak évtizedek múlva érlelheti népünket oda, hogy az éneklő madarak fontosságát belátva, azokat megkimclje. Annál szomoritóbban hatott reám azon tapasztalás, hogy épen e lapok 8-ik számában megjelent felszólalás s oktató figyelmeztetés után néhány napra, láttam két fiatal embert — valószínűleg magasabb iskolák hallgatóit — puskával a szőlőhegyeken járkálni; mindenikének oldaláról egész füzér le- lövött madarak csüngtek. Ha a népnek tudatlan fia a madarakat pusztítja, teszi ezt tudatlanságból, vagy azon egypár garas kedvéért, melyet e madárkák eladásából remél, föltehető az is, hogy ezen egypár garason vett kenyérrel éhségét csilapitandja le; de midőn tanult fiatal embert látunk ily káros foglalkozásban, el kell hogy szomorodjunk, mert azt kell feltételeznünk, hogy az ily ifjú annyit sem tanult az iskolákban, hogy a madarak hasznos voltát felfogni tudná, vagy annyira alacsonyult, hogy tudva is kárt követ el. Ki a tudományosságnak színvonalára emelkedett, tudja azt: bogy azon számtalan apró rovaroktól, melyek a gyümölcsfák rügyeinek, virágának, gyümölcsének annyira ártalmasak, hogy nem ritkán az egész termést megsemmisítik, csak az éneklő madarak, melyeknek ezen apró rovarok táplálékúl szolgálnak, menthetik meg gyümölcsfáinkat, mert ezen rovarok emberi szemmel alig láthatók, de az egész fán a levelek alatt, virágokban s gyümölcsben úgy elrejtvék, hogy azok általunk föl sem találhatók, annál kevesbbé elpusztithatók. Hogy az éneklő madarak mily hasznosak, s oktalan pusztításuk mily káros, azt a tudomány embere igen jól tudja, de tudjuk tapasztalásból mindannyian, kik gazdák, főleg gyümölcs- tenyésztők vagyunk, és hogy állításomat tényekkel is erősíthessem, és pedig hogy nálamnál nagyobb tekintélyre hivatkozhas- sam, fölemlítek nehány példát dr. William Löbe 1864. évben e czim alatt: „Die Freunde und Feinde des Landwirts und Gärtners“ , megjelent munkájából. Ugyanis Hamburg környékén egy elha- ! gyott s gályákból összerakott csöszkunyhóban egy czinegefészek ] volt, melyben 16 tollatlan czinegetiu találtatott. A környékbeli kántor tudvágyból, hogy vájjon hogyan, és mivel táplálja az anya ] ezen számos fiakat, a kunyhó oldalában meghúzódott, s azt tamég mindig nem nyilhatik. így veszett el ránk nézve sok becses szellemi töke, hogy a külföld főhelyein idegen pártfogásoknak kamatozzon! Azokat, akik megmaradtak hónukban, szembe nézve bizonytalan jövőjükkel, pár lelkesebb moecenas volt mindössze, a ki időről időre a végképeni csüggedéstöl pártfogásával megvigasztalta. És mégis e mostoha ápolása mellett saját művészetünknek, évről évre növekedett már most azok száma, kik tehetségüket a művészet különnemü ágainak szentelték, úgy hogy ma, midőn e sorokat írjuk, elmondhatjuk, hogy az egyetemes művészet terén akárhány olyan jelesünk mozog, él a hazában e pillanatban, ki a külföld által napjainkban széliében hangoztatott nevek mellett nyílt sisakkal állhat meg, s hogy az európai összes művészvilág előtt is velük győzelmes versenyre keljen, nem hiányzik más, mint egy kissé szélesebb ismeretség a mi művészvilágunk képviselői körül az eddiginél, s jóval több akarat a pártfogásban ezután — a nagy közönség részéről. Itt már most mintegy rábeszélésül fejtegetésébe lehetne bocsátkoznunk annak, mi megfizetbetlen kincs benn a nemzetre nézve a tökély magaslatát elért saját hazai művészet, tekintve egyrészt mint a közművelődés hatalmas tényezőjét, másrészt mint a köz- és társadalmi viszonyok beható, éltető légkörét; mi biztos út kifelé a különböző müveit nemzetek közt azon hely elfoglalására, melyre nem törekedni, csak valamely, a világkultúra elöl elzárkózott népfaj bírhat elég fogékonysággal; mi életszükség, a nép azon osztályainak, melyek magukat magasabb műveltségük által szeretik megkülönböztetni, s igen sokban elválaszfalazni, s aztán hogy e fontos következményeikben kiszámithatlan tekintetekből mennyire szent kötelessége volna a haza minden egyes szülöttének, ki müveit lélekkel bir, kinek élethüségévc vált a tö- kélyesülés s a sorstól vagyonnal is megáldatott — a művészetet erejéhez mérten istápolói! Ezekről itt mind egyenként s igen sokat lehetne beszélni, ha a tér nem volna számunkra úgy kimérve, a mint van — in nuce, s ha úgyszólván egyszerre felmarkolva nem kellene mindent adnunk. Különben is azt hiszszük, a ki azért nem áldozott eddig, mert nem akart, írhatnánk neki akár könyveket is rábeszélésül, még sem adna szegény művészetünknek annyit, mennyit talán hébe-hóban szegény embereknek ad fillérekben ; a kikben pedig megvan a jóakarat, csak a tehetség nem egyforma náluk, azok eléggé érteni fognak minket, ha rávezetjük j őket azon utakra, melyeken a gazdagok egyenként, a középfokú | vagyonosok együtt többen áldozatukat képzőművészetünknek J megvibetik. Mindenekelőtt vagyonos osztályainknak kell önmagukat meggyőzni a felöl, hogy midőn a művészetnek áldozni akarnak, ne idegen művészi erőktől higyjék igényeiket egyedül kielégíthetőknek. Önmagukat győzzék meg tehát gazdag föuraink — kik közöl többeknek nemes műizléséröl tanúskodik már a fővárosban s a fővárosnak kétségtelenül díszére utóbbi pár év alatt emelt palotáik — hogy épült vagy építendő, dús berendezésű helyiségeikben azon tért, mely ott a művészet tárgyainak kijelöltetett, hazai jeleseink ecsetje s vésője is mindenkor sikerrel és dicsőséggel betöltheti. Aztán egyházi nagyaink,midőn egyes községek vagy temp- lomokirántiritka bőkezűségből s áldozatkészségből majd egy,majd más műdiszitményre adják megrendelésüket; egyházi községek a nekik szükségessé vált képeknél, szobroknál sat. — ismét csak nem más, mint hazai művészeink erejét vegyék igénybe. Végre mindazon tehetős egyesek, kik elégszer ezreket adnak ki előkelő építkezésekre s a kényelem, fényűzés válogatott nemeire, érezzék át annak szükségét is, hogy termeik a legpazarabb fény és ragyogvány mellett is — szegények és Ízléstelenek maradnak, ha a máshol bő költekezés a müdiszitmények megszerzésében viliik fukarrá, holmi kontár, félmüvész silány termékeit aggatván a falakra. S ha ezt átérezték elsőben, ne keressék vagy inkább ne szenvelegjék aztán az előkelőséget, s talán még a nagyobb becset is abban, hogy e legfőbb díszét falaiknak nem magyar művész kezei adják meg — többet érvén a hazainál mindig az, mi külföldről jő. Ezt tehetik és tegyék tehát azok — a kiknek jobban van, miből igy tenni. A kiknél pedig csak jóakarat van több, de magából a „jóból“ már kevesebb jutott, a kik ezreket, de sőt még százakat sem költhetnek egyenként a művészet gyámolitására — egyesülhetnek, elvihetik garasaikat oda, hol a „sok kicsi is sokra megy,“ s hol igazán sok kicsi is sokat tehet még nekünk idővel. Tagjai lehetnek annak az egyesületnek, mely immáron „országos magyar képzőművészeti társulat“ nevet viselhet magán. Azoknak kedvéért, kik e társulatnak csak „létezéséről“ tudtak eddig, de nem egyszersmind a hozzákötött czélok és törekvésekről, és nem arról, hogy művészetünk jövője megalapításában mily szép buzgalommal és sikerrel fáradoz az, naponként több-több lelkes mübarátot avatván be pártoló tagjai közé, — s azon reményben, hogy e fontos hazai egyesület részére sokak rokouszenvét megnyerhetjük, ismertetésül elmondunk egyet-mást róla — nehány rövid szóval. (Vége köv.)
