Eger - hetilap, 1868
1868-02-27 / 9. szám
72 radt. Nem akart lebetlenségek után törekedni; s babár nézeteink nem egyeznének is meg mindenben az övéivel, az világosan áll előttünk, bogy eljárása nyílt, becsületes, őszinte volt; s e több mint harmincz éves politikai működéseiért az egész ország, s benne mindnyájan örökké tartó hálával vagyunk adósai. — Ily körülmények közt természetes, hogy a szélső párt az ily férfit a legszenvedélyesebben megtámadja, s el igyekszik hitetni a néppel, hogy hazáját elárulta. Deák Ferenczre, kit még egy év előtt az egész nemzet bálványozott, ma már poharat sem lehet emelni azon veszedelem nélkül, hogy pisszegés ne feleljen az éltető szavakra. Azok, a kika dolgot ennyire vitték, kik a nép kebléből kitépték a hitet legnagyobb polgárai egyikének tehetsége s erényében, — büszkék lehetnek dicstelen munkájokra; mi nem irigyeljük őket. Nem is jutott volna eszünkbe e kellemetlen tárgyat megpendíteni, ha a legújabb időben pelybetlen állu gyerkőczök, kik hazájuk javának és becsületének épületéhez még egy mákszem- nyivel sem járultak, éretlen megtámadásaik czéltáblájává nem tennék a harczban és szenvedések közt megőszült legkitűnőbb férfiakat, s ha a szélső párt közlönye nem mutatna ez eljárás iránt oly sértő rokonszenvet. — Vagy oly erősek vagyunk már, hogy veszedelem nélkül, könyörtelenül irthatjuk egymást ? Azt értjük, ha szónokok s publicisták a nemzetet folytonos elöbaladásra buzdítják. Megengedjük, hogjr a kormányt meg kell gátolni a félúton való megállapodásban, kivált, ha a mi ez útból még hátravan arra, hogy a nemzet óhajai kielégittessenek, oly hosszú, mint nálunk. Ezt a haza iránti kötelesség parancsolja, s mi nem mulasztandjuk el e kötelességet teljesíteni, álljon bárki a kormány élén. De mit akarnak a lehetetlenségek apostolai ? Elfeledték-e, hogy Francziaországban épen a lehetlenségek ezen politikája tette semmivé a szabadságot ? hogy ez okozta Lengyelországnak utolsó, határozó szerencsétlenségét ? Elfeledték-e, hogy e politika volt az, mely az alig megszületett Olaszország sorsát csak az imént koczkára tette, s egy franczia interventio, meg egy valószínű államcsőd gyalázatát idézte léjére? Vagy a szégyenletes bukás még nagyobb gyalázatának akarják kitenni hazánkat? Ideje végre megtörni a hallgatást; ideje már, hogy a szélső párt megszűnjék az ország nevében beszélni, s magát úgy hány- torgatni, mintha az egyetlen volna, mely a haza javával s becsű létével törődik, s mintha a többiek mind, megtagadva multjokat, többé semmi fáradságra, semmi áldozatra a hazáért képesek nem volnának. Ha az aradi s pesti vértanuk sírjaikból kikelve uj életre ébrednének: ép oly kevéssé csatlakoznának az ily politikához, mint még életben lévő fegyvertár s a j k. „Én a tenger vagyok“, mondá egyszer egy hullám, mely a többi elé tolakodva egy sziklán megtörött. „Ismerem a tengert, — viszonzá a szikla, — régen küzdők vele; de te nem vagy az, te csak egy tajtékfoszlánya vagy a tengernek!“ („Századunk.“) Klapka György. Budapest, febr. 22-kén A nagy világ zajából, mely mint mindig, úgy most is betölti a főváros utczáit, s oly érzést költ a járókelőben, mintha egy nagyszerű óramű kerepelő gépezetébe volna beléhelyezve, meneküljünk ez egyszer a lelki nyugodtság helyére, a ferenczrendiiek kolostorába. Itt van elhelyezve a tudományegyetem nagy könyvtára, úgyszintén az olvasóterem is. Megvallom, első látogatásomnál csupán a kíváncsiság vitt e helyre, látni ohajtám ugyanis, hogy a haza szivébe gyűlt ifjúság kebelében mily erősen fogamzott meg a tudomány szeretete, s ennélfogva mily reményekre jogosít föl az ifjúság jelen tevékenysége. Őszinte örömmel tudósítom az olvasóközönséget, hogy a kép, mely itt előttem föltárult, reményemet fölülmulá ; tömve volt e két terem olvasó ifjúsággal, s valóban érdekes látni, hogy e halotti csöndben hogyan működik a hatalmas emberi szellem, gyűjtve, mint a méh, szellemi táplálékot,' s terhelten távozva innen haza, hogy másnap uj kincsek kiaknázása végett ide visszatérjen; mig végre a fejlődés a szellemi tökélyesbülés egy bizonyos fokán elkezdi pazarolni az itt szerzetteket a mindnyájunk által oly hőn szeretett haza javára. Némelyek százak keblébe oltják akkor át a tudvágy s szellemi haladás nemes tüzét, mások csak a család csöndes környezetében hintik a hazaboldogitás e nemes magvát, mindketten saját tevékenységi körükben megteszik kötelességüket. Egy ember lelkesültsége s őszinte törekvése százakban ismétlődik, a föld pora elveszti életét, de a kiművelt szellem százak öröksége lesz. Csak igy magyarázható meg az emberiség szakadatlan elöhaladása egy magasb, szellemibb lét felé. Ebhez hasonló buzgalom jeleivel találkozunk az országos múzeumi — s a még most rendezés alatt álló akadémiai könyvtárban is. Miudenütt a vidor haladás-vágy lehellete érint. A gyermeknek, ki ábrándos lelkiilete kielégítését költemények olvasásában leli; az ifjúnak, ki az élet komoly tudományainak első elemeit oly mohón veszi át magába ; a férfinak, ki hangyaszorgalommal az ismeretek soha ki nem építhető óriás gúláját igyekszik folyton betetőzni — egyenlő hév ömlik el arczulatán, s egyenlökép készti mindnyájukat a szakadatlan munkálkodásra egy magasb nemesítő szózat, mely a tudvágyóuak fülébe susogja: haladj, haladj! Nagy és szép föladata van jelenleg a magyar ifjúságnak, s ez: utólérni a Nyugat kifejlett tudományát, hogy azután versenyt fejleszthessük az emberiség e köztulajdonát. Biztos elővédéi voltunk századokon át a nyugati polgáro- sultságnak, ezren s ezren vérzettek el az ázsiai áramlat föltartóz- tatásában, s e hosszú időszak alatt magyar vér által biztosított békében szakadatlan haladt a Nyugat az ismeretek tág mezején. Ily érdemekkel dicsekedhetvén a magyar, mi természetesb, mint hogy most nem ott fogjuk ismét föl tudományos fejlődésünk fonalát, hol az a viszonyok nyomása alatt századok előtt megszakadt, hanem azon eredméuyek felé nyúlunk, melyeknek kifejtésében oly dicső, de súlyos részünk volt. Hogy ezt tettessük’, nyelvismeretre elkeriilhetlen szükségünk van, mit ha bírunk, lépjünk férfias határozottsággal a komoly tanulmányozás terére, a magyar gondolkodás-modort híven megőrizve, lelkesítsen minden tevékenységünkben a szeplőtlen haza- szeretet, s az eredmény lesz : önálló s életerős, fejlődésképes magyar tudomány 1 Csak ennyit akartam fölemliteni a nyilvános olvasó termek jelentőségéről; hogy Eger lyceumi, illetőleg egyházmegyei könyvtárában szintén bir ilyen megbecsülhetlen kincsesei, azzal újságot, úgy hiszem, kinek sem mondok. Sajnos, hogy csak kevesek által látogattatik, pedig mily őszinte örömmel engedi meg dr. Albert csillagász ur a gondjaira bízott könyvtár látogatását, melyet használhatóvá úgyszólván csak az ö kitartó szorgalma s rendező tehetsége tett. Bocsásson meg a tisztelt olvasó Közönség, ha farsangi képek helyett ily komoly életkérdésünkről szóltam. A szellemi haladásnak is megvannak a maga kívánalmai, melyeket kifejezésre juttatni jelen levelemben igyekeztem. S—y F—cz. Pest, februárhó 23-án. Egy évvel ezelőtt Egerből Pestre írtam a báli tudósításokat, — azóta fordult a koczka, s kezembe veszem ma a tollat azon czélból, hogy a pesti honvédbált pár sorban leírjam. — Erős hitem, mikép Eger közönsége előtt érdekes minden olyan, mi az 1848-iki szabadságharezban küzdött honvédekről megemlékezik.. Az egész főváros minden rétegébe behatolt a hír, hogy február 19-én fog megtartatni a honért vérzett honvédek özvegyei s árvái és a megbénított honvédek javára a honvédbál. Nagy reményeket kötött minden igaz magyar e bálhoz, s mindnyájunk óhaja abban öszpontosult: vajha annyira telnék meg a terem, hogy a sokaság miatt ne is tánczolhatnánk ! — Mi nagy volt tehát nemcsak nekem, hanem azt hiszem , nagyon soknak meglepetése akkor, midőn a honvédbált nem találta oly látogatottnak, oly teltnek, mint azt előre sejtette, — gondolta ; — s azt hiszem : velem együtt sok igaz magyarnak köny jött szemébe, ha elgondolta, hogy ama honvédekért, kik pem rég ezelőtt mindenüket — drága életüket koczkáztatták a honért, — ama honvédekért, kik megbénítva, szegényen — mert honvédek voltak! — küzdöttek a sors nehéz csapásai ellen, — ama honvédekért, kikre a koronás király legszebb érdemjelét tűzte, mert egy ország ajándékát adá nekik, — ama honvédekért, kikre mi ifjak oly büszkék vagyunk, s könynyel szemünkben sajnáljuk, hogy akkori időben mi is nem lehettünk azok, — eme honvédekért a főváros polgárságának nagy része még csak mulatni sem akar.-------Nem keresem okát e nnek, s mint gyenge kifogást oly szívesen szeretném hallani,
