Eger - hetilap, 1868

1868-12-03 / 49. szám

417

töröljenek. A magyar delegatio — mert mindkettő külön tanácskozik — eddig öt ülést tartott, s mindjárt az első ülésben Zsedé- nyi Ede saját és társai: gr. Bethlen Farkas, Horváth Lajos és Bittó István nevében interpellálta a közös külügyminisztert az általa követett külpolitika iránt, különösen pedig a romániai ügyre vonatkozólag.

Az interpellatiőra b. Orczy Béla, mint a közös külügyminisztérium képviselője , a magyar delegatio oov. 26-iki ülésében adott feleletet, melynek lényegét a következőkben foglaljuk össze :

Azon nézetek, melyeket az interpellatio kifejezett, — hogy t. i. a belszervezkedésre legyen fektetve a döntő súly, s csak akkor engedje magát a közös külügyminisztérium elvonatni ezen legfőbb föladatának teljesítésétől, ba azt a monarchia veszélyez- i tetett érdekei mulhatlanul megkívánnák: — a közös külügyminiszter saját nézeteivel és törekvéseivel teljes öszhangzásban vannak. A kormány külpolitikájának legbiztosabb jelét adta azáltal, hogy semmi kötelezettséget sem vállalt, mely őt a semlegesség teréről eltávolithatná; teljesen önálló s egyedül a monarchia legszorosb érdekeit szemelött tartó, s mindenben engesztelő szellemben nyilvánuló magatartást követett, és fog követni.

A kormánynak ezen magatartásából következtethető, hogy sem támadási, sem visszafoglalási törekvéseket nem táplál. De habár valamennyi hatalommal a legjobb baráti viszonyban vagyunk, és habár a kormány teljesen el van határozva, hogy a béke fön- tartását föföladatának tartsa: a megtámadtatás lehetőségét is számba vette, s gondoskodni akart azon eshetőségről is, ha a monarchiának önvédelméről kellene gondoskodnia, jól tudván, hogy biztosított békéje csak annak lesz, a ki kész arra, hogy ha meg- támadtatnék, vagy az ő békepolitikáját nem tisztelik, magát minden megtámadás ellen sikeresen védelmezhesse.

i A mi a Romániához való viszonyokat illeti, a külügyminisztérium egyszerűen hivatkozhatik arra: hogy valamint változatlanul maradt a szerződések áltál elvállalt kötelezettségeihez, úgy őszintén oda is törekedett, hogy a Dunafejedelemségekkel a jó szomszédi viszonyt föntartsa. Szóló a külügyminisztérium nevében leghatározottabban visszautasítja azon gyanúsítást, mintha az osztrák-magyar monarchia szándéka a Dunafejedelemségek megszállására vagy annectálására volna irányozva. Az osztrák-magyar monarchia Romániától nem kíván semmi egyebet, mint azt, hogy azon szerződéseket, melyek állami léteiének alapját képezik, ép annyira tisztelje, a mennyire élvezi azon kiváltságok oltalmát is, melyeket ezen szerződéseknek köszön, s melyek azt minden egyoldalú beavatkozás vagy külmegtámadás ellen biztosítják. A mi a romániai terjedelmes fegyverkezést s ennek következményét illeti, nem tagadhatni, hogy ez Európa azon részeinek nyugalmát s békéjét fenyegető föllobbanásnak szikrája lehetne; miért is mind ö Felsége kormánya, mind más hatalmak kormányai is indokolva látták azt, hogy az aldunai tartományok helyzetét s mozgalmát'éber figyelemmel kisérjék. A mi a veszélyt illeti, mely ebből a monarchiára háramolbatnék, miután mi azon helyzetben vagyunk, hogy minden ily eshetőségnek nyugodtan eléje nézhetünk , a külügyminisztérium nem tartotta szükségesnek, e miatt kivételes intézkedéseket tenni.

Politikai hetiszemle.

Eger, decz. 2.

A bécsi birodalmi tanács mindkét háza elfogadta a véderőre vonatkozó törvényjavaslatot, mely a magyar védtörvénytől több pontban előnyösen különbözik. Az urakházában Schmerling az általános vita alkalmával nevezetes nyilatkozatot tett, melyből kitűnik, hogy Magyarország egykori gyötröje még folyvást

Az összekelés legnagyobb fény- és diszszel ünnepeltetett meg, melynél oly fényt fejtettek ki, hogy a nők két hétig csak arról beszéltek. Mindenki azon véleményben volt, hogy Lätitia szerencsés jövőnek megy eléje, ügy viselte magát, mint egy királyné, jóllehet alig volt tizenhat éves. Nem tekintve a korkülönbséget, az ezredest választá egyedül, mint szülei, és az ő kedvéért vált meg ifjú játszótársától, a kiről uj szerencséjében egészen meg- , feledkezni látszott. A szenteskedő anya nem gondolt rá többé, J mert házának fénye nagyon igénybe vette idejét. Ellenben Pál- | mer ur nem feledé el a szegény Lettyt. Gyakran beszélt róla, midőn nálam volt, és meghagyta nekem, hogy Írjak Észak-Caro- linába azon jó embereknek, és hogy róla tudósítást szereznék. A válaszok mindig kedvezöleg hangzottak. Lettynek visele- j tét, engedelmességét és szelídségét mind a haszonbérlő, mind j testvérei igen magasztalták, de mindig csak az általunk tett kü- ; lönös kérdésekre válaszoltak. Több hét múlt el tudósítás nélkül, | midőn Palmer néhány nappal a menyegző előtt figyelmeztetett, I hogy ismét Írjak. A válasz mélyen aggasztott mindkettőnket, mert ! azt bizonyitá, hogy szegény Letty bizonyos időtől fogva beteges- j kedék, és végre sárgaságba esett, s épen Lätitia lakodalma nap- ' ján esett áldozatául. Palmer ezen szomorú hirt nem tarthatta magában, azonban a nagy fölindulás között, mely a házban uralkodott, senkire sem tett különös benyomást, magára Elvára sem, a mit Palmer asszony irántai hűségének uj bizonyítékául tekintett. Utóbbi magára vállalta, hogy a megfosztott anyával egyet- len gyermekének veszteségét közölje, és megmenekedett ezen kötelességtől saját, megelégedésére.

Palmer közölte ezt az ezredessel,és fiatal nejével,midőn a menyegzői útról visszatértek, de Lätitia az elfogadások és üdvözlésekkel annyira el volt foglalva, hogy nem volt ideje bánat vagy sajnálkozásra.

Mialatt az említett ünnepélyek a házban folytak, történt, hogy Elva, midőn bizonyos napon nagy sietséggel a lépcsőzeten fölfutna, hogy az ifjú hölgynek egy uj gallért vigyen, megcsúszott és lábát tőré. Természetes, hogy azonnal a legjobb orvosi segélyért futottak, mert oly személyt, ki oly ügyes volt mindennemű női munkák készítésében, nem volt szabad elhanyagolni;

azonban daczára ennek, a beteg állapota napról naprakomolyabb lett, az eltörött csont nem gyógyult be, és az orvos attól tartott, hogy gyuladásba fog általmenni. Emellett észrevette, hogy itt a láb levágása hasztalan leend, mivel a szenvedőnek egész alkata a folytonos ülő életmód által annyira elgyengült, hogy az ampu- tatiónak halált kell vonnia maga után. Véleménye néhány nap alatt valósult; gyuladás állott be, és Elva biztos halálnak nézett eléje.

Az orvos ép utóljára látogatta őt meg, és azon nyilatkozattal távozott, hogy ö már mitsem tehet, s hogy a beteg még naplemente előtt fog meghalni, midőn én jöttem, hogy az újonnan egybekelt házaspárnak tiszteletemet tegyem. Dolgaimmal el lévén foglalva, ezen illendőség lerovását mindig halasztám, mig végre már nem késhettem vele, a nélkül, hogy az illemet meg ne sértsem. Fenséges nap volt, és az ültetvény tavaszi pompájában diszlett. Én a látogató-terem egyik ablakából szemléltem az igéző vidéket, mialatt Palmer asszony, mivel épen más hallgatója nem volt, szerencséjének túláradó kelyhéről és a háladatosság kötelméről szónokolt nekem, midőn a szolgáló a terembe lépett, s az úrnőnek valamit súgott.

„Ah szegény Elva, mondá erre, beszédét félbeszakítva. Fe- ! jébe vette, hogy mindnyájunkat lásson szobájában, és hogy valamit közöljön, a mint a szolgáló mondja. Természetesen, ez valami beteges képzelődése lesz a szegény teremtésnek; de azt hiszem, hogy mégis el kell mennünk. Mit gondol ön ? Saját végünkre fog az emlékeztetni, és szegény Elvába bátorságot fog önteni.“

Mindnyájan fölkeltünk, mindkét pár és én Elva szobájába mentünk. A szoba tiszta és csinos volt, mint mindig. A fölkelő nap átsütött a fehér ablakfüggönyökön, a kertben virágok illata szállongott, és a beteg egyenesen fölült ágyában, habár gyengén és erőtlenül, de oly tűz volt fekete fénylő szemeiben, minőt azelőtt rajta soha sem vettem észre.

„Hogy vagy Elva?“ kérdé Palmer ur, barátságosan közeledvén feléje.

„Nem jól, uram,“ válaszolá ő. Én most azon hazába megyek, mely a feketéket és fehéreket befogadja. De előbb még némi közlendőm van, nevezetesen ezen asszonysággal.“ Ezen