Eger - hetilap, 1868

1868-05-14 / 20. szám

171

konság van a színész s honvéd fogalmai között, könnyen belátható, — a színész játszsza a tragoediát, a honvéd pedig azon nagy nemzeti tragoediának, melyet hazánk 184%-ben élt keresztül, valóban szereplő részese volt.

A színpadon a központi választmány foglalt helyet, előtte B e n i ez k y alelnök középkori lovagszéken, a földszinti nézöhe- lyen a honvédegyletek képviselői, a karzatokon s páholyokban,melyek a portól fehérlének, a hallgató publikum — auditores bene- voli — ültek. Hallottunk szép dictiokat, melyeket a lelkesült sziveknek nagy felbuzgása követett, de a sikeres szilárd kibéki- tés, mely nézetem szerint főczélja leendett e közgyűlésnek, máskorra — ad Graecas calendas — halasztatott. Meglehet, hogy ez a kedélyek mai lázas ingerültsége miatt történt, s ha ezen inten- tiója volt a közgyűlésnek, úgy helyeslendö, egyébként azonban , eszükbe jutna azon — bizonyos madarakról szóló mese, kik gyű- j lésökben elhatározták, hogy máskor fognak határozni. Különben ; azon körülmény, hogy a gyűlés a színházban tartatott, bizonyos, ! nem épen roszakaratú megjegyzésekre adott okot. „Honvédeink I színjátékot játszanak,“ ilyes s hasonló észrevételeket ejtett ki egy : tulmerész szomszédom.

Jóllehet az egész ügy inkább tragoediai bonyodalommal ; bir, ezen közgyűlésen azonban még komikai jelenetek is fordul- j tak elő. Tudvalevőleg a nyári színkör, kivált még tavasz felé, ! midőn a közhasználatra ki nem ujittatott, egyik legkedvenczebb, j helye a verebeknek, melyek ma is fölötte alkalmatlanok voltak, ! a tárgyalási csendet szünetlenül zavarván. Az elnök több Ízben csendre intett, de a honvédek tréfásan közbeszóltak: „amadarak j zajognak, azokat tessék inteni.“ E gyűlés szerencsés lefolyta óta ; a honvédviszály, mely élénk beszélgetés tárgya volt, a közönség ; által, mely az egyhangúságnak nem barátja, többé nem feszeget- tetik. Ha az ember Perez el beszédéről szólna, igy válaszol- nánaK neki: ez már óság! A „lelkes ügyvéd,“ Asztalos János ügye is, habár annak idején mindenki csak erről beszélt, nem veszi igénybe annyira a közfigyelmet. Az Ebergényi-per is feledésbe kezd már menni, hanem jönek a lóversenyek. Ezekről beszél ma s a legközelebbi napokban, a felsőbb köröknek aprója,, véne. Gyönyörű tavaszi idő kecsegtet bennünket, s ha, mint hírlik, 0 Felsége személyesen meg fog azokon jelenni, nagyszerűen fognak ezen lóversenyek sikerülni. — Két év előtt tudvalevőleg júniusban tartattak ezek, midőn a részvénytársulat május elejére helyezte őket által. Gr. Széchenyi István, kinek bokros érdemei között a lóversenyek meghonosítása nem volt utolsó, s kinek jelmondata volt: semmit elegendő ok nélkül, tudta, mit akart, midőn a versenynapokat júniusra határozá. Azon körülmény, hogy a medárdnapi vásár ezen időbe esik, csak mellékes tekintete volt, mig egyedüli s főczélja az, hogy a lóverseny iránt leginkább érdeklődő aristokratia s vagyonos osztály, mely a melegebb idényt fürdőkben, vagy a szabadban szokta eltölteni, legalább a lóverseny-napokig maradjon a fővárosban. S látjuk, hogy a részvénytársulat elég tapintatlan volt, Széchenyi intentióit megsemmisifeni, daczára annak, hogy május eleje, melyre a lóversenyek határoztalak, még igen változékony.

A lóversenyek rendesen igen mulattatok, de ha tekintetbe veszsziik azon nagy kellemetlenségeket, melyekkel vesződnünk kell, ha ide kirándulni akarunk, kedvünk alábbszáll. Először azon beláthatlan porfelleg, meiy ilyenkor az utat ellepi, továbbá azon, az omnibuszok körül tapasztalható tolongás, mondhatni ostrom, meiy bajokat a pesti ember különben már tűrni megtanulta, megzavarják az élvezetet. A rész vény társulat, mely ilyenkor ezreket vesz be, az utat — a közönség javára beöntöztethetné, s biztosan kétszer annyi publicumra számíthatna. Hiúban, ily félszeg gazdálkodás található fel rendesen minálunk! s panaszkodunk, ha egyik intézetünk sem indul megérdemlett virágzásnak.

Dicséretet érdemel e tekintetben nehány kivétel. Nem n pest-losonczi vaspályát akarom dicsérni, mert ahhoz egyátalábaa kedvem nincs, hanem a helybeli közúti vaspálya-társaságot, mely

a dolog természete és az akkori körülmények kényszerűsége is igazolja: ezen ide menekült negyven nőt meg kell ama tizennégy sütő-fözö pórnőtöl különböztetnünk, és nem a köznépből valóknak, hanem elöbbkelő, részint úri, részint polgári családbeli nőknek tartanunk. Azt írja ugyan Sambucus, hogy e nők is a. többiekkel síittek-föztek. Ezt én igen természetesnek találom; mert oly nehéz körülmények között, midőn a férfiak a legnagyobb elszántsággal és kétségbeeséssel küzdöttek, s a legvéresebb ostromokot állották ki és verték vissza: akkor bizony a nők sem hímeztek és kötöttek harisnyát, hanem a szükség által parancsolt teendőket végezték, slitvén-főzvén s a sebesülteket ápolván: valamint azon nők is, kik a váron kivül voltak, de férjeik vagy kedveseik a várban küzdöttek, mint Tinödy írja, imádkoztak és bojtöltek, hogy az Isten tartsa meg férjeik- és kedveseiket. De hogy a sütés-főzésre visszatérjünk, az legkevésbbé sem látszik előttünk feltűnőnek, hogy ezen úri nők ott stittek-föztek; mert akkor még a legelőkelőbb nők sem tartották a főzést úrnői rangjokkal incompa- tibilisnek.

Én tehát ezek nyomán azt állítom, hogy ama negyven nő nem a köznépből való volt, hanem az előkelő úri és polgári osztályhoz tartozott, következőleg ama hőstetteket, melyekkel az egri vár védelmében a nők magukat és nemöket kitüntették, történelmünk ezen lapján a magyar nők bátorságának és hősiességének emlékét megörökítették, nagyobbrészint ezen nők vitték végbe. Ezen állításomat látszik igazolni azon jelenet is, melyet épen a t. iró hoz fel Meyer Márton sziléziai Írónak 1664-ben megjelent „0 r t e 1 i u s Redivivus“ czimü krónikájából: miszerint egy nő barezoló férje mellett küzdvén, midőn férjét agyonlőtték; e vitéz nő nem férje temetésével, hanem annak halála megboszu- lásával foglalkozva, férje pánczélját s paizsát magára öltvén, csodavitézséget tanúsított, és csak miután három törököt megölt, vitte férje hűlt testét a templomba, és temette azt el siró keserv között.“ Már valamint ezen elesett férjnek fegyverzete nem valami közönséges emberre, úgy a nőnek magaviseleté sem valami közönséges pórnőre mutat.

A t. iró azt állitván, hogy „azon tizennégy, vagy mások szerint hihetőbben negyvenkét sütő-főző asszony, kiket Dobó a várba behívott, kik részben katonánék lehettek, tették magukat az egri névre bátor, hősies tettök által érdemesekké,“ ezen állítását igy indokolja: „mert ezek testi erejéhez illett az: hogy az ostromló törökökre nagy darab köveket dobáltak vagy hengeritettek, ezek foglalatosságának kifolyása volt, hogy forró vízzel öntötték le a

feiigyekvö ellenséget.“ Azt nem is érintem, hogy úri nőink hajdan valamint más nevelésben részesültek: úgy testileg is erősebbek s edzettebbek voltak. Elég legyen itt csak azt említeni, hogy a veszély jelenléte és félelme gyakran a gyenge nőnek is nemét fe- lülbaladó erőt kölcsönöz, s azt a férfi-erővel mérkezö tettekre ragadja. Egyébiránt a történelem a magyar úri nőkről több, az egri hősnőkéhez hasouló tettet jegyzett fel, melyek a nők erejét felülmúlni látszanak, melyek közül egynéhányat felemlít Cserei Farkas is (Magyar és Székely Asszonyok törvénye Kolozsvár 1800. 2—8 1.)

Ezen itt vitatott állításom mellett szól több régibb Írónk vélekedése is, kik ama hősiességet szintén az úri nőknek tulajdonítják. A többi között Gorove László említett értekezésében ide vonatkozólag igy ir: „Még csak azt teszem hozzá, hogy 200 nemesek is (a mint némely irók feljegyzették) nem vélvén magukat másutt bátorságban lenui, az egri várba költöztek, és úgy látszik, hogy ezeknek vagy a vezéreknek feleségei és leányai voltak azok a katonás derék személyek, kik a várnak vívása alatt nemöket meghaladó elszánással vitézkedtek a bástyákon, és a kiknek dicső tetteiket nemcsak hazai Írónk Baróti-Szabó Dávid, költemé- nyes munkáinak első darabjában, hanem Sartori, Szerdonáti Fe- rencz és más külföldi könyv-szerzők is magasztalások között festették le; mert ezt a dicsőséget a várban volt 14 sütő-asszonyoknak bizonyosan nem lehetett tulajdonítani.“(T ud. gyűjtemény 1826. IV. köt. 42 1.) A „Közhasznú Ismeretek t á r a“ IV. kötetének 175-dik lapján is ezeket olvasom: „Istvánffy Miklós szerént a várbéliek száma 1904-et tett. Ezekhez jöttek némelyek szerént 200 nemesek, kiknek feleségei s leányai voltak hihetöké- pen azon vitéz asszonyszemélyek, kik gyenge nemök ellenére bámulásra méltó magok elszánásával viaskodtak a bástyákon.“ A mik mind arra mutatnak, hogy ama hőstetteket a régi hagyomány vagy vélemény is az előkelő úri nőknek tulajdonította.

S ezzel,úgy hiszem, a vár védelmének ezen kérdésbehozott részletét, a mennyire e lapok szűk köre engedte, felvilágositám, és a t. Íróétól eltérő nézeteimet eléggé igazolám. Mind a hazai történelem, mind a múltak emlékei iránt kegyelettel viseltető egriek érdekében azon óhajtással fejezem be czikkemet: vajha a történelemnek az egri vár hősies védelmére vonatkozó adatai egy monograpbiában összeállittatnának, s az ily, kérdésbe hozható részletek bővebben felvilágosittatnának. Balássy Ferencz.

*