Eger - hetilap, 1867
1867-02-14 / 7. szám
54 menyem szerint, nem valami nagy dicsőség (nehogy a tisztelt lovak félreértsenek, sietek kijelenteni, hogy ez csak az én egyéni nézetem, becsületüket sérteni nem akartam) de ilyen borzasztó sáros világban lónak lenni, az már megbocsáthatlan nagy hiba. Csak elnézem, hogy húzzák a szegény párák azt a fával megrakott szekeret, hogy majd megszakadnak bele; és ha kimerülve a nagy sárban elakadnak, mit tesz az emberséges kocsis ? a helyett, hogy pihenni hagyná őket, nekikesik ostorával, s ha az nem használ, két kézre fogja ostornyelét, s azzal veri őket agyba-föbe, hajmeresztő káromkodás közt. Ilyenkor aztán elgondolkozom: hogy van-e az Istennek kegyetlenebb teremtménye az embernél ? Bizony nincs, és még egyszer azt mondom, hogy nincs. Csak az embernek van öntudatosan érző szive, és mégis az ember a legszivtelenebb. Csak az embernek kizárólagos sajátja a könyörérzet, és mégis az ember szokott a legkönyörtelenebb lenni. Csak az embernek van esze, s mégis gyakran esztelenebből cselekszik, mint az esztelen állatok. Bizony sok visszásság van az ember erkölcsi életében ! Az embernek benső erkölcsi érzete súgja, hogy ne bánjék az állatokkal érzéki természetökkel ellenkezőleg. Bölcs Salamon szerint, az igazságos ember állata iránt is könyörületes. Sajnos, hogy vanuak emberek, kik nem veszik figyelembe erkölcsi érzetük sugallatát; ezeket állati részökre, érzékiségökre való hatással, büntetéssel kell figyelmeztetni. Az állatok kínzása , oktalan bántalmazása az újabb törvényhozások figyelmét is magára vonta, úgy hogy most már alig van civilizált állam, hol az, büntetés- seli fenyegetés mellett, tilalmazva ne volna. Az osztrák örökös tartományokban egy 1855-iki miniszteri rendelet az állatok bot- ránkoztató módon bánalmazóit 1—100 frt pénzbírsággal, vagy 6 órától 14 napig terjedhető fogsággal rendeli fenyittetni. Nálunk ily tilalom tudtomra nincs, vagy ha netalán vau is, nem alkalmaztatok. Melyik bírónak vagy hivatalnoknak is jutna eszébe, egy megkínzott ló vagy szamár érdekében magának dolgot, alkalmatlanságot szerezni? annál is inkább, mert hiszen a ló vagy szamár nem megy panaszra. Ha rajtam állna, én az állatkínzóra botbüntetést és pénzbírságot szabnék; amazt azért, hogy a kínzó saját becses tapasztalása által szerezzen magának fogalmat azon fájdalomról, melyet az állatnak, bántalmazása által okozott; a pénzbírságból pedig abrakot vásároltatnék a megkínzott állat számára, kárpótlásul a szenvedett bántalmazásért — másnemű elégtétel reá nézve úgyis lehetetlen. Kacsaközi. Vegyes hírek. — A magyar minisztérium kinevezését az egriek a város fényes kivilágításával szándékoznak megünnepelni. — Az egri fökáptalan a birtokában levő Fáy-féle ^ telken a lyceum és érseki lakkal szemközt, jövő tavaszszal egy (A/ emeletes házat szándékozik építtetni. (fiT f F. hó 6-án tartatott meg az egri kaszinó-társul at által ren- (/ dezett tánczvigalom, melyben szépszámú vendégsereg vett részt. — Korponay János „Abaujmegye Monographiája“ czimü munkájának 8. és 9-ik füzetei közelebb megjelentek. Egy- egy füzet ára 30 kr. — (Cholera Egerben.) Mint halljuk, Cs. egri piacz- biztos családja körében a cholera kiütött, s a család Összes 6 tagja beleesett. Eddig már kettő halt meg közölök: az anya és egy hajadon leánya; a többi betegek közül egy gyermek határozottan a javulás utján vau. — (Gyászjelentés.) A jászóvári prémontréi kanonokrend tagjai mélyen szomorodott szívvel jelentik szeretve tisztelt felejthetlen rendfönöküknek, méltóságos és fötisztelendö R é p ás- sy János József u r-, a fehér s kiváltságos prémontréi kanonok-rend főpapja-, Keresztelő sz. Jánosról czimzett jászóvári, sz. Keresztről leleszi s sz. István első vértan uról nagyvárad- hegyfoki apátja — és süveges prépostja — s a kassai sz. szék ülnökének februárhó 5-én, 9 napi szenvedés sa halotti szentségek példás fölvétele után, a közügynek szentelt buzgó m unkásságu élete 55-ik, áldozársága 29-ik s reudfőnöksége 13 ik évében, hagymázban történt sajnos elhunytat. A boldogultnak hült tetemei februárhó 8-án fognak reggeli 9 órakor, engesztelő szent miseáldozat bemutatása után, a jászóvári sírboltba örök nyugalomra tétetni. Jászóvár, 1867-ki februárhó 6-án. Az örök világosság fényeskedjék neki! — Őszinte részvéttel vettük a következő gyászjelentést: „Pákh Lajos maga és testvérei: Vilma Schwartz Gusztávné, Johanna özv. Kellner Károlyné, Károly, Pál, Miklós, Mária Brecz Sándorné, Gizella és Berta nevében mélyen megszomorodott szívvel jelenti szeretett testvérök PákhAlbertnek, a „Vasárnapi Újság“ és „Politikai Újdonságok“ szerkesztőjének, a Magyar tud. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagjának, folyó hó 10-kén délelőtt 11 órakor, életének 44-ik évében, mellhártyalob következtében történt gyászos elhunytát. A temetés az ágostai hitv. mar Viktor nyitott a szobába. Egy székhez biczegett, s durva hangon kérdezősködött Alva hogyléte felöl. — Már nem élhet soká — monda Mandel. — Ennek örvendek, legalább nem lesz utamban. 0 az én napomat homályositó felhő. De tudni akarom, ha számomra biztos-e Alice ? — kérdé a fiú szemtelen hangon. — Megígértem — mondá az atya — és szavamat meg fogom tartani. — Jó ! de jaj neki, ha engem eltaszit; gyötrelmeiben fogok gyönyörködni. Méreg emészsze meg, ha nőm lenni nem akar! Az atya elsápadt, midőn fia ily átokkal távozott. Borzadt saját gyermekétől, s mégis e szörnyhöz akará fűzni a szép leány sorsát. Vájjon mi okai lehettek erre? Mandel szekrényét nyitá föl, s abból egy érczczel kivert szekrénykét vett ki; az asztalra tette, s rugany segélyével föl- pattantá ajtaját. Iratokat vett ki abból; összerázkodott, midőn e papírokat szemlélte, aztán körültekintett, ha valaki nem látja-e? Végre fölbontá az iratokjegyikét, mely törvényszerű okmányalakú volt, nagy pecsét függött le arról, s mig ezt átfutá, nehány szót mormogott; azután egy másikat vett elő, ugyanazon kéz által Írva. Ezt összegöngyölgeté, s visszahelyezte szekrényébe, — a másikat pedig a lámpa lángja fölé tartá. Az östorony órája tizenkettőt ütött. Az ember megrezzent, s az iratot visszarántó. Csöndes zörej hallatszott. Mandel az ajtó felé nézett, de semmit sem látott. A következő pillanatban ismét hallá a zörejt; homlokán hideg izzadtság futott végig, arcza halálsápadt lett. Az irat kihullott kezeiből, melyek reszkettek, mint a nyárfalevél. A szobaközepén egy halvány, szellemforma alakot látott, fehérbe burkolva. — Ki vagy ? Kérdé félig elfojtott hangon a reszkető férfi. — De semmi szó. — Isabella! te vagy? Semmi válasz, hanem az alak föle- melé kezét, s ujjával megfenyegeté. Közelebb jött hozzá, s erősebben nézett rá. Mandel ki nem állhatá tovább e tekintetet, s a szoba egyik szegletébe menekült. Pillanatra elveszté eszméletét, — s csak miután magához tért, mert fölpillantani. A lámpa égett. Körülnézett, s látta, hogy egyedül van. — Ugyan mi volt ez? kérdé önmagától, s merően nézett a helyre, hol a szellemet látta — ez nem földi lény volt. De ö sem lehetett, hisz a holtak nem térnek vissza? Nem, — nővérem a sírban nyugszik. Félre e gondolatokkal. Bevégzem, mit elkezdtem. — Közelebb huzza székét az asztalhoz, s az irat után nézett, mit meg akart gyújtani; de az asztalon nem találta. Talán leejtette ? de a földön sem volt. Fölforgatta iratait, mindegyikbe betekintett, s ismét eldobta, mert egyik sem a keresett volt. Ki vihette el más, mint a kisértet! 0 még ugyan sohasem látta máskor, hanem másoknak jelent meg. Több cseléd mondta föl a szolgálatot. Már két év óta keringett a hir a homályos házról, hogy ott kisértenek. Eleinte nevette Mandel, később boszankodott, utóvégre kénytelen volt hinni, hogy mégis van valami a dologban , mert saját szemeivel látta, hogy nővére szelleme volt előtte. Ily gondolatok által kínozva, hallá, miszerint az óra egyet ütött. Hirtelen fölugrott, iratait összeszedte, elcsukta s hálószobájába ment, azonban nem tudott aludni, mert a tünemény mindig előtte volt, s rá mutatott rettentő kezével. | (Folyt, követk.)
