Eger - hetilap, 1867
1867-02-07 / 6. szám
43 — szükségleteire, vagy nagyobb mennyiségbeni eladásra minden megszorítás nélkül; — eltekintve itt természetesen az állam részéröli financzialis intézkedésektől, — miután a korlátozás csak is a kimérésre vonatkoznék. Különösen nem lenne ezáltal érintve a hazánkban annyira óhajtandó s oly szép jövőt igérö szesz (spi- ritus) gyártás sem, mely azonban városunkban nem annyira ipari czélokra, mint inkább csak azért termeltetik, hogy belőle vizzeli föleresztés által pálinka készíttessék, sőt ez remélhetőleg csak kedvezőbb lendületet nyerne ; s természetesen azon pálinkagyártás sem szenvedne, mely a városunkbóli kivitelre termel, miután ez túlfekszik a regale jogán. Sőt mindenki be fogja ismerni, hogy nekünk bortermelőknek sokkal inkább érdekünkben fekszik, az égetett italokkali kereskedésnek oly lendületet adni, mely eme czikkeket kifelé terelje, mint hogy azok városunkban magában fogyasztassanak. Pedig ki hinné, hogy városunkba jelentékeny mennyiségű spiritus hozatik be, hogy abból pálinka készíttessék! A mi továbbá azon kérdést illeti, hogy mi hasznot hozhatna a regálénak haszonbérbeadása a városnak, — ehhez természetesen csak hozzávetőlegesen lehet szólni. Azonban e tekintetben sem vagyunk irányadó útmutatás nélkül. így pl. Esztergom városában, hol a pálinkaregále joga épen úgy, mint nálunk, az érsekség, fökáptalan és város közt van megosztva, és hol eme három jogosított épen úgy egyességre lépett egymással, mint ez nálunk jelenleg czéloztatik, melynélfogva ott az égetett szeszes italok kimérése három évre 1866—1868. közös egyetértéssel együttesen haszonbérbe adatott — az évi haszonbérösszeg 12,000 frt. Városunk lakosságszáma azonban körülbelől még egyszer annyit tesz ki, mint Esztergomé; nem lehet-e tehát kilátásunk, hogy nálunk is akadnak bérlők, kik ily összeget a kérdéses jog kizárólagos birtokáért meg fognak adni. — így azután csak az volna a kérdés, hogy a bérletösszegben a város mily arányban részesüljön ? Az általunk megtekintett esztergomi bérleti feltételek 12-ik pontja e tekintetben így szól: „Miután a haszonbérlet | tárgya különböző tulajdonosoké, kik a haszonbérlet czélszerübb kezelése miatt a kibérlés módjára, és ugyanazon egy bérlőnek j kiadására nézve egyesültek olykép, hogy a nyerendő haszonbérben a városok lélekszáma arányában osztozzanak *) 135 osztót. ! állapítván meg, melyből 85 Esztergom szabad kir. városát, 29 a/, j esztergomi érsekséget, 21 pedig az esztergomi fökáptalant illetni I fogják“ stb. Teljes okunk van hinni, hogy nálunk a számítás és osztozkodási arány még egyszerűbb s a városra kedvezőbb leend, mint Esztergomban, s hogy ha az egyesség csakugyan komolyan szándékoltatik, mire nézve többé legkisebb kétségünk sem lehet, — az érsekség és fökáptalan részéről oly kedvező ajánlatok fognak tétetni, melyekkel egyetlen polgárnak sem leend oka elé- giiletlennek lenni. Föltevé már most, hogy a haszonbérösszeg csakugyan kiütné az évenkénti 12,000 frtot, melyből a város felerészben osztozkodnék, ezáltal annak haszna nem volna kevesebb évenkénti 6000 írtnál, mely összeg a múlt évi összes városi pótadónak több mint egy harmadát tenné ki, s ez által oly terhes pótadónak egy jelentékeny részétől szépszerével megszabadúl hatnánk. Oly siker, melynek eléréséhez nem lehet minden adófizetőnek tiszta szívből szerencsét nem kívánni. Vavrik Béla. Eger, febr. 6. A németországi ügyek lassan-lassan közelednek kifejlö- désök felé. Alig lehet többé kétség aziránt, hogy Poroszország terve: saját hegemóniája alatt egész Németországot egyesíteni, s e terv, hacsak Francziaország részéről útjába akadályok nem gördittetnek, rövid idő alatt sikerülni fog. A prágai békeszerződés egyik pontja által a Majna-vonal jelöltetett ki a porosz terjeszke dések határául; de mint a legújabb események bizonyítják, a * I ’) Tudva van ugyanis, hogy Esztergom városa 4 részre van felosztva, t. i. a tulajdonképeni királyi városra, és a vizi városra, Sz.-György és Sz.I Tamás külvárosokra. ta felelni: „Jó!“ — és con amore hozzálátott az evéshez. Mondd csak kedvesem, láttál-e valaha ilyen szörnyeteget? ö még azzal sem törődik, ha ében halok. De volt annyi eszem, hogy ilyen bolondot ne tegyek ; mert ettem ám én azért eleget, mikor ő nem volt otthon. Majd bizony én koplalok ö miatta! De már azt a dicsőséget meg nem éri, aziránt egészen nyugodt lehetsz, kedvesem. Még egy kísérletet akartam tenni, melybe, megvallom, nagy reményt helyeztem. Különös hangnyomattal kérdezősködtem férjemtől a gyufaméreg természetéről, s hogy mennyit és mikép kell bevenni, hogy öljön. Majd elkezdtem érzelegve a halálról beszélni. Oh mily boldogság, meghalni! sohajték fel szinésziesen. — — „Bizony boldogság, legalább nem kénytelen az ember ilyen bolond beszédeket hallgatni.“ így válaszolt a kedves, rendithet- len stoicismussal. Nos mit szólsz hozzá édesem ? Már erre én sem tudtam mit szólni, azért hirtelen fölragadva asztaláról egy csomag gyufát, kétségbeesést színlelve szobámba rohantam, s — mit egyébkor sohasem tettem — az ajtót hevesen magamra zártam. Néhány perez múlva elkezdtem fönhangon búcsúzni az élettől, s feszülten vártam, hogy mikor töri be férjem az ajtót. Azt hiszed, kedves barátnőm, hogy tette ezt? Nem, még a fülét sem mozgatta; pedig úgy gondolom, egy szerető, hű férjtől jogosan követelhettem, hogy rám törje az ajtót, életemet megmentendő. Látván, hogy igy sem megyek semmire, felragadtam a vízzel telt poharat, melybe a gyufamérget tettem, s zilált hajjal, feldúlt arczczal kiléptem férjemhez. „Látod-e e poharat ? — szólék hozzá mély, tompa hangon — ez a halál! Isten veled! Élj boldogul!“ — „Servus!“ válaszolt ő oly egykedvűséggel, mely egy echt indiánnak is becsületére vált volna. De már ez több volt, mint a mennyit egy gyenge nő elviselhet. A szelíd bárány egyszerre dühös tigrissé változott. A poharat, a helyett, hogy kiürítettem volna, mi különben is eszemágában sem volt, földhöz csapva, férjemnek rohantam. Szerencséje, hogy meg nem ijedt, hogy egyetlen egy arczizma sem változott, különben nem állok jót magamért, hogy szemeit ki nem kaparom; igy azonban inkább én ijedtem meg egy kicsit, nyugodt, merev arczvonásaitól. „Vigyázz, vigyázz — mondá — leütöd a hamut szivaromról.“ •— „Ezt megbánod!“ kill álték én, piczike öklömmel fenyegetőzve, s szobámba rohantam; a szívtelen férj pedig fölkelt, fölvette köpenyét, s távozott hazulról. E tragicus jelenet óta nem hoztam neki elő a bált. A szerencsétlenség, hogy a kaszinóbálba el nem mehetek, gondolkozóba ejtett, átgondoltam nemem alárendelt, mostoha helyzetét, s azon meggyőződésre juték, hogy végre föl kell ma- S gunkat szabadítanunk a férfiak elviselhetlen zsarnoksága alól, | hogy a nők emancipatióját tovább halasztani nem lehet. Következő leveleimben kit fogom fejteni e tárgyróli nézeteimet. Addig is, Isten veled ! Duzzogky Harpia. A homályos ház. I. A gyámleány. A homályos ház New-York közelében egy gyönyörű magaslaton, százados fák árnyékában állott, s talán innen vette nevét is, habár e nevezetet — mint történetünkből látandjuk — máskülönben is megérdemelte. — Az épületből kedves kilátás nyílt a széles Hudson folyamra, s még sem tartozott a homályos ház azon számos barátságos villák közé, melyek a Hudson mentében oly gyakoriak. A homályos ház ura — Mandel Jakab — negyvenöt éves férfi volt; kétszer nősült, s most másodszor özvegy. Az utóbbi házasságából volt egy — lelki s testileg nyomorék fia. A huszonhárom éves Viktor nem ilyennek született; mert sokan emlékeztek még a szép s okos fiúra, ki eleinte atyja büszkesége, remé- I nye volt. De az atyja lángelmét akart belőle, s annyira verte, hogy midőn Viktor az ifjúkorba lépett, tagjaiban elnyomorodott, s púpos hátú volt, s oly együgyüen nézett ki, mint kiben a legalacsonyabb szenvedélyek foglalták el az értelem helyét. *
