Eger - hetilap, 1867

1867-10-03 / 40. szám

326

szágyülés, egyházi és világi férfiakból vegyesen intézte a külső egyházi ügyeket, és hogy ennélfogva nem uj dolog az, ha hasonló czélra ismét egyesülünk , és magunkat önmagunk kormányozzuk.

Hallottam Ipolyi egri kanonok urö nagysága mély szakava- tottsággal mondott kitűnő beszédét, melyben miután nagyméltóságú érsekünk és az egri tagok üdvözletét kifejezte, a keresztény művészetről szónokolt és annak terjesztése és emelésére e három pontot ajánlá: I. Az egyházi művészet ismerete s annak oktatása. II. Müveinek, emlékeinek gondos fentartása, helyreállitása, s ösz- szegyüjtése. III. IJjabb müveknek megfelelő egyházi szellemben és müizlésben alkotása.

Nagy élvezettel hallgattam gróf Cziráky János ő excja beszédét. Óhajtottam volna, hogy szavait meghallotta volna minden olyan magyar, kisz. István, és sz. László öshitét népszerüségvadá- szat vagy más érdekből nem meri vallani, ha a meggondolatlan újítók és sokszor semmit nem építők körében áll.

A gyűlés egyik említésre méltó pontját képezte főt. Kubinsz- ky Mihály kalocsai kanonok úr beszéde is, melyben a malinesi és innsbrucki kath. congressusokról, és a moldvai csángó magyarok missiójáról kenetesen szólott.

Erre a herczeg-primás kijelenté, hogy a csángók sorsát folyvást szivén viselte a magyar püspökikar, és legközelebb oda fog működni, hogy ott pápa ö szentsége engedelmével magyar papok váltsák fel az Olaszországból küldött, és oláhul prédikáló missionáriusokat.

Dehogy hosszas ne legyek tanulságaimmal, mellőzöm a gyűlést megelőző ájtatosságot, a basilika kriptájában tartott gyászmisét, a primási virágházban adott zene- és szavalati előadást, a dunapart kivilágítását és magyar szokás szerinti ebédeket, — és csak azt jegyzem fel, hogy Esztergomban ott volt Eger is, képviselve főt. Ipolyi Arnold kanonok, Aszalay József, Répás- sy László, Sebők László, képezdei és alulírott lyceumi tanár által.

A 3—400 tagból álló nagygyűlés, mely szept. 24. és 25-én, tehát két napig tartott, a főméltóságú herczeg-primás áldása után eloszlott, s én részemről feltettem magamban, hogy minél előbb uj tagokat szerzek, hogy Egernek , mely eddig is legtöbb adományt küldött a pénztárba, hírnevét ezáltal is emelve, bebizonyítsam, hogy, — mint a közvélemény tartja — mi vagyunk az ország Rómája. Lojkó.

Levelezések.

Gyöngyös, szept. 23.

T. Dragotinics Mihály ur Budán 1859-ben városunk, mint születéshelye javára két nemes alapítványt tett: egy 1000 ftosat „gyöngyösi rózsa-ünnep“ czimmel, melynek 50 ft kamata minden évbeh~EísaSszony napján egy helybeli szegény sorsú, feddhet- len magaviseletü ifjú hajadonnak, valláskülönbség nélkül a városi tanács s egyházi elöljáróságok egyetértése mellett odaitéltes- sék; — s egy másik 700 ftosat „a gyöngyösi háziszegények ápolására.“

Ez mind igen szép, nemes tett, s már magában följegyzésre méltó; hanem az idei rózsa-ünnepen egyéb megemlíteni való is adta elő magát. A nemei varos az 5Ő ft jegydij kinek leendő odaítélése végett e hó elején összeülvén, — minthogy az alapítvány a kamatokat felekezetrei tekintet nélkül rendeli kiadni, s minthogy annak fönnállása óta még mindig kath. hajadonra esett a választás: ez okból legelőször is abban állapodott meg, hogy az idén a ref. egyház hive legyen a szept. 8-kának ünnepeltje, s ugyanazért égy, a ref. lelkész ur által äz efölTBI években mindig igen ajánlt, s általánosan becsületes, jó erkölcsűnek ismert szegény ref. val- lásu leány lön a kiszemelt, ki áldva emlékezzék vissza a 1867-iki kisasszonynapra. Esime! mi történik? A tiszteletes ur óvást nyújt be a választás, illetőleg a hajadon ellen, olyannak festvén le őt, kit eddig pártolt, ki nem érdemli meg e szerencsét. Csodálkozás ! Mi lehet az oka? És kisül, hogy a különben igen tisztelt lelkész ur neszét vette, hogy az illető leány a kath. vallásra ki- ván áttérni. Ennyi a történet. Glossát nem teszek hozzá.

A jelenben itt működő, Kőmives Imre igazgatása alatti színtársulat merész színi jelentéseiről is kell, hogy szóljak valamit. Legközelebb a „Nagy-Sarló“ czimü, legújabb és vonzó darabot, melyre most készültek Budán, hirdette a társulat. Teringet- tét! még is megérdemlik ezek a részvétet igyekezetük által, mely- nélfogva a legújabb színmüveket megszerzik s előadják, — gondolja az ember; s a gondolatot tett követvén, az ember erszénye sovány tartalmát még inkább megsoványitja, azaz: befizet s bemegy, és látja a színpadon miserabilis kivonatát annak a „Nagy- Sarlónak,“ melyet Balogh Tihamér- s Balázs Frigyestől „Honvéd-huszárok“ név alatt 1861 ben a budai népszínházban adtak elő. S persze aztán boszankodik az ember; de, ha alkalmas idő van, megnézi mégis máskor is őket, hogy dolgai után este a szabadban — kényelmesen füstölhessen. Kaszinónk tágas kertében

kát, ezek végeztével fehér kendőt von ki zsebéből, és mig ezzel a menyasszony bal s a vőlegény jobb kezét összeköti, addig a kuma ajándékba vett ruhakelmékkel — melyek rendesen több rendbeli ruhára számitvák, s jobbmóduaknál nehéz selyemszövetek, szegényebbeknél s átalán a pórnépnél gyapot- g vászonne- rnüek — olyformán fedi be az uj párt, hogy egy kelme-kunyhó alatt látszanak állani, melyből csakis arczuk látható ki.

Most a pópa elővesz két rézkoronát, azok egyikét a vőlegény, a másikát a menyasszony fejére helyezi, s ez utóbbinak bal mutatóujjára jegygyűrűt húz, mire a boldog pár égő viaszgyertyával kezében, a kuma és deva kíséretében háromszor megfordul a pópa körül, ki ezután eltávolitván a koronákat s a kelmekunyhót, befejezi a szertartást, mi után azonnal megkezdődik a visszamenet, mely épen úgy történik, mint a jövet, csakhogy most a duda friss- s diadalénekeket hangoztat, és a legények sikoltása kettőztetik.

Legérdekesebb az egészben az, midőn a menyasszony anyja a lakodalmas ház kapuja előtt ünnepélyesen fogadja a visszatérőket. Mindkét hóna alá ugyanis egy-egy kenyeret szőrit, s mindkét kezében borral vagy pálinkával töltött üveget-erael, és néma hajlongással, eredeti mozdulatokkal üdvözli az uj házasokat, jelenteni akarván, hogy sem e'telben, sem italban fogyatkozást nem fognak szenvedni. Ez oly komikus jelenet, hogy az idegennek lehetetlen magát annak láttára mosolytól visszatartani.

Következik a lakoma, melyről elég legyen annyit mondani, hogy rendkívüli jókedvvel, zajos lármával megy végbe, úgy hogy ebből s a menyasszony által kezdett alkalmi énekekből, csak néha-néha hangzik ki a lelkiismeretesen szóló duda hangja. Azt azonban érdemesnek tartjuk megemlíteni, hogy a lakoma végeztével — a szegényebb osztályoknál — óriásnagyságu, de belől üres kalács jő az asztalra, melyet a menyasszony minden vendégnek sorba bemutat, s mig a fiatalabbakat arczon csókolja, addig az öregebbeknek kézcsókkal kell megelégedniük; mit a vendégek azzal viszonoznak, hogy a kalács tátongó torkába nehány pénzdarabot csúsztatnak.

Másnap reggel ünnepi ruhába öltözött, leányokból álló, diszmenetet látunk vonúlni a lakodalmas háztól az oda legközelebb eső kúthoz, forráshoz, vagy patakhoz, ennek élén menyasz- szonyi ruhában az uj menyecskét, vállán szépen kimetszett rúdon, két fényesre kicsiszolt rézkupával, fején oly ékkel, mely állapotát jelzi.

E különös köralaku fejék, — mely azon részen, hol a homlokhoz erősítendő, megfelelő kivágással van ellátva — ezüstös papírral vagy kelmével beragasztott, s pártához hasonló, aranykalászokkal keresztülfont , széles virágkoszorúval szegélyezett kemény papírból áll, s igazán bizarr, ábrándos kinézést kölcsönöz a menyecskének, ki azt sétaközben látogatóba, vagy templomba- menetkor, és valahányszor csak kilép a házból, két egész esztendeig hordja — ha csak előbb nem lesz anyává — és ezen idő alatt jogában áll, minden szemközt jövőt megcsókolni.

Egy díszruhába öltözött, fiatal szerb menyecskén, tagad- hatlanul sok festői van. — Képzeljünk a leirt fejékhez fehér, rövid ujju ingvállat, virágos vörös mellkendöt, rövid, selyemből vagy más anyagból készült, kék és piros szalagokkal háromszorosan szegélyezett zöld szoknyát, széles fekete keczelét, vörös csizmát; — füleiben hosszú bronz- vagy aranyfiiggöket, nyakán háromszoros, sőt négyszeres eziistpénzekböl készült, mellére le- csüggö lánczot, s előttünk lesz egy fiatal szerb menyecske képe, úgy mint ünnep- s vasárnapokon szokott megjelenni.

De hogy képünk egészen hű legyen, azt sem hagyhatjuk érintetlenül, hogy a szerb szépség elkeriilhetlen kelléke a pirosító, úgyannyira, hogy azon leány vagy menyecske, ki festetten arczczal jelenik meg valamely nyilvános helyen, nemcsak irigyei — hogy ne mondjuk ellenségei — de barátnői s rokonai guny- jának teszi ki magát. (Vége köv.)