Eger - hetilap, 1867
1867-09-05 / 36. szám
293 nem igen sikerült neki; a közvélemény a békebiztositásokat kétkedéssel fogadja, hajlandó ellenkezőjét hinni annak, a mit Napoleon nyilvánosan mond. Az „Univers“ a császári beszédekből nem képes vigasztalóbb következtetést vonni, mint hogy Francziaor- szág nem kezdendi meg a háborút. Tekintettel, Poroszország hihetetlen fönhéjazására, úgymond, ennél egyebet remélni nem lehet. Különösen a porosz lapok adnak határozott kifejezést egy bekövetkezhető háború fölötti aggodalmaiknak. így a „Scbles. Ztg.“ berlini levelezője többek közt Írja: „Minél hosszasabban s higgadtabban gondolkozunk, annál inkább kell érezniink a salzburgi találkozás fontosságát. A francziák nem tudnak kibékülni azon gondolattal, hogy a tavalyi győzelmek folytán Poroszország velük egyrangu hatalom lett. Indokolhatlan Optimismus volna, azt tenni föl, hogy a salzburgi összejövetelnek ép úgy nem lesz valami komoly eredménye, mint más hasonló találkozásoknak. A két hatalmasság sokkal messzebb ment, semmint ezt könnyedén lehetne venni. Hogy Ausztria lekenyereztette magát Francziaor- szág által, mely szövetségest keresett, aziránt nem foroghat fent { semmi kétség. Addig hallgatnak, mig a schleswigi kérdésben el nem készül a szép szövetséget feltüntető diplomatiai jegyzék, de akkor aztán megkezdődik a „spectaculum“ sat. A nevezett lap evei ezöje a háborút bizonyosnak tartja. A berlini „Nat. Ztg.“ pedig Páriából közöl háborús híreket. Napoleon császár Salzburgból visszatértekor kijelentette volna Niel tábornagy előtt, hogy számit tetterejére, és teljes bizalommal viseltetik iránta. Legközelebb ismét nagy horderejű katonai előkészületek rendel tettek meg, a hadsereg számára roppant élelmi készleletek gyüj- tetnek, s a kormány 20,000 ló szállítását illetőleg kötött szerződést sat. — Oly lapokra nézve, melyek a háborút annyira bizonyosnak és közellevönek tartják, aligha fog megnyugtatólag hatDi még azon körülmény is, hogy Napoleon császár hadügyminisztere által legközelebb elrendeltette, hogy a gárda- és sorez- redek létszámából mindazon katonák kitöröltessenek, s a tartaléklétszámba tétessenek át, kiknek szolgálatideje 1869-ben lejár, továbbá, hogy a félévi szabadságolás az activ szolgálatban álló katonák nagyobb számára terjesztessék ki. Mely intézkedések mindenesetre azt bizonyítják, hogy Francziaország, legalább ez évben nem gondol hadjáratra. A spanyolországi fölkelésről semmi bizonyost sem tudunk, az erre vonatkozó tudósítások egymással ellenkeznek. A „Fr. Corr.“ magánlevelezései szerint, a fölkelés nagy mérvben növekszik; a fölkelők mindenütt győzelmet aratnak. A „Temps“ is hasonlót jelent, s hozzáteszi, hogy a fölkelök hadereje Bejár kerületben, hol sok iparos van, 18,000 (?) főre emeltetett. Oly tudósítást is olvastunk, hogy a spanyol udvarban már arra gondolnak, hogy legroszabb esetben merre meneküljenek, s hogy a menekvésre való előkészületek már meg vannak téve. A királynő La Granjában, hol tartózkodik, nagy félelmében lebetegedett, s idétlent szült. Ellenben Madridból naponkint oly értelmű sürgönyök érkeznek , melyek szerint a fölkelök mindenütt részint megadják magukat, részint a franczia határok felé menekülnek, a királyi csapatok által Uldöztetvén ; sőt a legújabb madridi távirat szerint, a fölkelés befejezettnek tekinthető ; Bejárban a lá- { zadók megverettek s szétszórattak volna. Konstantinápolyból aug. 30-ról jelentik, hogy a Porta a külhatalmakhoz köriratot intézett, melyben constatirozva van, hogy a candiai fölkelés teljesen elnyomatott, s hogy ennélfogva a közigazgatás újraszervezése lehetővé vált. Ezt megerősíti egy szept. 2-iki athéni távirat is, mely tudatja, hogy az ellenségeskedések Candiában végleg megszűntek, s hogy a nemzetközi bizottmány kiküldése közvetlenül várható. Úgy látszik, hogy most már csakugyan komolyan kezdenek foglalkozni a reformkérdéssel Konstantinápolyban, honnan jelenti a távirda, hogy a zultán nagy mértékben előmozdítja a reformokat, s hogy a legújabban kinevezett miniszterek mind oly férfiak, kik a haladásnak hódolnak. Vederemo. Az észak-scbleswigi ügyben, mely csak nemrég háborúval fenyegette Európát, Berlin és Kopenbága közt legközelebb újra megnyittatnak a tárgyalások, s az „Etendard“ szerint remény van a békés kiegyezésre. Poroszország állítólag hajlandó, több biztosítási követeléséről lemondani, s Dánia viszont kész lesz Düppelt s Alsent porosz kézben hagyni. Sándor czárról különféle rémhírek keringenek. Némelyek „Nemde, szép asszony , az én durva hústömegemröl senki sem tenné föl, hogy oly érzékeny idegeket rejt . . . s hozzá oly gyönge szivet ? Zenél ön ?“ „Egy kissé, de .........“ „ Ah! ön énekel ? énekel! Ilyen szép arczczal önnek gyönyörű hangja lehet. Hadd halljuk ! . . így legalább megment ön Levasseur unalmas dalaitól, ki rendesen elrontja vacsora után gyomrunkat. Tehát hárfát ide!“ Levasseur felkaczagott, mig a nő vonakodott énekelni. Alig tudott egy hangot adni, úgy el volt kábulva az ivók lármája s a háziúr dörgő hangjától. De férjének élete ettől függött. A hárfát előhozták, s Danton ismétlé kérését. „Kérem, kíméljen meg!“ szóla a nő, kinek homlokán nagy veritékcseppek gyöngyöztek. „Hát nem akar énekelni?“ kérdé Danton. „Nem tudok,“ feleié a nő. „Ej, ön megtagadja-e kérésemet nekem ?“ kérdé újra Danton parancsolólag. Duportail asszony kezébe vévé a hárfát, s végig csúsztató reszkető ujjait a húrokon; azután elkezde remegő, de kellemes és jól iskolázott hangon egy románczot, mely akkor divatban volt. A legtöbb vendég hideg maradt az ének alatt, s egészen másra gondolt; Danton ellenben többször belédörmögött, kényelmesen hintálá magát székén, s hallgatva és iddogálva mindinkább lelkesült lett. Amint a románcznak vége volt, Danton, mint valami örült, úgy tapsolt; példáját többen követék, s egész tapsvihar fejlett ki nemsokára. Duportail asszony felállott, s kimenni készült, hogy fris léget szívjon be. „Jó, jó,“ mormogó Danton „várjon rám a mellékszobában.“ Égy inas a szegény nőt egy tágas szobába vezeté, a falak mellett könyv- s iromány-tartók állottak. Különösen magára voná figyelmét egy állvány, melyen számozott papirdobozok voltak. A szoba kétségkívül a miniszter dolgozószobája volt, mert a közepén egy hatalmas Íróasztal állott, mely irományokkal s papírokkal telve volt, s a többi között egy zsebkendő és egyburnót- szelencze is volt rajta. A szegény nő elgondolta, hány élet és halál Íratott már ez asztalon alá, s hány halálos ítélet fekhetik elrejtve azokban a számozott papirdobozokban! Talán az ő kedves férjének sorsa is e Pandora-szelenczék valamelyikébe van zárva? Hirtelen összerázkodott, mert az ebédlőből rémitő zaj, pohárcsengés, ének, nevetés, kiabálás hangzék hozzá, mely zűrzavarba a házigazda olyan mennydörgést vegyitett, mint az oroszlán ordítása, mely vért szagolt meg. A reszkető nő összecsapó kezeit, térdre ereszkedék s imádkozott. Imájába áthangzó élezek, szitkok s káromló felköszöntések vegyültek. Duportail asszony mintegy két óráig lehetett Danton szobájában ; a viaszgyertya, mely félig világitá be a szobát, majdnem egészen leégett már, amint az ajtó felnyílt, s egy inas lépett be két karos gyertyatartóval. „A miniszter ur?“ kérdé a nő felállva. „Mindjárt jő,“ feleié a kérdezett, s a gyertyatartókat letette az asztalra és eltűnt. Ugyanazon pillanatban hirtelen nagy zajjal feltárult az átelleni ajtó, s egy homályos test jelent meg a küszöbön, mely kezeivel maga köré kapkodott, mivel térde inogott, s feje nehéz volt. Rémülve ismeré föl a nő a belépőben a polgár-minisztert, a ki tántorogva ment, s alig birt az Íróasztal melletti támlányig eljutni. A támlányba dobva magát, s kézzel-lábbal eviczkélve, mint a hal a szárazon, hörgött a részeg miniszter, mintha minden pillanatban meg akarna fűlni. Már az asztalnál leveté Danton nyakkendőjét; inge a mellén szét volt tépve, kaputja át volt ázva a bortól, hajó pedig úgy nézett ki, mint a tövises disznó tüskéi. Miután egy darabig csukott szemekkel s a mellre alácsüngö fejjel ült, hirtelen összerázkodott, s tompán dörmögé: „Ah, te itt vagy, polgárnő?“ É megszólításra a szegény asszony jéghideg lett a borzalom és undortól. Egyszerre világos lett előtte, miért ajánlotta a giron- dista, hogy levelét sajátkezüleg adja át a miniszternek. Szünet után újra elkezdett Danton nyögni. „Hah, megüt a guta .... ha élek .... Ez örökös falás és *
