Eger - hetilap, 1867
1867-01-24 / 4. szám
28 csen intéző isteni Gondviselésbe helyezett reménynyel nézünk kétes jövőnk elé, hiszen a Gondviselés kikutathatatlan bölcsesé- génél fogva valamint gyakran csak egy lepellel választja el a nemzetet annak sírjától, úgy a már-már haldoklónak éltet adva, egy ha;almas „legyen“ szavára fölkelti sírjából! Azon szomorú és megrázkódtató csapások közül, melyekkel a Gondviselésnek édes hazánkat is meglátogatni tetszett , — egyik a reánk nézve oly szerencsétlenül végződött harczok nyomorait szaporító, s keblünket remegéssel eltöltő keleti járvány, mely városunkat is meglátogatá — áldozatait itt is kiveendő. Elég nagy az áldozatok száma, kiknek e barangoló vendég életfáklyáját kioltva, fejükhöz tiízé a megváltás szent jelét; — egyik házban a jótékony árnyat adó fát, az édes apát siratják kenyértelenül maradt árvái, —• a másikban az emberi szív legdrágább kincsétől, a pótolhatlan édesanyai szeretettől vannak megfosztva a neveletlenül hagyott magzatok, — innét házastársat, onnét gyermeket, — rokont, —■ s barátot ragadott gyakran búcsúcsók nélkül egymás karjaiból, — hiszen még most is visz hangzik füleinkben a bús özvegyek, a szánalmat igénylő árvák siránkozó jajkiáltása ! Ennyi látogatás, ennyi leverő, s kebelrázó események között bánatos keblünknek vigaszt, — sajgó sebeinkre gyógyirt mi nyújthatott, és adhatna-e más — miut a vallás? ugyanazért lehetetlen, —■ hogy édes öröm ne fussa át, s ne hevítse egész valónkat, valahányszor vallásos érzettől ihletett kebellel gondolunk azokra, kik magasztos hivatásuk érzetében e vigaszt, e gyógyirt nyújtják a már-már cseggedö keblek sajgó sebére, — lehetetlen, hogy sújtoló látogatások közepette is örömmel ne tekintsünk egyházunk szolgáira, — lehetetlen, hogy először is hála, s legbensőbb elismeréssel negondoljunk városunk buzgó lelkésze, főtisztelendő Tabódy Péter, apát, és plébános urra, ki a dühöngött járvány szomorú napjaiban az isteni Gondviselés által reá mért, s általa nyugodtan elviselt súlyos betegséget is feledve , egész önfeláldozással nyujtá látogatott híveinek a lelkipásztori vigasz édes szavait. Nem lehet továbbá, hogy elismerő hálával ne emlékezzünk városunk lángbuzgalmú segédlelkészei, nagyontisztelendő He- vessy József, Sivampel József, — és tisztelendő Both Demeter urakról, kik éjét nappallá téve, s gyakran az idő kellemetlenségeivel is daczolva, egész odaadás, és életveszélyes önfeláldozással siettek a megrémült családok hajlékaiba, s nem csak például szolgáló emberbaráti kötelmük, de papi hivatásuk leginagaszto- sabb ihlettségétől is áthatva, nyújták a szenvedőknek, és halállal küzdött testvéreinknek a vigaszt, a lelki, és testi gyógyirt, — az élet kenyerét!! Valóban az isteni Gondviselés mintegy előrelátólag, a megpróbáltatás e nehéz napjaiban lángbuzgalmú szolgáinak jelesb- jeiből vigasztalá meg városunkat! —• ezeket látva, lehetetlen, hogy városunk az ő apostoli buzgalmú lelkészei előtt a legben- söbb hála, és elismerés adóját a kegyelet oltárára le ne rakja, és sziveinkbe vésett emléküket — jegyzőkönyvünkbe iktatva, 'kegyeletes megőrzésül a hálás unokáknak ezennel át ne nyújtsa. Anyagi jutalmat, melylyel önfeláldozással párosított buzgalmuk különben sem lenne megfizethető, helyzetünkben alig nyújthatnánk , de higyjék el, s győződjenek meg arról: hogy kis városunk legbensőbb hálája lesz, öröklő tiszteletben tartandó emlékük koszorújában — azon legszebb boglár, melynek virágát, keblünk érzelmeiből szakasztva, midőn hálánk emlékéül e sorokban átnyújtjuk, — rebegö ajkunk hálás szavai a megvigasztalt számtalanok könyüivel testvérileg olvadnak egyben, — mert bármerre távozandnak is, pályájuk magasztos ösvényén, e városközség hálája, s áldása fogja kisérni léptüket, és emlékük gyermekeink, unokáink keblében is eltörölhetetleu betűkkel leend bevésve, s örökítve! De a legbensőbb hála adóját fáradhatlan szorgalmú járásorvosok Glück Miksa, és Kösztler József urak irányában is leróni tartozunk, kik feledve azt, mi a családnak legszentebb, s legbecsesebb, az édesapa életét, emberbaráti érzelmüket nemes önfeláldozással párosítva, éjét nappallá téve , s gyakran egészen kimerülve, egyaránt látogatták a gazdagok hajlékát, s a nyomor és ínség kuszáit szalmáján küzködők viskóját! Ha a keleti járvány által megtámadottak nagy számát (600) az áldozatúl esettek (105) csekély számával összehasonlítjuk, — talán városunk álland legfényesebb példaként hazánkban, — mert itt a bölcsen kiszámítva tett tapintatos orvosi intézkedés, és fáradhatatlan buzgalom — a dühöngő járvány pazarúl romboló szilaj hatalmának gátot vetett. Vigaszt nyert számtalan család elismerő hálája , s áldása fogja őket éltük utain kisérni egy övéinek visszaadott gyöngéd szeretető szülőkért — kedves barátokért, és szeretett gyermekekért. Midőn egyesek, és a város hálás elismerését egybefüzve, a nevükhöz illesztett édes emléket gyermekeink, s unokáinknak is áta- dandók, jegyzőkönyvünkben örökítjük, és a tisztelt orvos urak irányában hálás elismerésünket nyilvánítjuk, nem annyira fáradalmaik jutalmáúl (mert az megfizethetetlen, s mint ilyennek csakis az öntudatban lelhető méltó jutalma) hanem hálás elismerésünk némi jeléül a tisztelt orvos urak részére gazdasági pénztárunkból fejenként száz-száz oszt. értékű forintot kifizetni rendelünk. Csekély, és parányi e tiszteletdij azon nemes önfeláldozásért, melyet a tisztelt orvos urak városközönségünk , s különösen a halál rémképével küzködött testvéreink mellett tanúsítottak, s kifejtettek, — azért méltán kiérdemlett jutalmuk mérlegéül ne e csekély, de szívélyes adományt tekintsék, kis városunk hálájának talizmányát ne ezen — hálánkat kifejezni képtelen igénytelen sorokban keressék, hanem nemes keblük azon megnyugtató, s boldogító öntudatában, hogy Mezö-Kövesd város híven megör- zeudi, s kegyeletben tartandja becses nevüket, s még gyermekeikben is elismerésével üdvözlendi az önfeláldozó apáknak, a nemes szivii emberbarátoknak, a csttggedést ismerni nem tanult dr. Glück Miksa, és Kösztler József járásorvosoknak mindig kedves emlékét!! Mezö-Kövesd város bizottmánya. Kacsaközi a jogászbálban. Eger, jan. 17. Uáh vá-vá vá-vá! ... Ne tessék megijedni, szerkesztő ur, nem fogom skalpirozni, nem indiánul beszéltem, csupán csak egy rengeteg, de ártatlan ásitozás csusszant ki eperajkaimon. Criminalis álmos vagyok, pedig csak most, reggeli 8 órakor bontakoztam ki a jó öreg Morpheus ölelő karjaiból (az igaz, hogy csak reggeli 5 órakor feküdtem le, s hat felé aludtam el.) Múlt éjjel tartottuk meg a jogászbált, mely fényesen, pompásan sikerült. Erről fogok most egy kis jelentést írni, mely ha nagyon is unalmas lesz, a t. olvasó legyen szives a szerkesztőt szidni, miért bízott rám olyasmit, a mihez csak annyit értek, mint hajdú a harangöntéshez. Oh múzsa! mosolyogj le reám kegyteljesen a magasból, vezesd plajbászomat tündérujjaiddal, mert érzem gyengeségemet, tudom, hogy magas segélyed nélkül ily nagyszerű eseményt méltóan megénekelni képes nem volnék. Ne hagyj el, oh múzsa! e válságos pillanatban, különben — különben téged veszlek plaj- bászom alá, s úgy leírlak, hogy fogadom, örökre aggszüz maradsz, kivált a mai világban, midőn minden „táglik“ fiatalembert katonának visznek. Ah az a bál! az volt ám a dicső dolog ! még most is csordultig van a szivem kéjérzettel, fejem szédítő gondolatokkal, fülem zenével, szemem tündéri káprázatokkal és — álmossággal. Még egyszer mondom: ah az a jogászhál! . . . Annyi szépet együttlátni, annyi lihegést-pihegést egyszerre hallani, annyi szép reményt táplálni, annyi szivet elrabolni, annyi ruhát elszaggatni — csak a jogászbálban lehet. Most bánom csak, hogy legalább 30 évvel később nem születtem, de Isten látja lelkemet, én nem vagyok oka ezen fatális anaehronismusnak. (Szerencsém is, mert soha meg nem tudnám magamnak bocsátani!) Mennyi drága élvezettől fosztott meg e fölösleges 30 év, a mennyivel t. i. kelleténél hamarabb találtam születni! Igaz, hogy annyira még nem jutottam, hogy tisztes ezits t-fürteimre büszkén mutathatnék, de ennek csak az az oka, hogy fejemen alig van minek megeziistösödni, az eziistfürtök helyét kopár pusztaság foglalván el. Oh jehmini ! . . Látni a szebbnél szebb hölgyeket, hullámzó kebellel, bűvösen fénylő szemekkel, örökmosolyu ajkakkal, lángoló piros arczczal, könnyű sylphidekként ide s tova lengeni, és nem tán- czolhatni — kell-e több, hogy az ember megirigyelje az ifjusá- I got ? kell-e több, hogy az ember azt a jót kívánja magának : I vajha ez éjjel tyukhályog fátyolozta volna be drága szemem- I világát ?! Tánczolhattam volna, igaz, én is, eljárhattam volna a kál 1
