Eger - hetilap, 1867
1867-07-18 / 29. szám
235 melyet a megyék számára az ország közjoga kiszabott, az egyéb tekintetben is a legkomolyabb megrovásra méltó. Ugyanis tiszteletlen és hamis szinben állítja elő a véghezvitt koronázást, melyet az ország egyetemes érdekeltsége és lelkesedése egy nagy nemzeti ünneppé emelt. Megsérti az alkotmányt, kétségbe vonva az országgyűlés jogát: törvényeket alkotni, módosítani és eltörölni. Egyenes ellentétbe helyezi magát az 184% évi törvényhozás szellemével és irányával, hivatkozva az 1741-ik 8-ik törvény- czikkre, mely az akkori kor szellemében a nemesség megadóztatását kirekesztő a törvényhozás tárgyai közöl, a melyet azonban már az 1847/8-ik 8-ik törvényczikkely a közös teherviselés elvének életbeléptetése által végkép megszüntetett. Rágalmat szór a törvényhozó hatalom ellen, azt állitván, hogy az a közös érdekű viszonyok tárgyában alkotott törvény által feladta az ország önállóságát és függetlenségét. Az említett határozat szándékos rósz akarattal, vagy pedig felfogás hiányából, mely egyik sem fér össze egy megye törvényhatósági állásával, elferdíti a most érintett törvény tartalmát, azon valótlan állítással, mintha abban az ország adó- és katona-megajánlási joga feladva volna. Az alkotmány elleni törekvésről vádolja a kormány tagjait, holott a törvényhatóságok megszakadt életműködésének újbóli megindítása, a sajtószabadság visszaállítása, az ideiglenes állapot megszüntetése s az alkotmányos élet szabad fejlődése és mozgása a köztevékenység minden téréin oly tények, melyek ily vakmerő rágalmat határozottan visszautasítanak. E végre az izgatás hangján szól az adókról és a véghez- ment ujonczállitásról, a melyekre nézve az országgyűlési határozatok léteznek, melyeket végrehajtani kötelesség, s melyek ellen izgatni, miután azok alkotmányosan megszavaztattak, polgári bűn. Mindezeknél fogva a magyar kir. felelős minisztérium komolyan roszalván a fent czimzett megyei bizottmánynak ezen törvény- és alkotmányellenes határozatát, egyszersmind a törvényhozás tekintélye, az alkotmányos jogállapot, és a közrend fentartása érdekében mellözhetlen kötelességének ismeri, azt i megsemmisíteni s érvénytelennek nyilvánítani, s annak — a nélkül, hogy a megyék egymássali érintkezési jogát kétségbe vonni akarná, mint törvénytelennek, köröztetését szigorú felelősség terhe alatt betiltani. Kovách László beszéde. Tisztelt bizottmány! Az alkotmányos szabadságnak — a valódi alkotmányosságnak első föltétele a szabad szó, szabad vélemény-nyilvánítás és a szabad sajtó. De mindez csak úgy hoz Udvet a hazára, ha a szabadon nyilvánuló politikai vélemények kölcsönösen tiszteletben tartatnak. Részemről tisztelem minden politikai vélemény szabad nyil- vánulását, nem gyanúsítok senkit, s nem követelek politikai ellenfeleimtől egyebet, mint ama bibliai szent mondat: „Quod tibi non vis fieri, alteri ne feceris.“ A kisebbséghez tartozni, mindig kellemetlenebb, ámbár sokkal könnyebb helyezet, és én szivemből sajnálom, hogy ezúttal a tek. megye jun. 26-án hozott határozatában kifejezett politikai nézetekkel ellenkező véleményben vagyok, de a miképen tudom, hogy a tiszt, bizottmányi többség imádott hazánk függetlensége és szabadságai iránt táplált szent hévtől serkentetik, úgy legyenek önök meggyőződve, hogy teljes függetlenségemnek büszkén érzett öntudatában az én véleményem is a hazaszeretnek azon tiszta forrásából ered, melynek öntudatom első perczétől fogva máig szeplőtlentil áldozám ! Azt, hogy hazánk szabadon nyilatkozhatik, hogy felelős parlamenti kormánya van; hogy a sajtó szabad, miként bárhol Európa legszabadabb államaiban; hogy az alkotmány védbás- tyái — a megyék —- életre hivattak; hogy az 1848-ikidicső szabadságharczunk még élő áldozatai hazatérhetnek; hogy Magyar- országon a magyar országgyűlés hoz törvényt; hogy hazánk európai missiójára — mindezeknél fogva — elökészülhet: azon európai missiójára, mely a kelet és észak felöl tornyosuló vészben leli kifejezését: mindezt uraim egy szavazattal én is segitém létrehozni. Önök, uraim, nincsenek megelégedve az 1867-iki vívmányokkal! Önök — hazaszeretetök szent hevében — többet, sokkal többet vártak. Önök függetlenség és állami önállóság tekintetéből többet kívántak. Én is uraim! Én is többet szeretnék; de a lehetőségek hamögött lépteket hallék. — Visszatekintettem, s egy öreg embert látók, ki legkevesebb 50 év óta kapusa volt a háznak. Rendesen öreg vak Istvánnak hívták, mert szemei, bár nem volt teljesen vak, a vakok merev, üveges tekintetével bírtak. Ö már oly régóta volt a ház szolgálatában, hogy eltávolítása esetére bánatában bizonyosan meghalt volna, miért is Askew ur meghagyása folytán, jutalmul élethossziglan a háznál tartatott. Ez engedély még eltávozásom előtt történt. Midőn őt most láttam, gondolám, hogy szokott kötelességét teljesiti, s esténkénti körútját teszi, megvizsgálván : vájjon a háznál az ajtók és ablaktáblák kellőleg bezár- vák-e ? Én a falhoz simultam, hogy észrevétlenül maradjak, nem mintha a következménytől tartottam volna — mert a múltnál fogva számolhattam irántami hálájára s részvétére — hanem leginkább azért, mert kíváncsiságom daczára is féltem az újságoktól, melyeket tőle majd hallani találok. Mialatt itt oly csendesen meghúztam magam, hogy lélekzetemet is elfojtám, egyenesen felém tartott, s azon hely átellenében állt meg, a hol a fal árnyékában meghúzódtam. Ö gyanitá, vagy érzé, hogy ott van valaki, mert megüvegesedett szemei, melyek a holdvilágnál oly kísértetiesen tűntek fel, egyenesen rám valának szegezve. Képtelen lévén tovább hallgatni, nevén szólitám meg. * „Mennyei szent Atyám! Randall ur ön az?“ kiáltott megrázkódva az ijedtségtől, midőn hangomat hallá. „Mindnyájan azt hittük, hogy ön elveszett.“ „Igen István, én vagyok,“ válaszolám s feléje közeledém. „Mondja meg az Istenért, miként van Eszther és gyermekem?“ „Jól.“ „Itt laknak e házban?“ „Ezen szobában Randall ur,“ válaszold, azon szobára mutatva, melynek ablaka alatt előbb hallgatóztam. „Hála Istennek ! «De nagyon megváltozott ön, Randall ur, mióta eltávozott.“ „Beszéltek azalatt néha felőlem?“ kérdém. „Ezelőtt igen — most nem többé,“ hangzottá felelet. Emellett oíy valami volt hangjában, mi nagyon nehezen esett szivemnek ; s bizonyos szomorúságot fejezett ki, mi az eddig hallottak után megmagyarázhatlan volt előttem. Egész komolyan fölszóli- tám őt, hogy mindent közöljön velem. Csak hosszas habozás s erős benső küzdelem után határzá el magát. „A ház tisztviselői közöl egy sem tartá önt bűnösnek,“ kezdő; „nem, egyetlen egy sem, sőt nejéhez részvétiratot intéztek, melyben sajnálatukat kifejezők. Pikard ur azon időtől fogva még komolyabb s visszataszitóbb lön, mint ezelőtt. Mi nem is hittük, hogy neje.a házban maradand, ezt azonban hihetőleg Dobell ur eszközlé. Ö ugyan ezelőtt is jámbor volt, de azóta még többször látogatá az imaházat. Eleinte nagyon búsúlt, de miután szilárd jellemű nő, érzelmét el tudá takarni annyira, hogy mitsem lehetett rajta észrevenni.“ „Hát kis Margitkámnak nem hiányoztam?“ „Eleinte nagyon is. Szegény gyermek ! Gyakran haliám öt reggel sírni s az ön nevét emlegetni, s nehány hétig még a Pikard urtóli félelem sem tartá őt vissza, hogy a kapuhoz le ne szökjék, és az utczán végig ne tekintsen, mígnem karjaimba ve- vém s visszavittem. Isten bocsássa meg nekem azt a sok mindenféle hazugságot, melylyel elő kellett állnom, hogy öt megnyugtassam ! De alig bírtam elviselni, ha öt láttam e magános, nagy házban sírva fel és alá járni s panaszteljes hangon ön után kérdezősködni.“ Itt könyek akaszták meg az öreg ember előadását, s én magam is úgy zokogtam, mint egy gyermek. „A házban levő urak közöl többen,“ folytatá kis szünet után, „szívesen fölvették volna őt családjokba, de neje nem akart megválni a gyermektől. Sokszor fölmentem hozzá a padlásszobába, hogy vele egy kissé játszadozzam, mint ön azt a déli órákban tenni szokta volt. Ilyenkor aztán nagyon örült, s ha régi templo- I műnk harangjai megszólaltak, az ablakhoz vezetett, s az égre j mutatott, mintha figyelmeztetni akart volna, hogy ott atyját lát- I ja. Később ritkábban kérdezősködött ön után, s midőn, a hajótö- | rés hire hozzánk jutott, s neje a gyermeket gyá3zruhába öltözte-
