Eger - hetilap, 1865

1865-09-14 / 37. szám

112 boldog, szerelmet lehelő asszony egy óra óta Alfonsnak — neje. i Oldalánál fiatal férje állott, ki midőn sötét szemeit Adelaidera fíiggeszté, azokból szerelmet, de egyszersmind búskomolyságot is lebete olvasni, mely még világosabban szólott halvány, beesett arczairól s szomorún összevont ajkairól. Úgy látszik, Adelaide csak egy kis zöld sziget volt küzdelmeinek sötét tengerében. Sejtelme, melynek eredete egy sötét chaosz, s mely inkább magából a lélekböl, mint a körülmények felfogásából s összeve­téséből fejük ki, nem csalá meg. A legelső pillanatban egy szolga Alfonsnak kis csomagot nyujta át, melyet egy ismeretlen nő küldött neki. „Egy ismeretlen nő, s neked ?“ kérdé Adelaide, mialatt Al­fons reszkető kézzel megnyitá a csomagot, melyből egy csinos tör tűnt elő. Alfons elhalványodott, szemei vad, örült kifejezést vevének föl, s félig aléltan rogyott, a tőrrel kezében, egy székre. Az eskü, melyet tön, előtte semmi sem volt, — a hűség, melyre őt az eskü kötelezte, játékszer, s most minden szava, min­den esküje, minden Ígérete, mint megszaggatott lelkiismeretének kínzó hangjai, jutának vissza emlékébe, s a jövőben nem talált semmi reményt, semmi vigasztalást. Gyengeségünk egyik következése az, hogy oly ritkán mer­jük kimondani az igazságot, s inkább halálos sebet vetünk távol­ról valakinek keblébe, minthogy a fájdalomnál, melyet szavaink- s tetteinkkel gerjesztünk, jelenlennénk. Úgy vagyunk velők, mint szemeink pillantásaival; ezreket pillantunk napjában a nélkül, hogy eszmélnénk rólok. Ezer gyengeségek suhannak el bennünk a nélkül, hogy szivünk, elménk sejtené azokat. VI. Előttem hevernek a hervadt örömvirágok, melye­ket még bimbójukban tipra le a csalódás vihara. Boldogságom sötét rom, melyre egyedül a fájdalom gyönge holdsugára vet halvány fényt, s lelkem éje rémként bolyong az eltemetett üvd sírjánál. J. Homályosan lobogott a tűz a kandallóban, mely mellett Marietta, gyászruhában öltözve ült. Fejét kezébe hajtá, s busko- molyan nézett maga elé a földre. Egy köny sem nedvesité a bár­sonypillákat, egy sóhaj sem emelé havas kebelét. Marietta nyu­godt volt és csendes, kínja iszonyusága tévé azt. Ekkor megnyílt mellette az ajtó, s egy köpenybe burkolt alak lépett azon be. Gúnyos, hideg mosolygás húzódék egy pillanatig Marietta keskeny sápadt ajkain. „Alfons, te vagy?“ kérdé nyugodtan. „Én vagyok, Marietta ! megbocsátasz-e nekem ?“ kérdé fáj­dalmasan. Alfons csábító szemeinek gyémánttüze kialudt, az arcz lilioma és rózsája oda van. Merev szoborként állott, várván, mint elkárhozott, a vigasztaló sugarat eljátszott mennyjének dicső­ségéből. Marietta hidegen és nyugodtan tekinte rá, azután mondá: „A seb, mely keblemen Uttetett, sokkal nagyobb, hogysem annak fájdalmát szemfényvesztő játékok, s proteusi változások képesek volnának elfeledtetni. A szerelem sebei gyógyithatlanok. — Meg­kaptad tőrömet?“ „Igen, megkaptam, Marietta !“ A lány elégülten inte fejével. „Hol van atyád?“ kérdé Alfons, az aggasztó csendet félbe­szakítva. „Meghalt, — felele nyugodtan Marietta — bánatában halt meg, mivel itt hagytam, s Brestbe menék ; midőn visszatértem, már nem találtam öt.“ Alfons mélyen sóhajtott. „Tudod még a napot, melyet szökésedre határozánk?“ kérdé Marietta. „Május 18-ika volt,“ válaszold halkan Alfons. „Tehát később eszedbe jutott?“ „Igen, Marietta, s az emlékezés reá napjaimat és éjeimet keserité meg.“ „Hagyjuk azt! Mit akarsz tőlem?“ „Oh, Marietta, — szóla Alfons — kérni akartalak, hogy hallgatnál, hogy gyalázatomat el ne árulnád; azon szerelemre, melyet egykor irántam érzél, akarok tőled kegyelmet esdekleni. Kérj tőlem, a mit akarsz; a mim van, mindenem a tiéd; kívánd : mint Prometheus, a menny ttizét, és elhozom neked, csak el ne árulj!“ „Oly iszonyú volna ez rád nézve ?“ kérdé Marietta. „Iszonyú, iszonyú, Marietta! Lásd, felfogadtam magamban, a boldogságot, az üdvösséget egy oly angyal karjai között, minő Adelaide, megérdemleni.“ „Hah!“ kiálta Marietta, s egész alakja megreszketett. Alfons felugrott.“ Oh, bocsáss meg Marietta! elfeledém, hogy az neked fájni foghat.“ „Te sokat feledéi el; — mondá ismét nyugodtan Marietta — s oly hideg vagy mellettem, mint az Apenninek jégcsúcsa Itá­lia virányai felett. Nem, te nem szerettél! — mond.Marietta — nem ismered azon égi szenvedélyt, melynek minden öröme, minden boldogsága, minden vágya, csak viszhangja kedvese boldogsá­gának ! hol két lélek egét egy nap világítja, mely csak egyszer hunyhat el mindkettöjökben. Oh te nem tudod, mi a szerelem!“ (Vége követk.). Nyílt panasz. A városunkban e hó 7-én történt tüzeset alkalmával nem először, nem is másodszor merült föl azon rendetlenség, mely hogy utószor történt legyen, teljes szivünkből óhajtjuk és kí­vánjuk. Midőn kalapot emelve tisztelettel állunk meg elöljáróink előtt, akkor elismerjük azon felsöbbséget és érdemet, mely által ők fölénk emeltettek; de midőn ezt elismerni kötelességünknek tartjuk, másrészről kívánjuk, hogy tiszteletűnket, becslilésünket azok kiérdemelni törekedjenek. Elöljáróinkat minden tekintetben mint az ügy élén álló férfiakat akarjuk ismerni, kik vezetőinkül vannak hivatva a jó úgy, mint a balsorsban, a szerencsében úgy mint a szerencsétlenségben, azért is valahányszor azok közöl bármelyiket, a vezényfonallal kezében szunnyadozni látjuk, ön­kéntelenül, és méltán fakadunk fájdalmas jajkiáltásokra. A tüzeseteknél rendesen fölmerülő oltási hiányokból azt kell következtetnünk: 1 ör. Hogy az ezzel megbízott személyzet kötelességének szoros teljesítésére nem unszoltatván, felebarátja szerencsétlensé­gét, csak mint másodrendű dolgot, vállain keresztül nézve, nem tartja azt szóról szóra megfizetett sebes kötelességnek, a reá sqj- tó törvényt nem gyakorló rendszabályok paragraphusai közt. Ezt tanúsítja a városi fecskendő legkésőbbi, s mintegy már né lkültz- hetővé lett megjelenése. A fecskendő kormányosa ugyan már an­nak idejében ott volt, de sem a sz. Flórián örökösen ömlő kanná­jának, sem a városi fecskendőnek birtokában nem lévén, rum megfizetett, csak fizetetlen egyéni kötelességét teljesitheté. 2. A csupán privát egyének fogatain láthatott vizhordó-tsz- közök azt igazolják, hogy a város negyedeiben nyugalmas szét- száradásban merészkedő lajtok szttkségesetébeni elörántásival, az illető fertálymesterek csak imigy-amúgy, vagy épen sehogy sincsennek megbízva, — vagy megbízva, de nem szorgalmazva; — hogy nincsennek váratlan tüzesetekre nézve már eleve kiren­delt fogatok, s hogy talán minderre, a Neptun széllovairak se­bességével épen nem bíró, s nagy hidegvérüséget tanúsító városi gebék hivatvák ? holott azok, az egyetlen fecskendő késöli elő- vonszolásával is már meglehetősen ki vannak véve pliegmá- jokból.

Next

/
Thumbnails
Contents