Eger - hetilap, 1865
1865-09-14 / 37. szám
112 boldog, szerelmet lehelő asszony egy óra óta Alfonsnak — neje. i Oldalánál fiatal férje állott, ki midőn sötét szemeit Adelaidera fíiggeszté, azokból szerelmet, de egyszersmind búskomolyságot is lebete olvasni, mely még világosabban szólott halvány, beesett arczairól s szomorún összevont ajkairól. Úgy látszik, Adelaide csak egy kis zöld sziget volt küzdelmeinek sötét tengerében. Sejtelme, melynek eredete egy sötét chaosz, s mely inkább magából a lélekböl, mint a körülmények felfogásából s összevetéséből fejük ki, nem csalá meg. A legelső pillanatban egy szolga Alfonsnak kis csomagot nyujta át, melyet egy ismeretlen nő küldött neki. „Egy ismeretlen nő, s neked ?“ kérdé Adelaide, mialatt Alfons reszkető kézzel megnyitá a csomagot, melyből egy csinos tör tűnt elő. Alfons elhalványodott, szemei vad, örült kifejezést vevének föl, s félig aléltan rogyott, a tőrrel kezében, egy székre. Az eskü, melyet tön, előtte semmi sem volt, — a hűség, melyre őt az eskü kötelezte, játékszer, s most minden szava, minden esküje, minden Ígérete, mint megszaggatott lelkiismeretének kínzó hangjai, jutának vissza emlékébe, s a jövőben nem talált semmi reményt, semmi vigasztalást. Gyengeségünk egyik következése az, hogy oly ritkán merjük kimondani az igazságot, s inkább halálos sebet vetünk távolról valakinek keblébe, minthogy a fájdalomnál, melyet szavaink- s tetteinkkel gerjesztünk, jelenlennénk. Úgy vagyunk velők, mint szemeink pillantásaival; ezreket pillantunk napjában a nélkül, hogy eszmélnénk rólok. Ezer gyengeségek suhannak el bennünk a nélkül, hogy szivünk, elménk sejtené azokat. VI. Előttem hevernek a hervadt örömvirágok, melyeket még bimbójukban tipra le a csalódás vihara. Boldogságom sötét rom, melyre egyedül a fájdalom gyönge holdsugára vet halvány fényt, s lelkem éje rémként bolyong az eltemetett üvd sírjánál. J. Homályosan lobogott a tűz a kandallóban, mely mellett Marietta, gyászruhában öltözve ült. Fejét kezébe hajtá, s busko- molyan nézett maga elé a földre. Egy köny sem nedvesité a bársonypillákat, egy sóhaj sem emelé havas kebelét. Marietta nyugodt volt és csendes, kínja iszonyusága tévé azt. Ekkor megnyílt mellette az ajtó, s egy köpenybe burkolt alak lépett azon be. Gúnyos, hideg mosolygás húzódék egy pillanatig Marietta keskeny sápadt ajkain. „Alfons, te vagy?“ kérdé nyugodtan. „Én vagyok, Marietta ! megbocsátasz-e nekem ?“ kérdé fájdalmasan. Alfons csábító szemeinek gyémánttüze kialudt, az arcz lilioma és rózsája oda van. Merev szoborként állott, várván, mint elkárhozott, a vigasztaló sugarat eljátszott mennyjének dicsőségéből. Marietta hidegen és nyugodtan tekinte rá, azután mondá: „A seb, mely keblemen Uttetett, sokkal nagyobb, hogysem annak fájdalmát szemfényvesztő játékok, s proteusi változások képesek volnának elfeledtetni. A szerelem sebei gyógyithatlanok. — Megkaptad tőrömet?“ „Igen, megkaptam, Marietta !“ A lány elégülten inte fejével. „Hol van atyád?“ kérdé Alfons, az aggasztó csendet félbeszakítva. „Meghalt, — felele nyugodtan Marietta — bánatában halt meg, mivel itt hagytam, s Brestbe menék ; midőn visszatértem, már nem találtam öt.“ Alfons mélyen sóhajtott. „Tudod még a napot, melyet szökésedre határozánk?“ kérdé Marietta. „Május 18-ika volt,“ válaszold halkan Alfons. „Tehát később eszedbe jutott?“ „Igen, Marietta, s az emlékezés reá napjaimat és éjeimet keserité meg.“ „Hagyjuk azt! Mit akarsz tőlem?“ „Oh, Marietta, — szóla Alfons — kérni akartalak, hogy hallgatnál, hogy gyalázatomat el ne árulnád; azon szerelemre, melyet egykor irántam érzél, akarok tőled kegyelmet esdekleni. Kérj tőlem, a mit akarsz; a mim van, mindenem a tiéd; kívánd : mint Prometheus, a menny ttizét, és elhozom neked, csak el ne árulj!“ „Oly iszonyú volna ez rád nézve ?“ kérdé Marietta. „Iszonyú, iszonyú, Marietta! Lásd, felfogadtam magamban, a boldogságot, az üdvösséget egy oly angyal karjai között, minő Adelaide, megérdemleni.“ „Hah!“ kiálta Marietta, s egész alakja megreszketett. Alfons felugrott.“ Oh, bocsáss meg Marietta! elfeledém, hogy az neked fájni foghat.“ „Te sokat feledéi el; — mondá ismét nyugodtan Marietta — s oly hideg vagy mellettem, mint az Apenninek jégcsúcsa Itália virányai felett. Nem, te nem szerettél! — mond.Marietta — nem ismered azon égi szenvedélyt, melynek minden öröme, minden boldogsága, minden vágya, csak viszhangja kedvese boldogságának ! hol két lélek egét egy nap világítja, mely csak egyszer hunyhat el mindkettöjökben. Oh te nem tudod, mi a szerelem!“ (Vége követk.). Nyílt panasz. A városunkban e hó 7-én történt tüzeset alkalmával nem először, nem is másodszor merült föl azon rendetlenség, mely hogy utószor történt legyen, teljes szivünkből óhajtjuk és kívánjuk. Midőn kalapot emelve tisztelettel állunk meg elöljáróink előtt, akkor elismerjük azon felsöbbséget és érdemet, mely által ők fölénk emeltettek; de midőn ezt elismerni kötelességünknek tartjuk, másrészről kívánjuk, hogy tiszteletűnket, becslilésünket azok kiérdemelni törekedjenek. Elöljáróinkat minden tekintetben mint az ügy élén álló férfiakat akarjuk ismerni, kik vezetőinkül vannak hivatva a jó úgy, mint a balsorsban, a szerencsében úgy mint a szerencsétlenségben, azért is valahányszor azok közöl bármelyiket, a vezényfonallal kezében szunnyadozni látjuk, önkéntelenül, és méltán fakadunk fájdalmas jajkiáltásokra. A tüzeseteknél rendesen fölmerülő oltási hiányokból azt kell következtetnünk: 1 ör. Hogy az ezzel megbízott személyzet kötelességének szoros teljesítésére nem unszoltatván, felebarátja szerencsétlenségét, csak mint másodrendű dolgot, vállain keresztül nézve, nem tartja azt szóról szóra megfizetett sebes kötelességnek, a reá sqj- tó törvényt nem gyakorló rendszabályok paragraphusai közt. Ezt tanúsítja a városi fecskendő legkésőbbi, s mintegy már né lkültz- hetővé lett megjelenése. A fecskendő kormányosa ugyan már annak idejében ott volt, de sem a sz. Flórián örökösen ömlő kannájának, sem a városi fecskendőnek birtokában nem lévén, rum megfizetett, csak fizetetlen egyéni kötelességét teljesitheté. 2. A csupán privát egyének fogatain láthatott vizhordó-tsz- közök azt igazolják, hogy a város negyedeiben nyugalmas szét- száradásban merészkedő lajtok szttkségesetébeni elörántásival, az illető fertálymesterek csak imigy-amúgy, vagy épen sehogy sincsennek megbízva, — vagy megbízva, de nem szorgalmazva; — hogy nincsennek váratlan tüzesetekre nézve már eleve kirendelt fogatok, s hogy talán minderre, a Neptun széllovairak sebességével épen nem bíró, s nagy hidegvérüséget tanúsító városi gebék hivatvák ? holott azok, az egyetlen fecskendő késöli elő- vonszolásával is már meglehetősen ki vannak véve pliegmá- jokból.