Eger - hetilap, 1865
1865-08-31 / 35. szám
295 nyitni, mely végre engedett, s rajta négy férfiú, mélyen köpenyeikbe burkolva, lépett be; az ágy mellett köpenyeiket félreveték,s egyenruhájukról, az éjilámpa gyenge világánál, a titkos rendőrség szolgáira lehete ismerni. Egyikök megérinté Alfons homlokát, ki csak félig nyitá föl szemeit, s álmosan kérdé: „te vagy Marietta ?“ „Ébredjen ön fel, nem Marietta van itt.“ Alfons fölrezzent. „Ki merészel nálam------“ többet nem s zólhatott félelmében; mert a férfiakat öltözeteikről fölismeré, s tudta, hogy el van veszve. Egy nyögéssel visszaesett párnái közé, s kétségbeesetteu rebegé: „Ártatlan, én ártatlan vagyok!“ „Minden színlelés hiában van. Barátai be vannak fogva, s önt bűntársuknak, vallók.“ Alfons az utóbbi szavakra, mint a tavasz fuvallata alatt az első nyárlevél, egész valójában összerezzent. E pillanatban az ajtó előtti tornáczon halk lépések hallatszottak, s a következő perezben az ajtó megnyílt, s a belépő szétvetett köpenye alól szenvedélytől lihegve emelkedő nökebel hullámzók, s a gyönge lámpafény egy arezot világita meg; Marietta volt, — ki midőn a szörnyalakokat, s kedvesének cassiusi halványságát látta, egy sikoltással hozzáröpült. Ö még szebb, ingerlőbb volt, mint azelőtt, hasonlóul a haj nal virágához, mely az esti bimbó takaróiból az éj homálya alatt félig kibúvik piros testével. „Alfons, kedvesem, mit akarnak itt ez emberek?“ szóla ijedten. Alfonstól a nyelv megtagadta szolgálatát e pillanatban, csupán e szavakat volt képes töredezve kiejteni: „Kedvesem, Marietta!“ „Madame! — szólt gúnyosan a foglárok egyike, — most az egyszer'későn jött; más társaság előzte meg. Alfons előre ! mennünk kell!“ Mint viharos éjben elhagyott éptí let puszta fala, némán, mozdulatlan állott Alfons. Keble ki akart fakadni, s csontjai szet- feszültek, agyán és szivén, mint tört ablakon, hideg szél süvöltött keresztül. „Nem, nem, — szóla fájdalmasan Marietta, s kiterjesztett karokkal eléje állott, —nem szabad őt elvinnetek!“ „S ha mégis elviszszük? Előre Alfons!“ „Élj boldogul Marietta!“ monda Alfons gyötrelmes tekintettel, s indult kifelé. A leány hangosan zokogott. „Csak egy, csak egyetlen egy pillanatot“! esengett, s kezeit kéröleg emelé a foglárok felé. Megengedtetett neki e rövid időköz, s Marietta megragadó kedvesének mindkét kezét, s mélyen szemébe nézve: „Alfons ! szeretsz engem ?" „Szeretlek, és megtartom, a mire esküdtem!“ Az örömnek egy sugara ragyogott fel Marietta szemeiben. „Tehát menj, én örökké szeretni foglak!“ III. —------előtte a meztelen valóság áll, melytől e lundorodik. N. X. Az éj csendes v^lt, tele csillagokkal. A Szajna ezüstfolyó- ként haladta város között, s az elyzei térről éjizene édes hangjai liallatszának. Ég és föld, fenn a csillagok, itt a tavasz milliónyi kelyhekből öntözve illatjait, — minden oly szép volt! Ki mondta volna, hogy a természet annyiak boldogságának végóráit ünnepli ! ? Kevés időre az ég gyengén szürkülni kezdett, s a keleti csillagok, — mint kiégett éjlámpák halvány világánál, a „place de justice“ közepén egy állvány tűnik elő, embertömegtöl körülözö- nölvc. Az állványon egy bakó, egyik kezében izzó vasat, másikban iratcsomagot tartva, daczosan hordá körül szemeit a gyülekezeten. Most egy csapat meghajolt alak közeledők, lesütött szemekkel, halálsápadt arczokkal, rendőrök kíséretében. A tömeg önként utat uyitott e gyászos csapatnak, mely a következő perezben az állványhoz ért. Midőn a nap, mint nagy oltártüz, szikrázva kigyult keleten, a bakó megragadván az érkezettek elsejét, felvonó öt az állványra, s hangosan kezdé olvasni: „Miután a vizsgálatok, — az előmutatott okmányok és iratok, — valamint a tárgyalásokból kiderült, miszerint bizonyos számú egyének abban egyeztek meg, s azon czélra társultak, hogy a kedélyeket szóval és Írásban izgassák a kormány ellen, mely mellett egy állandó szervezetet akartak létesíteni, melyre bekövetkezendő mozgalmas időkben, a kormány- ellenes pártok támaszkodhassanak.“ „íme Meunier Alfons barátjához irt levelének töredéke :„ Mutassuk meg az országnak, hogy a rendet és szabadságot megegyeztetjük, a jóllétet a haladással párosítjuk, hogy becsületes, tiszta republikánusok kezében jobb dolga lesz Francziaország- nak, mint jelenleg.“ M. Alfons. „Tekintve továbbá, hogy a műveletek a törvényszéki nyomozás megkezdéséig folytattattak, s hogy ez idő alatt számos gyűlést tartottak.“ „Tekintve végre, miként több vádlott iratai, — s levelezéseiből kiderült, hogy a társulat folyvást politikai propagandát képezett kitűzött czéljaira. Ezek folytán elítéltettek: Meunier Alfons polgári jogainak elvesztésére, — shusz évi várfogságra, stb. Éles sikoltás hangzott e szavakra a tömegből, melyen egy nő utat tört magának az állványig. Mármar elérte azt, midőn a bakó a forró vasat az elitéltnek karjához nyomó; sustorogva sü- té be az magát, s a megveresedett karon világosan két betűt lehete fölismerni. Alfons elhagyó az állványt, s Marietta hangosan zokogva reá hajolt; megcsókoló megégetett karját, s ünnepélyesen mondó: „Tied maradok Alfons, s ha húsz év múlva térendesz is meg, engem ismét megtalálaudasz!“ i'yen az élet! mi különböző attól, mit ifjúságunkban felöle álmodánk! Hány felleg, mely rózsafgnyben lengé körűi KorauJU„ kát, oszlott el nyom nélkül egünkön; hány sugárzott a nap első fényében, oly szépen, hogy szemünk alig bírható meg ragyogását, mely most vészt hoz reánk, s egész leiünknek már kalászoló vetését elveri! Egy szó, melyet nem alkalmas időben mondánk, életünket is semmivé teszi gyakran. Sorsunk: reményleni e földön s csalódni, s szenvedni, ha csalódtunk. Az egyes ember a világ történeteiben olvashatja jövendőjét, hogy nem fog elérni semmit, mi után küzdött, s ki nemzetének remél szebb jövőt, emlékezzék ifjú reményeire, s tanuljon lemondani. S viszont az emberi nem élete, miként egyeseké, egy hosszú tévedés, mindig változó, de mindig egyformán muié- kony csalódásokban követ; — ki veheti rósz néven a késő ivadéknak, ha elődei kora után vágyódik? Csak a természet szépsége változhatlan ; csak a föld borítja uj zölddel évenkint sírjait; csak a nap nem veszti fényét annyi kínok felett: mig a parányi emberfaj küzd, gyűlöl, s sírba száll, hogy a földet testével termékenyítse. Küzködünk, s halhatatlanságról álmodozunk e sirvilágon, hol minden hely talán nagy tettek tanúja vala, s mindenik csak semmisedésre int! Az ifjúnak, midőn a világ színpadára lép, szive tele szerelemmel, feje fényes álmokkal dús; úgy áll elé, minta tükör, melynek síkján csak a nap ragyogó világa fénylik, mint a hab, melynek tisztaságát vész föl nem zavarta még; később lelkének tükörén száz vad kép vegyül, a tiszta habot a nagy folyó fölvevő, s eltölti mocskával. Lelkének termő ereje szenvedélyeiben fekszik, s ismét szenvedélyei a felhők, melyeknek zápora alatt a férfi nagygyá nő, melyekből egyszerre villám csap le, s őt semmivé teszi.
