Eger - hetilap, 1865

1865-01-26 / 4. szám

28

Mezei és szőlősgazdáinknak.

Régi közmondás.- „ha fénylik vagy csurog Vincze, megtelik a pincze.“ Ma Vincze napja van, ez jutott eszembe, mert kissé fénylett is, csurgott is; azonban délután szomorúra változott az idő. Ez nem jó jel, gondolám, előkerestem régi százesztendős ka- lendáriomomat, vájjon mit mond reá? Nem vagyok ugyan föltétien híve a naptáraknak, de miután a százéves naptár megjegyzéseiről azt hiszem, hogy azok százados tapasztalásokon alapulnak; a régibb korban pedig az időjárásra sokkal jobban figyeltek némely emberek, mint a mostani hitetlen és könnyelmű világban, és magam is e tekintetben nem keveset tapasztalván, azon meggyőződésre jutottam, hogy lehet valami a dogban. Az én kalendáriomom tehát ezeket jósolta a jelen évre.

A jelen évben uralkodó planéta a Merkur. „Ezek az esztendők többnyire szárazságra, hidegre hajlandók, azért is nagyon ritkán várhatunk ezen esztendők lefolyása alatt termékeny időket.

Tavaszi vetés. Minden bő termésre mutat; kivált az árpa jó fizető lesz. A zabot, lencsét, borsót se nagyon nedves, se nagyon sáros földbe nem kell vetni; mind a len, mind a kender jó, a kender ugyan apró marad.

Őszi vetés. Ha a múlt esztendőben nagyon forró nyár volt, úgy az idén a búza s rozs többnyire szalmával fizet; ellenben,-4 TÁR

Anatole Derly.

(Folytatás.)

VII.

Stern Matild nevezetes német családból származik. Gyermekkorában lön árva, s roppant vagyon úrnője, s mint ilyen, csakhamar egy sereg imádótól látta magát körülvéve, kik naponkint kö - rébe gyűltek, hogy kegyes mosolyát ellessék. Ő lett a salonok királynője, s csakhamar megszokta úgy tekinteni ez embereket, mint rabszolgákat, kiket tetszése szerint kormányozhatott. Természetesen, nem tudta magát elhatározni, hogy férjhez menjen; fájt elhagynia a szerepet, melyet oly sikerültén játszott. Senki azok közöl, kik kezének elnyerhetése után sóvárgottak, nem dicsekedhetett azzal, hogy szerettetik. Matild csak szabadságát szerette. Egyébiránt fiatal volt, maradt elég ideje a választásra.

Egy nagybátyjánál lakott, ki gyámja is volt. Ezen nagybátya —■ nyugalmazott tábornok — kinek sohasem voltak gyermekei, nagyon szerencsésnek ére.zte magát, hogy az ifjú hölgy védnöke lehetett. Saját házában lakott, mely rég időtől fogva nem nyílt meg senkinek, néhány jó baráton kívül, most pedig a bécsi nagy világ gyülpontja lön. 0 mutatta be húgát a társasköröknek, s minden ifjú, ki Matild kezét el akarta nyerni: körülötte forgolódott. Az öreg tábornok nemes szivü, de gyenge atya volt; elkényezteté unoka- hugát, midőn azt egészen saját akaratára hagyta, s mindig kész volt, legkisebb kívánságát is teljesíteni.

Azonban egy bizonyos tekintetben befolyása volt unokahu- gára, a mennyiben azt rá tudta beszélni, hogy ne menjen férjhez.

Az öregurak érzelmeiben mindig van egy kis önzés; a tábornok félt azon időtől, melyben Matild elhagyja házát, s az újra szomorú, elhagyott leend. Megszokta már oldalánál látni ezen önfejű, nyugtalan gyermeket, ki édelgéseivel vette körül; húsz évvel érezte magát megifjodni, midőn legszebb egyenruháját felöltve bálba ment szép unokahugával.

Matild nem volt tétlen. Magas képzettsége és lánglelke ragadta öt minden iránt, mi szép és nagy. Festett, mint Bonheur Róza, énekelt, mint Malibran, zongorázott, mint Liszt; de soha sa- lonokban föl nem lépett; csak a tábornok s néhány öreg barát

ha nedves volt a nyár, mind a búza, mind a rozs jó fizető lesz. A buza-és rozsvirágzás rósz termésre mutat.

Gy ü m ö 1 c s. Némely helyeken sok, némelyeken kevés, némelyeken pedig semmi sem terem.

Szőlő. Víg szüretet nem igen várhatunk; ha szintén tavasz- szal jól állanak is a szőlők, ritkán úszsza meg.“

E jóslat nem igen kedvező, majd meglássuk, igaza lesz-e? Azonban, ha visszaemlékezünk az 1830, 1837, 1844, 1851, és 1858-ik évekre, tán már előre is adhatunk neki némi hitelt, főleg mi szőlősgazdák, kik tapasztaltuk azt, hogy az érdeklett években vig azaz bő szüretünk sohasem, jó borunk is csak 1830. és 1858-ban volt, de ez is fanyar volt a nagy szárazságtól és jóságát tán az akkori nagy üstökösnek róhatjuk fel. Mint volt ez években a gabnatermés, nem emlékszem, mindenesetre jó lesz tán kissé gazdálkodni, s a bort, búzát nem kell elpocsékolni. Ha ezt teszszük, úgy alkalmasint bekövetkezik majd,hogy Merkur azaz: az ü z é r e k, kereskedők fognak rajtunk uralkodni. És én csaknem hiszem, hogy a régiek azért tulajdonították ez éveket Merkur planétának, mert azokban a kereskedőknek jött meg a világa, kik jelenleg is olcsó gabonával nagyon is tultöm- hetik magtáraikat. * * *

C Z A.

voltak szerencsések, őt hallhatni, midőn — igen ritkán — elhatározta magát, énekelni legbensöbb barátai előtt.

Az évek elfolytak, és amint az emberek elhagynak mindent, Matild, ki 23-ik évét elérte, kezdett alábbhagyni a szabadsággal. Az imádók ugyan nem távoztak el, mert a leány csak szépült, és bár sokan kezdték belátni, hogy hiába sóhajtoznak: mivel a szenvedély, mely az embereket vezeti, nem engedé észrevenniök, hogy oly nő birhatásáért fáradoznak, ki őket nem szeretheti.

Mint minden nő, Matild is oly eszményképpel birt, oly szerencse után sóvárgott, melyet e földön fel nem találhatott.

A tábornok házában lakott egy nyugalmazott őrnagy, ki Matildot még mint gyermeket ismeré, s iránta egészen atyai érzelemmel viseltetett. Barth őrnagy, bár 50 éves, nem hitte ez időt elég soknak arra, hogy egy ostobaságot kövessen el: egy nap azon vette magát észre, hogy kedve volna megházasodni. A tábornok borzasztót kaczagott, midőn az öreg elbeszélte neki szándékát, és jó kedve majdnem örülésbe ment át, midőn az őrnagy nyilvánitá, hogy Matild kezét óhajtja.

— Szegény barátom! mondá magában a tábornok, egy kissé megbolondult; régen volt már az, midőn őzekre együtt vadásztunk. Ali! ha azon időben meg akart volna nősülni, nem hiszem, hogy BécS legszebb hölgye visszautasította volna kezét. O igen szép ember volt, jó lovag, kedves pajtás és az egész város szerette kedves társalgása, szép jelleméért, de most! . . . . És ezeket mormogva a tábornok, belépett unokahuga lakosztályába, kinek nevetve beszélte el Barth őrnagy szándékát.

Matild gondolkozóvá lön . . .

— A jó őrnagy! kiáltott, hogyan ? ő is?!

—Istenem, igen, ö is ! felelt a tábornok; te megzavarsz minden főt, és nem akarok neked szemrehányást tenni, de barátaimat már megkímélhetnéd, kik nélkül bizonyára csak esztelen csoport környezne engem. Egyébiránt én már feleltem az őrnagynak, mint i kötelességem hozta magával, és remélem, hogy esze meg fog jöni, és megérti, hogy egy oly leány, mint te, nem való oly öreg zsémbesnek, ki bizonyára már élt félszázadot.

A távozni akaró tábornokot visszahívta Matild.

— Nagybácsi! szólt, megnyomva minden szót, midőn vissza fog térni Barth úrhoz, mondja neki, hogy figyelme s kérése engem