Eger - hetilap, 1865
1865-01-19 / 3. szám
22 — Nem bízta meg önt valamivel ? kérdem. — Oh nem! Derly ur mindennap kimegy 8 órakor, a nélkül, hogy egy szót szólna valakinek, s csak délután két órakor tér vissza. — És hova megy ? A legény kiterjeszté karját, és fejét rázta, mi annyit tett, hogy nem tudja. — Mi nem tudjuk uram ! hova megy, felelt azután ; egyszer ezt, máskor azt az utat választja. Egy pillanatig határozatlanul állottam. Miért nem szólt nekem Anatole a reggeli kirándulásról ? Miért nem hivott társnak ? vagy lagalább tudatta volna velem. Magamra voltam hagyatva, és elhatározám, egész ebéd idejéig sétálni a hegyekben. Kimenve a fogadóból, utat választék az erdőben, s jobbra tartottam. Reméltem, hogy a véletlen megmutatja nekem, mit keresek, és várakozásomban nem csalatkozám. Több mint egy óráig haladtam már, midőn a fákon keresztül egy három személyből álló csoportozatot vettem észre; hogy magamat el ne áruljam, megállottám nehány pillanatig, hogy annál könnyebben vizsgálódhassam. — Ön igen veszélyes ember, kapitány, mondá az egyik, a szerelmesek nincsenek többé biztosságban. — Háborúban minden modor jó, szólt a kapitány, és én nem csinálok lelkiismeretet abból, hogy egy társalgásból nehány szót ellestem, mely engem oly nagyon érdekelt, mert az egyik személy nem volt más, mint Derly Anatole. Egy növel, ki lehetett 23—25 éves, fecsegett, egy növel, ki tábori széken ülve, hanyagul rajzolt egy albumba. Nem tudom, miért, de egy sejtelem súgta nekem, hogy a tegnapi énekesnő ő volt, mely sejtelem később valósult. Egyébiránt igen szép; nem akarom lerajzolni, mert meg vagyok győződve, hogy miután elmondottam önöknek, miszerint e hölgy magas, könnyed alkatú, hogy haja és szemei agátkö-feketék, hogy szája picziny, kedves és fogai, mint az elefántcsont ............önök ne m nagy fáradsággal maguk elé tudják öt állítani. Néhány lépésnyire a helytől, hol Anatole ült az ilju hölgygyei, egy szolga csevegett egy, ruhájáról Ítélve, jó házhoz tartozó szobaleánynyal. — Az ön barátja tehát megérkezett? kérdé az ifjú hölgy Anatolet. — Igen, felelt ez, irántami vonzalmának ez újabb bizonyítéka. — Ő volt társa tegnap az éjjeli sétán! — Elismerésemet mutatám meg ezzel, midőn tanújává tevém öt azon fönséges hangversenynek, milyent csak kegyed tud adni, és melyben kegyed nem pazar, miután csak az éj magánya tudja kegyedet lelkesíteni. — Ma reggel elhagyta öt ? kérdé a nö, kedves mosolylyal válaszolván e szókra. — Lehetnék-e csak egy nap is a nélkül, hogy kegyedet ne lássam ? — Ah! vigyázzon! mondá a nö, ujjúval fenyegetve; megegyeztünk, hogy szellemdús emberek példájára társalgunk egymással, és eltávoztatjuk a salonok üres bókjait, melyek a fenséges természettel oly nagy ellentétben állanak. Ön elfeledte ígéretét: mert nehány perez alatt két hibát követett el. Az ifjú hölgy ezen szavaiban fölismerém akaczérságot. Anatole szeretettel tekintett reá, s szenvedni látszott azon gúnyoroshi degség miatt, melylyel a nö beszélt. »-— Matild! kiáltott, a hölgy átengedett kezét megragadva, mikor engedi bebizonyítanom, hogy én önt szeretem ? ! meddig fog még gyönyörködni fájdalmaimban? — íme megint az ön bohósága! Ön mindig ugyanaz, nem lehet önnel beszélni egy óráig, a nélkül, hogy szerelemről ne szólana. Ah! Derly ur, én a jobb részt óhajtám ön számára, midőn barátságommal megkinálám; ön jól tudja, hogy többet nem adhatok: engem egy ígéret terhe kötelez. — De végre is kisasszony! ezen ígéret nem visszavonhatlan, ön ezt maga is mondotta, én remélem, hogy erre elhatározandja magát, mert azon Ígéret teljesítése által — ez erős hitem — kegyed sohasem lesz boldog. Ezen pillanatban a szolga közeledett felém, és én okosabbnak tartám, visszahúzódni, nehány lépést tevék tehát hátra, azután Anatole felé közeledtem a lehető legnagyobb zajjal, hogy észrevé- tessem magamat. Anatole kissé megzavarodott, engem látva, de csakhamar visszanyerte nyugalmát, s kezét nyujtá felém. — Mily szerencsés véletlen! mondá ; én bemutatlak téged Stern Matild kisasszonynak. Meghajtám magam e kedves teremtés előtt, ki engem mosolylyal fogadott. — Derly ur sokat beszélt önről, kezdé a hölgy; én önt már régen ismerem. — Én kegyedet, kisasszony, csak az éj óta ismerem! nem volt ugyan szerencsém láthatni, de igen hallani .... — Mit ? tehát ön tudja ? . . . . — Én nem tudom, kisasszony, csak következtetem. Helyet foglalók a fehér pádon, s a társalgás tovább folyt. Stern kisasszony, születésére német, tökéletesen beszélő nyelvünket, bár kiejtésén észre lehetett venni az idegen modort. Köny- nyeden beszélt oly dolgokról, melyek korabeli hölgyeknél ismeretlenek ; megértőm, hogy művésznő. Én, kinek nem volt okom az önkivül iségre, mint Anatolenak, hidegen ítéltem meg e nőt, kit először láttam, s már első ízben némely hibákat vettem észre benne, melyekből semmi jót nem jósol tam barátomra nézve, ki, mint hivém, valósággal szerelmes volt e szép német hölgybe. , Anatole figyelemmel hallgatta Stern kisasszony minden szavát, és annak minden kimondott élczénél rám tekintett, mintha bennem is bámulatot akart volna fölkelteni. Az idő gyorsan mult. Stern kisasszony jelt adott szolgájának, ki hozzálépve, megterhelte magát a könyvekkel és albumokkal, melyek a fiatal lány mellett hevertek. A szegény embernek fáradságába került, mindezeket czipelni, melyek nélkül úrnője soha ki nem ment, de melyeket soha nem olvasott. — A viszontlátásig ! mondá a hölgy, kezét Anatolenak nyújtva, felém pedig kecses bókot intve, melyet gyöngéd mosolylyal kisért. Anatole feléje hajlott, nehány szót mondott neki, de melyeket nem érték. — Talán! felelt a nő hangosan, mintha tudatni akarná, hogy közte s Anatole közt semmi titok. Miután eltávozott, Anatoleval visszaindultunk. — Megmagyarázod, kérdém tőle, e viszonyt ezen nővel, kiről nekem soha sem szólottái ? — Alig egy hónap óta ismerem, s tegnap annyi beszélni valónk volt, hogy nem maradt idő, Matildról beszélni neked. — Türelmetlenül várom, kedves Anatole, elbeszélésedet; hogyan ismerkedtél meg Stern kisasszonynyal ? — Párisban láttam őt néhányszor az osztrák követ nejénél, akkor a műveltség és szépség királynéja volt; két év óta nem láttam. Midőn a véletlen összehozott bennünket, megújitók ismeretségünket, és kellemes barátságban élünk. — De magyarázd meg: miként v an, hogy e fiatal leány egyedül lakik ily elszigetelt helyen ? mondhatom, hogy előttem e nagy szabadság veszélyesnek látszik. — Oh! felelt Anatole: ennek egész története van. — Melyet te nekem elbeszélsz. — Kétségkívül. — Kezdjed, édes barátom ! hallgatlak. (Folyt, követk.) T
