Eger - hetilap, 1865

1865-05-25 / 21. szám

180 Megtörténvén a szavazás, a szavazatszedő bizottmány jelentése folytán egyes akarattal ismét a közszeretetben és tiszteletben álló elnökök választattak meg, jelesen: elnök Visontai Kovách László, 1- ső alelnök Berecz Ferencz, 2- od „ Beust Ödön báró. 34. Végre elnöklő Szathmáry László a benne helye­zett bizodalmát megköszönve, az elnöki széket az újonnan megválasztott elnök Kovách Lászlónak adá át; ki is azt szívből fakadó éljenek közt elfoglalván, a közgyűlést a to­vábbi, vagy is az igazg. választmány választására kér­te föl. Bevégeztetvén az alapszabályok értelmében a titkos szavazás, a szavazatszedő bizottmány jelentése folytán az igazg. választmány tagjaiul, mint legtöbb szavazatot nye­rők, következő tagok lettek megválasztva: Almásy Vincze, Alberthy Ferencz, Alberthy Pál, Bajza Antal, Bartakovics Béla, Béla József, Bokross János, Boroviczényi Gyula, Bőkönyi Viktor, Csala Sándor, Csiky Sándor, Dessewffy Jób, Farkas János, Fay József if., Főkövy Antal, Freiburg Lajos, Flöttnigh Adolf báró, Gobády János, Gosztonyi Béla, Grubiczy György, Győrf- fy Ignácz, Hegedűs Zsigmond, Horner István, Isaák László, Jablonszky Gyula, Janikovics Alajos, Jeszenszky Sándor, Kolozsváry Ádám, Kürthy Antal, Kürthy János, Kürthy Sándor, Mahóvszky Antal, Majzik Viktor, Mala- tiuszky György, Mártonffy Károly, Móczár János, Orczy Bódog báró, Papp János, Plattby József, Sipos Orbán, Schik Ignácz, Szapáry Gyula gróf, Szapáry Imre gróf, Szávoszt Frigyes, Szerelem Géza, Tarnay Károly, Zalecz- ky József. — Pénztárnokúl Rigó Antal. 35. Előterjesztetett az igazg. választmánynak abbeli óhajtása: miszerintezentulra a „Hevesmegye gazd. egye­sülete“ czimébe a „Jászkerület“ is fölvétessék s annak fen- sőbb helyen leendő kieszközlésére a jelen közgyűlés kebe­léből fölterjesztés tétessék. Az igazg. választmánynak ebbeli óhajtása örömmel fogadtatott, s annak illető helyen leendő kieszközlésével közakarattal az elnökség megbizatott. (Vége köv.) A Kaukázus népei. (Vége.) Sokat lehetne még e hős faj csatározásairól írni, de e kis keretbe nem foglalhatjuk a csaták szinhelyét, s a lelkesültségnek szárnyát szegi azon gondolat, hogy e vitéz nép élete immár csak a történelemé. 1830—40. között a cserkeszek érezni kezdék, hogy a Kaukázust egész hosszában meg nem tarthatják, e szerint a hegység keleti felét, mely különben is ke- vésbbé magas a nyugatinál, feladták, s a 10—17,000 lábnyi magasságú nyugati bérczekben s völgyeikben ve- ték meg lábukat. . Az ellentállást folytatott törzsek 1841. óta, mintha a fájdalmas elkeseredés hatványozná erejüket, az eddigiek­nél még keményebb harczokat víttak. Az orosz-török háború idejében, főleg a krími had­járat alatt, szabadabban föllélekzett hősnép, mely eddig a nyugati hatalmaknak s Törökországnak szövetségese volt, a párisi béke pontjaiból készakarva kifelejtetett. Midőn 1862-dik év nyarán önfeláldozásuk gyümölcse megért, a cserkesz a búcsúzó nap vakitó fénysugarai­ként még felvillogtatja fegyverét, hogy sötét hegyei mögé vonúlva, a fájdalom még sötétebb gyászát vonja magára. Még mérkőzik Kubán mellékén a hódítóval, de az ősz, még inkább a hatalmak részvétlenségének fa­gyasztó dere letarolta reményének végső szálait is, s ő maga a Fekete-tenger közeiéig szoríttatott. — A remény még a haldoklót sem hagyja el, s ők meg — sőt elfogyva bár, de törve még akkor sem, Konstantinápolyba, Lon­donba és Párisba követségeket küldtek segélyért. Vae victis! Az eredmény azon késői kiábrándulás lett, hogy Isten után magukra hagyatvák, — hogv a történelem könyve egy tanulságos lappal bővült, melyről az elfogu­latlan utókor a hatalmasságok interventiójáróli fogalmait tisztázhatja . . . Az 1863-i véres csaták a cserkeszek veszteségével végződtek. Az oroszok erősen ostromzárolták a Fekete­tenger keleti partjait, s igy a szorongatott cserkeszek többé kéz alatt sem nyerhettek segélyt, sem pénz-, sem hadiszerek, — sem emberekben. — 1864. apr. 1. ostrom alá vették az oroszok Vardart, a hegyi népek utolsó erősitett helyét. Ez volt a remény végső szála, melyet vérző kezeik meg akartak tartani, de legyőzettek, két ezernél több halott feküdt a csataté­ren. Ez volt a kegyelemdöfés, mire a vitézség napja leál­dozott, a szabadságért küzdött hősök lelke megtörve, a szolgaság békóiban vonszolják éltüket. S fognak-e azok egykor lehullni ? — vagy van-e számokra e földön még feltámadás ? ! A történelem több példát mutat a bukásra, mint emelkedésre, Attilius Regulus, Valentinianus, a ró­maiak vezére, feje a karthagóbeliek és perzsák szolgái lőnek, más időben ugyanazon óra látta a fejedelmi bibort fölcseréltetni rabbilincsekkel, hogy az első királyból utolsó szolga lett. De tárgyunknál maradva, midőn 1478- ban Wasiljevics Plescov és Novogorod szabad városokat meghódítva, azokat jogaik, s előnyeikből kivetkeztetve, lakosaikat más helyekre ülteté át; a nemes városok fé­nye, dicsősége örökre megalázva, a szabadság gyökérben elfojtva, s fölöttük az önkény uralma megszilárdítva lett. (Rotteck Alig. Gesch.) Most, midőn 400 év múlva egy, jogaitól megfosztott népcsalád tagjait szintén más he­lyekre átültetve látjuk, nem ismerjük-e fel a sors játékát, vagy az emberek tehetlenségét, mely az önkényuralom­nak még napjainkban sem tud, nem akar gátokat vetni? — Pedig a vad, minden ildomot kizáró bánásmód mellett vajmi könnyen sikerülendett e nép jogainak biztosítása, ha meggondoljuk, hogy a felszabaditandók mindegyike hatalmas eszköz lett volna a felszabadító kezében. Hason­lítsuk csak össze az orosznak a cserkeszekkel való bá­násmódját az angoléval, melyet Britt-Indiában követ. Anglia alkotmányos geniusának sikerült a legszilajabb s legharcziasb törzset, a maharattokat, nemcsak tneghó- ditani, hanem bennök az angol kormány s katonai szol­gálat iránt is bizonyos fokát a hajlamnak és rokonszenv- nek fölkelteni. Igen, de az angol több mint félszázad óta igyekezett az anyaországi politikai viszonyokat s beren­dezést, legalább kicsiben s részenkint, Indiába is behozni, milyenek: a községek önálló kormányzata, az esküdtszé­kek nyilvánossága, szabadabb sajtó sat., mig ellenben az autocrat muszka a függetlenség után törekvő cserkeszek irányában csak a munkát, a földhöz ragadt szolgaságot, hivatalnoki önkényt, s mindenben katonai lábat, mint polgárosultsága alkatrészeit s támaszait alkalmazá. Nem egészen hasonlót mondhatunk a franczia kormány eljá­rásáról Algir iránt, hol szintén az ildom nélküli politika véráldozatai még mindig, s ki tudja, meddig füstölögnek, ■

Next

/
Thumbnails
Contents