Eger - hetilap, 1865
1865-01-12 / 2. szám
14 ki elhal karjai között,; — nézd e két teremtést, s megérted, meg kell értened szenvedéseiket, és nem fogod többé mondani: utazzál el! Mert én vagyok az egyedüli, ki vigasztalni tudom a szegény haldoklót, anyja és én vagyunk az egyedüliek, kik annyi közömbösek között meg tudjuk öt érteni. A szegény Emíliának nincs egy boldog pillanata. Gyermek, ki csak szemeivel követheti társnői játékait ; fiatal leány, ki keserű könyekkel szemeiben fordul el, midőn vig, mosolygó barátnői bálba készülnek. Oh én megértem őt, midőn karomra támaszkodva a hegyeket nézi fehér csúcsaikkal, midőn a kék eget szemléli, és midőn lelke ismeretlen régiókban látszik tévelyegni. Goúdolatai már megszabadultak a világtól, melyet teste is csakhamar el fog hagyni; az örökkévalóságra gondol, melynek már titkairól álmodozik. Ezen szegény, szenvedő lélekre mennyi vigasz van a vallásban! szenvedéseiben nem lesz Isten-tagadó, hozzá emeli lelkét. Azon fájdalmak közt, melyeket keresztüléltem, midőn eltűnni láttam azt, ki mindenem volt a földön, ki ifjúságom éveinek volt társa, midőn egy nap fölébredve oly egyedül éreztem magam e világon: kétkedtem a gondviselésben, átkoztam a sorsot. Oh ha tudnád, barátom! mily kínokat állottam ki a hosz- szu, álmatlan éjek alatt, azon hosszú, kegyetlen órákban, midőn a lefolyásuk alatt támadt sírban kerestem ifjúságom emlékeit és boldogságom álmait! A gyermekévekre gondolák, a kedves, édes évekre, melyeket oly méltán mindnyájan sajnálunk; mert ha nincs is mindig fehér kenyér a családi asztalon, ha talán nincs mindig bőségben: a gyermek kevéssel megelégszik, megeszi a keveset fájdalom és könyek nélkül. És a gyermek bánata oly csekély, oly könnyen vigasztalható! Egy virág, egy fűszál, egy madártoll elég, könyeit kiszárítani. A gyermek nem ismeri a kevélységet, a gőgöt, ezen kínzóit az emberiségnek. S mi neki a gazdagság, dicsőség ? A mező oly zöld, a patak tükrében mosolygó ég oly szép! — Midőn eléggé foglalkoztam emlékeimmel, szemeimet a jelenre fordítom. Keresek magam körül érzelmet, szerete- tet; érzem szükségét annak, hogy!szivemet beszélni kell hagynom: a húsz éves sziveknek annyi mondanivalójuk van! .... és nem találok semmit. Minden érzelmeim megtörnek a közömbösség szikláin, melyek minden oldalról környeznek. Oh igen ! én kérdeztem magamtól: ha azon emberek, kiket látok, nem szív és lélek nélküli gépek-e ? ha, vájjon nem véletlenségből lökettek-e a földre? Hidd nekem, gyakran meglepte elmémet az öngyilkosság eszméje: de rád gondoltam, egyedüli barátomra, és elhatároztam élni, hogy téged megkíméljelek egy nagy fájdalomtól. Létem oly üres, oly nyomorult volt: nem akartam többé dolgozni; mit tehetek ? leírjam életunalmamat, mutassam világmegvetésemet? Századunk nem szereti a kétségbeesés hangját, neki öröm kell, mámor, hogy megcsalja önmagát. Midőn Emíliát utamban találtam, elhatároztam, őt megnézni. Úgy tetszők nekem, mintha meghalt nővérem kelt volna fel sírjából; még most sem vagyok bizonyos, ha nem gonosz álom-e ez ? Megnyitám szivemet Ferval asszony előtt, engedélyét kértem, hogy velők lehessek, hogy virraszthassak vele szegény gyermeke fölött, kit el akarna vitázni a haláltól. E remek nő megértett engem. Legyen ön fiam, mondá nekem, szenvedjünk együtt. Azóta boldog vagyok, őszinte érzelmektől látom magam környezve, te mellettem vagy, misem hiányzik boldogságomból. Fájdalom ! ez rövid lesz, mert én rósz csillagzat alatt születtem. Egy holdsugár világitá meg e pillanatban Anatole arezát, s láttam, mennyire erőkódik, hogy könyeit elrejtse. — Ezen naptól kezdve úgy tekintém öt, mint elveszett embert. Világos volt előttem, hogy túl nem éli Ferval kisasszony halálát; hacsak, a mi kétséges, ha nem lehetetlen — egy mélyebb vonzalom nem szorítaná azt ki kebléből. IV. Az éj fenséges volt. A hold teljes fényében ragyogott, s minden oldalról megvilágitá az ösvényt, melyen haladtunk. Egyike volt azon kellemes, balzsamos augusztusi éjeknek, midőn a természet egész gyönyörűségét kitárja. Gépiesen követőm Anatolet, ki önkívüliségben látszék tévelyegni az ösvényen. Rövid ideig minden szóváltás nélkül haladtunk, barátom elmélyedt gondolataiba, mi engem megijesztett, s elhatározám, megtörni a csendet. — Ferval asszonyon és leányán kívül kik vannak még itt vendégek ? kérdém. — Egy igen gazdag angol, kiállhatatlan, mint honfiai, és egy párisi polgár, nejével és leányával. — Nem egy túlhizott egyén, kit a terrasse-on láttam délután? — Ugyanaz, felelt Anatole ; holnap xnegismerkedhetel vele, és ha kedved lesz hallgatni: ő mulattatni fog. Ez egy kevély teremtés, Ő3 sokkal nevetségesebb, hogysem el lehetne beszélni. Ha nem vagy fáradt, és jól érzed magad, mint én, e fenséges éjben, bemutatom neked a vendégek arczképeit, kiket még nem ismersz. Talán nem vétek nagyot, ha kissé megszólom ez embereket, kik előttem kiállhatlanok. — Azon vastag egyén, ki a terrasse-on ült, régi illatszerész, Dufour ur. Bár csak kevés idő óta ismerem, már elbeszélte nekem élete minden részleteit .... borzasztóan fecsegő ember. Egyébiránt olyan, mint a többi, nevetséges, mint az, kit Moliére rajzol: mert nagy költőnk óta az emberek átalakiták magukat, de nem változtak, megtartották hibáikat, nevetséges fogyatkozásaikat, és nem tennének csak legkisebb áldozatot, önmegtagadást sem, hogy levetkőzzék gyöngeségeiket. Dufour ur, miután 20 évig dolgozott naponkint 12 órát, elég szép vagyont halmozott ösz- sze. Megvette az Avray-birtokot, hol magának egy mezei lakot épittetett, mely méltán megérdemli a villa nevet. Nincs elhanyagolva semmi, hogy a lakás nagyúri palota legyen, és ha hinni lehet, villája nem kevésbbé szép, mint G . . . . . herczegé. Túl van terhelve aranynyal; „mindenekfölött az arany a legszebb kép“, mondaná Dufour asszony. Dufour vágyainak legnagyobbika volt: a hadseregben bírni egy rokonnal. Miután hosszú ideig keresgélt volna nagyszámú családjában, talált egy nejérőli távoli rokont, ki elhagyva a harisnyaszövés mesterségét, Marshoz szegődött, és most kapitány a nemzeti hadseregben. Dufour ur kérte e „kedves unoka- öesését,“ hogy vétesse le magát életnagyságban, s a vitéz harezos nem állhatott ellen Dufour ur és neje „ékesenszóló“ ösztönzéseinek. Ma az arczkép a villa legfeltűnőbb helyén díszeleg. Ha egy látogató megáll a festmény előtt, Dufour ur elégedetten dörzsöli kezét, és mosolyogva mondja: „az unokaöcsém!“ Dufour ur legszebb napja volt egész életében az, midőn elhagyta tiz év óta birt lakását, mely a Sz.-Dénes-utczában volt a harmadik emeleten, és a villába jött. Egyik embertől a másikhoz futott, parancsait osztva, mint egy tábornok, ki döntő csatát akar nyerni. A kik ezt hallották, jól tudhatták, hogy Dufour ur azelőtt 20 évvel érkezett Párisba hét frankkal zsebében, s hogy ily szép vagyont összegyűjtött,5 munkásságának kell tulajdonítani. - A mi Dufour asszonyt illeti: legnagyobb boldogsága volt, ha csodálták; különben igen jókedvű. Miután a villát elfoglalták, egyedül csak arra gondolt, hogy egész méltósággal fogadja sz.-dénes utczai régi barátnőit. Bár nem gondolt arra, hogy ö „ezen emberekkel“ fog társalogni, mégis szivesen mutogatta a fényt, mely őt környező, és reszketett örömében, ha vendégeinek ajkairól a csodálkozás kitöréseit hallá. Ha azt mondák neki: „kedves barátnőm“, ő „szép asszonyommal“ felelt. — Azonban korán reggel nem kell meglátogatni, ilyenkor pangyolában volna látható, a szőnyegen térdelve, a mint támlányainak lábait viaszozza. — Ezen idő alatt leánya, Eulália kiasszony, egész elragadtatással játszik zongoráján. Határozottan állítják ugyan, hogy három év óta tanulja Rosellen egy ábrándját, s még csak türhetöleg sem játszsza. Dufour reggelenkint kertje sétányait egyengeti. Ha valaki ilyenkor látogatja meg, mihelyt észreveszi vendégét, rákiált: „ne menjen arra, ott most igazitottam meg.“ Te nevetsz barátom a rajzra, Dufour ur hasonlóan nevetne, ha engem hallana, s mindezekre azt felelné : hegy kertje sétányait azért egyengeti maga, mert ezen fogív
