Eger - hetilap, 1865

1865-03-23 / 12. szám

103

egész Yerpelétig kereste, de eredménytelenül tért vissza. Harmadnapra pénteken, a katonaavatás befejeztetvén, szombaton az elöljáróság az adóhivatalnál végzé teendőit, csak késő este tért haza; s midőn megtudta, hogy S. J. legény még akkor sem került elő, másnap S. P. tanácsbeli az eltűnt egyén ujabbi kérésé- , sére ment, kit ez, és annak rokonai Eger városához közel fekvő, egy parton álló szölőkunyhó előtt élettelenül fekve megleltek.

S. P. tanácsbeli a hulla feltalálását a járás főszolgabirája hon nem létében a megye eskíidtjének azonnal bejelentette, ki annak j felbonczolását rögtön elrendelte; haza jővén a főszolgabíró, a ‘

vizsgálatot mindjárt megindította, és a gyanúsokat elfogatta. E szerint nem vádoltathatik az elöljáróság a késői feljelentéssel, sem gondatlansággal, mert az eljárt kötelességében, mire a hatóság intézkedett is. Mindenesetre vétkesek S. J. kísérői, kik társuk elmaradását eltitkolták, és a tőle elszedett holmit, a helyett, hogy rögtön az elöljáróság kezébe szolgáltatták volna intézkedés végett — elidegenítették; minthogy a pénzt, kalapot és tarisznyát máig sem bírják előadni. Egy jelenvolt.

4 T Á R C Z A.

Otylia.

Kevéssel a gyászviselet elleni rendelet kibocsátása után,

M

...........tábornok egy reggel biztosainak értesitvényeit bontogatá

fö

l szobájában, e nevezetes tény hatásáról. Homloka ránczba vala szedve, szája haragra vonult: élénk lehangoltságot látszék érzeni. A nők, minden korból és minden rangból tovább is gyászfátylakban jártak, mintha ö excellentiája nem is fenyegette volna, hogy megvesszőzteti őket. De arcza csakhamar kiderült, s gúnyos mosoly vonult el halvány ajkain.

— Tehát a lengyel nők daczolnak! mondá. Hanem engedni fognak mindnyájan, vagy úgy bánok velők, mint becstelen személyekkel !

S egy uj rendeletet irt, melyben a gyászoló nőket egy sorba helyezi a romlott életű hölgyekkel. Ezjó kedvre derité, s csaknem vígan fogadá a különös látogatót, ki hozzá épen benyitott.

— Ah! itt vagy kópé ? mondá. — No’s hát mi újság ?

Egy rekedt, durva hang, erős italoktól égő torokból előtörve, felelt ő excellentiájának:

— Semmi jó! A nők folyvást gyászban! A nowi-dwori lengyel nő csúfot űz belőled s a czár atyából. Jó lesz megbüntetni. Valóban szép egy test a bot alá.

— Minő ostobaság ! Hát ezért fizetik a kémet, he ? Hordd el magad, ha nem tudsz semmiről értesíteni.

— A jó szolgával úgy bánnak, mint valami lengyel kutyával. Oh szentséges Oroszország! Én átszolgáltattam Narbuttot. Most a lengyel nőt kellene megverni.

— Meg, ugysegéljen, valamennyit!

— Először a kastélybelit, a többit azután.

— Távozzál, valóban soká hallgatlak.

De a raskolnik, ki mindig ittas, s most különösen bűzös vala, a helyett, hogy távozott volna, egy drága karszékbe helyezkedett.

— Ejnye nyomorult! kiáítá dühösen a helytartó, hát még te is daczolsz ?

— Nekem sok a barátom, kikre neked szükséged van, ex- cellentiás uram. Hétezerén vannak a szent Oroszországban, csupa óhitüek, kik soha nem borotválkoznak. Mi a keresztet két újjal vetjük, a czár atya meg hárommal; hanem az mindegy: mi már csak a mellett maradunk Lengyelország s Litvániában, kiknek pópájuk van (popovstchintsy) úgy, mint kiknek nincs (bezpovstchintsy).

— Ez az eretnek részeg, mond M.........Ha nem távozol,

t

üstént kidobatlak.

— Rósz fenyegetés jó kém irányában! Ha mégis a lengyeleket szolgálnók!

A raskolnik gonosz torzképet vágott.

— Vigyázz, hogy föl ne köttesselek.

Oh, oh, engem, hű ebet! A M.........ek szeretnek akasztatni, ha őket föl nem akasztják.

A tábornok fenyegetöleg ugrék föl; a raskolnik nyugodtan maradt ülve karszékében.

— Otyliát, nem engem kell fölakasztani.

— Hát aztán miért?

— Gyűlölöm, mint halálomat.

— Ah igazán ! s mit vétett ellened ?

— Semmit; ö szép, mint egy angyal és — pogány.

— Katholika!

— Katholika vagy pogány, sátán gyermeke! A ki elveszi, elkárhozik.

— Ah! ah! kaczagott föl a tábornok, te szerelmes vagy a lengyel nőbe.

A raskolnik szeme hirtelen megvillant.

— Vesszöztesd meg, mig csak ki nem tér, mondá vakbuzgó hévvel; te megmented lelkét, s én egy másik Narbuttot fogok neked átszolgáltatni.

— Hány éves ? kérdé a tábornok.

— Tizénnyolcz; fehér, mint a hó, fekete ruhájában.

— S kit gyászol ?

— Vőlegényét, Julián grófot.

— Miféle Julián grófot?

— Narbutt pajtását.

— Közeli rokona volt talán ?

— Sem közeli, sem távoli.

— S látni öt nyilvánosan gyászba öltözködve ?

— Minden vasárnap a katholikus templomban.

— Ah! hát ez is daczol velem, ez a..............hogy is híják?

— Otylia.

— No csak légy nyugton ; kitér, nem tér, mindegy, hanem példát kell adni.

— Majd én korbácsolom.

— Te?

— Ezt a rubeleknél is jobban fogom szeretni.

— Jó! még ma elfogatom ezt a lázadó nőt.

A raskolnik kezet csókolt s eltávozott.

A helytartó csengetett: egy komornyik jelent meg.

— Menjen valaki Pawloff alhadnagyért.

Nem sokára a tiszt belépett ö excellentiája szobájába.

Magas, szőke, kék szemű, szelíd arczulatu fiatal ember volt az. Arczán s viseletén méla bú ömölt el. Néhány év előtt a szentpétervári nemes-kadétiskolából zászlótartói ranggal kilépvén, a Kaukázusban alhadnagyi vállrojtot nyert.

Szüleit nem ismerő. Bizonyos évdij, melyet, maga sem tudá, kitől kapott, födözé neveltetése költségeit. Idöszakonkint egy egyén, hallgatagon, mintha néma volt volna, jött hozzá, szó nélkül egy erszény aranyat téve eléje.

Több Ízben Pawloff alhadnagy, büszkesége sérelmén fölindulva, már majd kilöké ajtaján a biztost, ki neki e gazdátlan alamizsnát hordá; de hisz ez vala az egyetlen kötelék, mely öt szüleihez csatolá. Egyébiránt ö semmi lépést sem tőn családjának fölfedezésére. Sőt tudta, hogy ez hasztalan fáradság volna, s még ártalmára is lehetne.