Eger - hetilap, 1864
1864-03-24 / 12. szám
94 nal elvesznünk, most legalább nem szenvednénk már!— Mig élünk, addig folyvást remélhetünk! — viszonzám ugyanazon átható hangon, mert csak igy volt megérthető a szó a vihar ordításában. — De nem akarok e jelenetnél tovább időzni, mert a visz- szaemlékezés reá még most is, oly sok év után is, megmerevíti a vért ereimben. — Szóváltás igen kevés történt köztünk, mert a mint már emlitém, egymás szavát csak úgy érthettük meg, ha tele torokból kiáltoztunk ; de egyébkint is, annyira le voltunk sújtva kétségbeejtő helyzetünk által, lelkünk annyira szorongott, hogy beszélőtehetségünket is csaknem egészen elvesztettük. „Több órán át feküdtünk igy a sziklán, erősen egymásba fogózkodva, — várva, figyelve, reszketve — végre kimondhatlan aggodalommal láttuk az éjt beköszöntem, mely a háborgó tó borzasztó tekintetét eltakará ugyan szemünk elől, de reményünk utolsó szikráját is kioltani látszott. Ah iszonyú s végtelennek tetsző éj volt ez, mint a pokol örökkévalósága! A vihar egy pillanatig sem szűnt meg, az ordító hideg szelek át meg átjárták nedves ruhával fedett testünket, ehhez járult még, hogy a hullámok is gyakran felcsapkodtak hozzánk. Alvásról természetesen szó sem lehetett, e helyett a legsötétebb gondolatok gyötörték szivünket. Ha körültekintettünk, szemünk áthatlan sötétséggel találkozott, s néha-néha a tajtékzó hullámok villanyszerü|fényével, mely fölizgatott képzeletünk előtt halotti gyertyakint tűnt föl, mely végromlásunkhoz világított. Körülbelől éjfél tájban — mennyire megítélhetem, mert én is, mint társaim, a hidegtől elgyengülve, s meglehetősen bódult állapotban voltam — eleresztém azt, kit körülkaroltam, hogy tagjaimat kissé megdörzsöljem, mert a hosszas átkarolásban egészen megmeredtem. De alig hogy ezt tevém, vad kiáltást hallék, s midőn jelenlétéről meggyőződést akartam szerezni, borzasztó ijedelmemre, anyámat s fivéremet seholsem leltem — eltűntek ! Tehát csupán nővérem és jegyesem voltak még velem a sziklán. De nem időzöm tovább ez iszonyú éj leirásánál. Ha ön képzelme az általam rajzolt képet kiegészíteni nem bírja, nem lesz képes érzelmeimről fogalmat szerezni, mert azok leirhatlanok ! „Végre a reggel beköszöntött. A vihar még mindig erősen dühöngött. Átpillantottuk helyzetünk rémes jelenetét. Némi távolban tőlünk, egy alattunk levő sziklán szemünkbe ötlött anyám és fivérem holtteste, egymást szorosan átkarolva; a hullámok csapásai következtében folytonosan mozogtak, mintha élnének. E jelenet annyira megrázta nővéremet, hogy magát elsikoltva felugrott, s —• szándékosan-e vagy véletlenül ? nem tudom — a vízbe zuhant. „Csaknem eszméletemet vesztém most kétségbeesésemben, 8 egyetlen társamat, kedves Marimat, görcsösen szorítottam magamhoz. így ültem órahosszat, merev tekintetemet a zugó hullámokra szegezve. Midőn szememet újólag Marimra emeltem, csak akkor vettem észre, hogy elájult. Hogy mióta volt ezen állapotban, nem tudtam. Ez némileg magamhoz téritett, s elkezdtem tagjait dörzsölni, mialatt a kétségbeesés vad hangján kiáltozám nevét. Nem tért eszméletre azonnal, s már azt kezdtem hinni, hogy meghalt karjaim közt, midőn örömmel födöztem föl rajta a visszatérő élet jeleit, s most erőfeszítéseimet megkettőztetém. Végre fölnyitotta szemeit. Zavartan tekintett maga körül, alig foghatván fel a történteket, s társaink után kérdezősködött. — Ok odavannak, kedves Marim — szóltam én megtört szívvel — nem térnek többé vissza! Csupán te maradtál fönn szeretteim közül. Oh bár megtartana számomra az ég! vagy ha nem, legalább veled együtt vándorolhatnék a szellemek országába! — Mi is meghalunk — szólt Mari, oly gyenge hangon, hogy fülemet szájához kelle tartanom, hogy szavait megértsem — mi együtt fogunk meghalni... nem maradhatunk életben... nincs menekvés!... Haljunk meg azonnal, s kövessük azokat, kik már előre mentek! — Ha Isten úgy akarja! — viszonzám megnyugvással. Nincs jogunk, életünknek önként végetvetni. Isten adta azt, ő el is veheti. Nekünk kötelességünk, az ő szólitására mindig készen állni! — De én nem tudok tovább élni — veté ellen Marim — a halál százszorta jobb, mint e kin! — A mennyire tőlem telt, igyekeztem öt megnyugtatni s bátoritni; ismétlém, hogy mig élünk, addig nem szabad a reménynyel fölhagynunk. Mindent megkisérlettem, hogy az életet kedvessé tegyem előtte. Végre némileg megnyugodni látszott, s megígérte, hogy türelemmel várja be a közelgő halált. „Miért időzzem tovább e rettenetes jelenetnél? Miért idézzem föl lelkemben újra a harczot, mit kiálltam?! Nem ! hagyjuk el a többit, és siessünk a szivrázó befejezéshez, mely fekete hajamat virágzó férfikoromban megöszité. Mari mind gyengébb lett; ide járultak az éhség gyötrelmei is. A hideg viz, mely szegény mátkámat minden pillanatban elöntötte, testét egészen megmere- vité, s midőn a második éj is ránk sötétedett, mialatt a vihar még folyvást dühöngött, — homályosan, de szorongva láttam a pillanatot közeledni, midőn egészen egyedül fogok maradni, egyedül, kimondhatlan szenvedéseimmel. „Beköszöntött a második éj — utolsó azon utolsóra nézve, kit e széles világon még szerethettem! Lassankint magam is nagyon elgyengültem, úgy hogy alig bírtam magamat a sziklán fen- tartani, melyhez az élet ösztönénél fogva még mindig erősen kapaszkodtam, remélvén, hogy egyúttal Marim életét is megmenthetem, miről ő már végkép lemondani látszott. „Végre a legborzasztóbb is bekövetkezett. Egy, az eddigieknél nagyobb hullám tört ránk, mely mátkámat átkaroló kezeimet egymásból kiszakitá s engem a sziklához csapott, melynek szélén nehány pillanatig vérezve s elbódulva feküdtem. Miután kissé magamhoz tértem, szemeim Marit keresék. Szent Isten! ő odavolt!... eltűnt!... Egy kétségbeesett jajkiáltással arczczal a sziklára rogytam, elhatározván, hogy felhagyok minden további kísérlettel életem megmentésére. Azonban a gondviselésnek tetszett, engem megszabadítani. A vihar most tetőpontját érte el, s e pillanattól kezdve lassan-lassan csillapult. A fölkelő nap életben talált, oh de egészen egyedül! s a haragos hullámok, miután mindentől megfosztottak, a mi előttem becses volt a földön, lassankint lecsillapultak, mintha pusztitási dühök teljesen ki lett volna elégítve. „Inkább halva, mint élve töltém e napot s a rákövetkező éjt a sziklán. Végre canadai halászok akadtak rám, s hazájokba, a tó túlpartjára szállítottak. Ott hosszú, őrjöngéssel összekötött betegség után feliidiiltem, s megtudtam, hogy szeretteim holttesteit föltalálták, s amerikai földben ünnepélyesen eltemették. „Azon idő óta — fejezé be Warren ur a legmélyebb megindulás hangján elbeszélését — többször meglátogattam a szerény sirt, melyben most nyugosznak, s mindig fájdalmasan gondoltam arra, hogy vajha én is mellettök fekhetném ! Megesküdtem ama magános sir fölött, hogy hti maradok első szerelmemhez, s most nőtlen és gyermektelen agg vagyok, kit csak azon egyedüli remény vigasztal, hogy szeretteimmel nemsokára egy boldogabb világban egyesülhetek!“ Vegyes hírek. f(Abonyi István,) helytartótanácsos s kir. biztos ő nga f. hó 21-én városunkba megérkezett; másnap délután a megyeháznál a helybeli központi inségbizottmány gyűlésén elnökölvén, szoros vizsgálatot tartott a bizottmány eddigi működése felett, gondosan átnézett minden idevonatkozó irományt, és megelégedését nyilvánitá a bizottmány eddigi működése felett. Örömmel értesültünk ez alkalommal, hogy a tiszai munkálatok nagy mérvben fognak folytattatni, és mind a munkások élelmezése, mind pedig a munkabér kiosztása iránt kellőleg intézkedve és gondos-
